Nagyot zakkanva érkezem a földre az elhagyatott raktár mocskos padlóján. Fiatal testemet megsínylik az ütések, melyeket reá mérnek. Halkan szitkozódva támaszkodom alkarjaimra, próbálom magam feltornázni. Egyre kevesebb sikerrel.
- Elég lesz mára, Kait - guggol le mellém, ki ezt tette velem. Alig pár évvel idősebb Jason, mégis a segítségemre van. Megtanít harcolni. Az apja egykor harcművész volt, így pontosan tudja, hogy mire is van szükségem. Mások előtt titkolnom kell szándékomat, egyedül ő tud róla.
- Nem - rázom meg a fejemet makacsul. Nem fogom most felhagyni. Sziszegve és lihegve rugaszkodom el, és ülök sarkaimra. Homlokomból vékony vér csordul le az arcomra.
- Megfogjuk találni - búgja mély hangján. Fejemet rázom meg, könnyek szöknek belé. Tudom, hogy megtaláljuk, de - Azzal nem segítesz az ügyön, ha idő előtt ölöd meg magad. A te testednek vannak korlátjai.
- Mégis mindenre fel kell készülnöm, mi van ha a városon kívül él? - vonom fel egyik vállam könnyedén. Nem. Nem érdekel, hogy csak egy egyszerű ember vagyok. A külvilágra is fel kell készülnöm. Ami a falakon kívülre vár. - Bírom még - győzködőm a férfit. Makacs barnáimmal találkoznak az ő mélyzöld lélektükrei. Sóhajtva Nyújtja ki felém a kezét és segít felállni.
Sosem fogom feladni, nem fognak a földre vinni annyira, hogy ne tudjak újra és újra felállni.
Sose hátrálok meg.

A nap lágyan süti az arcomat, a nyitott fedelű kocsi hátsó ülésén. Fogalmam sincs, hogy miként szerezte a járgányt Jason, de az utóbbi napok után ránkfér egy kis pihenés és jókedv. Nevetve hallgatom meséjét, mely a rezidensi állását illeti. Tökéletes balesetis fog belőle válni ezt tudom.
- Tényleg oda pillanatragasztózta a férje kezét a kilincshez? - nevetem hangosan fejem félrefordítva, rá tekintve.
- De ez még semmi! Mivel az ebadta nem mosogatott elé, ezért az összes ruháját elégette. Minden amilye volt, és amibe behozták, nem volt más, mint egy jéger alsó - neveti csillogó szemekkel. Kezével finoman simít végig az arcomon, fejét vállamon pihenteti, én pedig az övén. Ritka az ilyen könnyed pillanataink, mégis annyira…
Megnyugtatóak. Mindent elfeledtet velem és erre csak Ő képes.
- Na és milyen az állás? - támaszkodik könyökeire.
- Ó, a munkaadóm… egy igazi gengszter is lehetne, viszont biztosítja, hogy zavartalanul járhassak ki-be a városba, no persze, csak ha beszerzek mindent, mi kell neki. Igazából elég vicces odakint az élet. Teljesen más, mint idebent. Ott csak te vagy. Csak magadra számíthatsz - vonom meg könnyedén a vállamat.
Hirtelen csókol bele nyakamba, én pedig ijedten húzódom össze, nevetve. Nyakamat behúzva menekülnék előle, de maradnék is...

- Kaitlyn Carver, akarj-e Jason Ayers-t hites férjéül, mellette marad jóban, rosszban. Egészségben, betegségben, amíg a halál el nem választja? - szól az egyszerű, monoton szöveg.
Életem legszebb napja. Ennek annak kell lennie.
- Akarom - vigyorgok a velem szemben álló arcára. Mosolyom már-már leszakad arcomról, szemem túlcsillogja az égbolt összes égitestét. Kezem enyhén megcsúszik az ő száraz kezei között. Enyhén rászorít, ahogy elmondom a fogadalmamat.
Lepillantok, majd újra vissza rá. Semmi és senki sem választhat el minket egymástól.
Ő már a családom.
Az öröm könnyei csillannak szememre, mikor az ujjamra húzza az egyszerű karikagyűrűt, felém hajolva pedig megcsókol.

Szellemváros elhagyatott házának ablakán vetem ki magam, könnyed szaltóval érve földet. Fájdalom hasít bokámba az ugrás végett, ezzel mégsincs időm foglalkozni. Fejemet felkapva emelem az emelet irányába. Vörösbe forgó szemekkel megáldott lény tekint rám.
Egyszer ember lehetett.
Ma már őrjöngő fenevad.
- A picsába - szűröm ki fogaim között. Ez az első alkalom, hogy találkozom egy fertőzött emberrel, kinél a vírus már teljesen átvette felette az uralmat.
Talpra állva futok az ellenkező irányba az életemért, de mintha értelmetlen lenne az egész. Kettőt ugorva máris mögöttem terem, hajamnál megfogva ránt vissza. Talpammal dobbnatok egyet, szaltót vetve fordulok át vállán, mit zavar most, hogy barna tincseimet tépi? Cipőm talpával a lapockáján Rúgom a gerincét. Rúgom, de ő csak vergődik alattam. Hajam engedi, én pedig a csizmámba rejtett tőrért nyúlok.
Nincs időm használni.
A földre terít és már hajolna fölém, hiába iszkolok.
Ekkor csoda történik. Nyílpuska hangja üti meg fülemet. A lény nyakát egy láthatatlan… valami, talán egy drót, vágja el, a tetem pedig felém zuhan. Ültömbe gurulok oldalra, a hang irányába tekintek. Azonban itt nincs senki, egyedül vagyok most már a szellemek városába.
- Hahó - szólok esetlenül, miközben feltápászkodok. Mégsem hallok egy hangot sem, mozgás sem töri meg a látóhatáromat.
Egyedül vagyok, valaki… Valaki mégis segített nekem.
A városba járva egy kép akad kezembe. Ismerős gyerekarc.
- Öcsém? - lehelem elhalóan.

- Ez már nevetséges Kait, ennek így semmi értelme - kiabálja velem szemben férjem, én pedig dacosan rázom meg a fejemet.
- Mi lenne mégis az? - emelem fel kezemet. Újra itt tartunk. Egy újabb veszekedés és miért? Egyikünk sem tudja igazán, vagyis én nem. Valamin mindig kiakad újra és újra és egyszerűen nem értem, hogy mi történik kettőnk között.
Évekkel ezelőtt annyira egyszerűbb volt minden. Egymás mellett álltunk, megéltünk nehéz időket, most pedig…
- Ez az egész… már paranoiáddá vált! Tudom, hogy fontos számodra az öcséd…
- Ne merd! - figyelmeztetem rákiabálva, elhaladva az asztal mellett.
- De már nem vagy önmagad. Teljesen kifordultál magadból. Lehet, hogy a képen nem is ő szerepel, de emiatt eldobnál mindent?
- Ő az! - kiáltom és a polcon heverő vázát vágom el feje mellett a falhoz. A düh teljesen átjár, szemeimbe könny csillan, fejemet rázom meg. Nem szólalok többet, nem tudnék, ahhoz…
Kezeimet ökölbe szorítom.
- Talán tényleg az lenne a legjobb, ha ennek véget vetnénk.
- Mi? - hajolok enyhén előre, értetlenül tekintve rá. Nem hiszek a fülemnek. Ez… egyszerűen nem lehet.
- Nem fogom végignézni, ahogy tönkreteszed magadat. Ahogy a város túl az életedet kockáztatod, de még idebent is! Nem, Kait, ez nekem nem megy, sajnálom. Évekig néztem, hogy marcangolod magad, miként hibáztatod magad, de ez nekem már sok. Nem csak az öcséd létezik a világon… Ugyanúgy én is a családod voltam - tekint rám szomorúan. Kósza könnycsepp gördül végig arcomon. A lába mellé helyezett sporttáskáét hajol le. Közelebb lépve hozzám csókot nyom homlokomra, hogy aztán könnyedén sétáljon ki az ajtón.
Sétáljon ki az életemből.

Az asztalnál csak két ember ül. Én és a jelenlegi munkaadóm. Nem válogatok, ha a munkáról van szó. Ha kellő képen megfizetnek bárkinek beszerzek bármit. Mindennek és mindenkinek megvan a maga ára. Ahogy nekem is, úgy neki is.
Az előttem heverő pohárból szívószál segítségével iszok, tekintetem le nem véve a meghízott, magas rangú pasas megbízójával.
- Mégis miért akarnám beszerezni ezt neki? Túl kockázatos. Tud annyit fizetni?
- Többet is tudok - vigyorog rám, rókaképű ábrázatával. - Olyan információm van a birtokomban, mellyel önt a markomba tudom tartani. Legalább is erre az egy munkára - magabiztos, de vajon miért. Egyre jobban kezd érdekelni, hogy mi az, melyet fel tudna nekem ajánlani.
- Maga az egyik legjobb kincsvadász a városban, ha ezt beszerzi… Tudja mit? Előre odaadom jussát.
- Sosem fogadok el előre pénzt - vetem oda, ennyi becsület már szorult belém az évek során.
- Nem pénzről beszélek. A fizetsége nem más, mint a tudás. A tudása annak, hogy az öccse a városban van. Nem fogom elárulni a nevét, nem tud meggyőzni - szemem enyhén megvillan, a fickó pedig jót szórakozik velem. - Egy Silah - szól, s már dőlne is hátra a székben. Ha hagynám neki.
Előrehajolva simítom kezem a tarkójára, erősen markolva bele hajába. Könnyed mozdulattal verem a fejét az asztalba, orrának vére elered.
- Ajánlom, hogy az igazat mondja - sziszegem a fogaim között, lassan felállva az asztaltól. Elengedem a félnótást, ki nem is annyira fél, de végképp nem nótás. Tudják, hogy mi a makacsságom ára. - Amint meglesz az áru, megadok egy címet, ahova érte jöhetnek - sétálok el mellette.
A fizetséget már átvettem.
A városban van. Gyomromba egy kövön béka vartyog, körülötte ezernyi pillangó szálldos. Enyhe szédülés fog el.
A városba van. Itt van. Közel hozzám, majd húsz év után.