let it hurt, let it bleed, let it heal and let it go
Eiza González
Félvér
Silah
Becenév
El
Születési hely, idô
Stillwater, 2010. 12. 15.
Lakhely
Kristályváros
Beállítottság
heteroszexuális
Családi állapot
egyedülálló
Foglalkozás
-
Család
Család helyett kizárólag emlékekkel rendelkezem. Emlékszem az apámra, aki a széltől is óvott volna, akit nem érdekeltek a vörös szemeim és nem engem hibáztatott az anyám haláláért. Emlékszem a nagynénémre, aki egyszerre rettegett és undorodott tőlem, aki bennem látta a nővére gyilkosát és aki folyamatosan azt szajkózta apának, hogy nem is olyan messze begyűjtik a hozzám hasonló gyerekeket és gondoskodnak róluk. Emlékszem a nagybátyámra, aki egy nagy, fekete furgont vezetett. Emlékszem az engem rángató és lefogó kezekre, a furgon padlójának hidegére az arcomon. Emlékszem apa üvöltésére és emlékszem a két lövésre, ami után apa nem szólalt meg többé. Emlékszem a Nowata táblára. Emlékszem a hozzám hasonlókra, emlékszem élőkre és holtakra, emlékszem a halálukra és emlékszem a győzelmünkre. Emlékszem Razielre, aki társamként egyre inkább képes volt egyfajta családdá válni számomra, mielőtt ő is magamra hagyott.
Tulajdonságok
Erősségek: A megérzéseim ördögien jók, aminek köszönhetően nem csak a helyzetek átlátásához van tehetségem, de kiváló emberismerő is vagyok. Tisztában vagyok a külső adottságaimmal és azt is tudom, hogy tudom ezeket használni; a mutánsok ellen talán nem hatásos, de a mindennapi emberi küzdelmekben – és a bizonyítékok keresése alatt – kifejezetten hatásos módszer. A harci képességeimet nem méltatnám külön, elvégre én sem vagyok halhatatlan, mégis bekerültem valamiért az akadémiára, majd onnan a silah-k közé.
Gyengeségek: Indulatkezelési problémákkal küzdök, aminek okaként a pszichológusok rendszerint a „gyermekkori traumákat” jelölték meg. Tudatosan próbálok ugyan dolgozni ezen a gyengeségen, de tény: lobbanékony vagyok és az adrenalin hatására nem csak a szemeim válnak vörössé, az agyamat is könnyen ellepi a vörös köd, és olyankor az előbb ütök és csak azután kérdezek elvet alkalmazom. Ezen pedig aligha segít a gyanakvó természetem.
Elsődleges fegyvered: Két végletet ismerek: a kezeimet kisebb pengékkel meghosszabbítva, vagy egy maroklőfegyvert. Kiválóan megtanultam alkalmazni a vírus adta előnyeimet, az erőmet, a gyorsaságomat, a reflexeimet és a kifinomult látást – mindig úgy alkalmazom őket, ahogy épp szükséges. Hosszú pengékkel, dobásban és íjakkal pocsék vagyok.
The world of the Enigma disease
- ...Thompson? Thompson! Az asztalon keményen csattanó ököl hangja térít vissza az elrévedésemből. Pillantásom találkozik az asztal túloldalán ülő katonatisztével; pengevékony száját még jobban összepréseli, amitől az szinte megszűnik létezni. Pislogok egyet, próbálok úrrá lenni a kábaságon, amit alighanem a nyakam és a vállam találkozásánál húzódó mély vágások következménye, ahol a ratog felszántotta a bőröm. Nem gyógyulok elég gyorsan. Ahogy az emlékképek szinte megtámadják az elmémet, a mellkasomba újra beköltözik az az égő, szorító, rettenetesen fájó érzés, ami a sokk miatt továbbra is csak tompán képes utat törni magának – előre félek, milyen lesz, amikor teljes egészében tudatosul majd bennem, hogy mi történt. Hogy ő egyszerűen csak... nincs többé. Hogy cserbenhagytam őt, mert éppen akkor nem védtem a hátát, amikor szükség lett volna rá. Ez pedig az életébe került. - Remélem, képes koncentrálni – vezeti rám a tekintetét a merevarcú fickó felsőbbrendűen. – Szeretném, ha tudná, hogy nem fogom előzetesen beavatni sem a guardianok, sem pedig az életben maradt silah vallomásába. Jobban teszi, ha a színtiszta igazságot mondja, felesleges hazugságokkal vagy ferdítéssel próbálkoznia. - Caia túlé... - Megértette? – vág a szavamba éles hangon, amikor pedig újra szólásra nyitom a szám, nagy dörrenéssel csap újra az asztalra, hogy elhallgattasson. – Kizárólag a képességeinek és a tehetségének köszönhette, hogy az Akadémiára kerülhetett, és Raziel Rockwell kifogástalan jelentéseinek, hogy a városban maradhatott. Sokan emlékeznek még, mit tett Olivia Baler oldalán. Újra megkérdezem tehát: megértette? Összeszorítom az állkapcsomat, a fogaim szinte elroppannak egymáson, de bólintok. - Megértettem. - Pompás! – húzza örömtelen görbületre a szája sarkait, mielőtt újra elkomorulna a pillantása. – Akkor térjünk rá a következő kérdésre. Mi lenne, ha elmesélné, mi történt a guardianjával? Hiába tudtam pontosan, miről lesz szó és mit fog kérdezni, a kérdése felér egy valóságos gyomorszájon rúgással; nagyobbal, mint amekkorát a ratogtól kaptam odakint. A mellkasomat újra elszorítja az a bizonyos érzés, ahogy a lelki szemeim előtt felidéződnek az emlékek, amik bár alig néhány órája történhettek, én mégis úgy érzem, mintha évezredek teltek volna el azóta.
- Raz, mögötted! – kiáltom, lerúgva magamról a közös erővel kivégzett ratog tetemét. Raziel még éppen idejében fordul meg, hogy a következő mutáns ne tudja hátba támadni. Kapkodva állok fel a földről, a vérem a fülemben dobol az adrenalin miatt, és nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne uralkodjon el rajtam a pánik. Az éjszaka csendjébe kizárólag a mutánsok által kiadott visszataszító hangok és a mi zihálásunk, vagy éppen erőlködésünk hangja vegyül, pedig mit meg nem adnék mondjuk egy terepjáró motorjának zúgásáért... A ratogok túlerőben vannak, egyikünk már elesett, Caia társa pedig még vissza sem tért; őszintén remélem, hogy csupán késlekedik, és nem itt végezte valahol az erdőben ő is. Ahogy megérzem a vállaimon a vasmarkok szorítását és az erőteljes rándítást hátrafelé, lendületből vágom hátra a bal karom, hogy a kristálytőrt beleékelhessem az undormány pofájába, ám legnagyobb meglepetésemre a ratogénál jóval emberibb ujjak kapják el a csuklómat, megállítva a mozdulatban. Elképedve pördülök meg, hogy aztán Vincenttel találjam szemben magam. - Gyerünk, el kell tűnnünk innen! – ragadja meg a vállam ismét, és megpróbál maga után ráncigálni. - Megőrültél?! – rivallok rá, zaklatottan nézek körbe. Raziel is eltűnt a szemem elől. – Azt sem tudom, hol van Raz és Caia, Sedrick még vissza sem ért... - Kit érdekel Raz és Caia? – kérdez vissza, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, én pedig érzem, hogy a bennem tomboló adrenalin ellenére is elhűlök. – Gyere már, El! Egyetlen pillanat alatt kattan a helyére minden. Vincent korábbi viselkedése, a szűkszavúsága a küldetésről, hogy nem volt hajlandó megmutatni a jelentéseket, hogy lebeszélte Razielt a KRC fegyverekről, hogy a társa... Jóságós ég, lehetséges volna, hogy miatta volt olyan kába? Ismét megpróbál magával húzni, de kirántom magam a szorításából. - Te utolsó, gyáva féreg... – Hitetlenkedve meredek rá. – Ez az egész a te műved, igaz? Képes voltál... te jó ég, hogy tudtad... Mielőtt még befejezhetném a mondatot, Caia velőtrázó sikolya szeli át a minket elválasztó néhány métert. Az adrenalin újra elönti az elmémet, a szemeim vörösen izzanak fel, miközben gondolkodás nélkül akkorát taszítok Vincenten, hogy a szemközti fa törzséig repül. Gyorsaságomat és érzékeimet kihasználva szinte pillanatok alatt termek ott, ahol Caia hangjának forrását éreztem, és lendületből vetem magam a ratog vaskos nyakára. Hiába próbál levetni magáról, a combomba fúródó karmokat sem érzem, mivel a gyilkolásra koncentrálok: a KRC pengém már a nyakába ékelődik, olyan mélyen, hogy szinte a fél fejét lenyesem a nyakáról. Ahogy a ratog teteme mozdulatlanul a földre esik, már mozdulnék Caia felé, de mielőtt még egyáltalán feldolgozhatnám, mit látok, a szemem sarkából megpillantom Razt, amint egy még nagyobb döggel hadakozik. Az ösztönöm és még valami más egyszerre visz feléjük, de mielőtt még elérhetném a társamat, közvetlen közelről nézhetem végig, ahogy a mutáns egy hatalmas rúgást mér rá, Raziel teste pedig felfoghatatlanul messzire repül, és szinte oda hallom a feje koppanását, ahogy földet ér. Aztán nem mozdul többé. - Raziel! – üvöltöm. Páni félelem veszi át az adrenalin helyét, ennek köszönhetően pedig nem is veszem észre időben, hogy a mutáns rám készül támadni, csak amikor négy karom vág mélyen a vállam húsába, majd olyan erővel vágódok a földre, hogy minden levegő kiszorul a tüdőmből. A nyakam és a vállam környéke lüktet, a ratog mellső lábai pedig szó szerint a földhöz szegeznek. Nagyra tátja torz, bűzös pofáját, de mielőtt még az arcomba márthatná a fogait, egy nyílvessző szeli keresztül a fejét, egyenesen a szemei között. A feje hátracsapódik, majd tehetetlenül csuklik oldalra az egész teste, köszönhetően a KRC nyílhegynek. Elég egyetlen pillantás oldalra, hogy meggyőzödjek róla: Sedrick visszaért és gondoskodik Caiáról. A lábaim maguktól visznek Raz felé, pedig a bal karom már most teljesen elzsibbadt és a fejem is súlyosnak érződik, mégsem állok meg. Botladozás közben valahol az agyam hátuljában felfogom Sedrick kétségbeesett hangját, amint azt kiáltja valakinek, hogy vigyen engem is, ám a lépteim csak akkor maradnak abba, amikor valaki szó szerint elemel a földtől. A tekintetem képtelen elengedi Raziel mozdulatlan testét, az elmém pedig kénytelen feldolgozni a tényt, hogy még csak a mellkasát sem látom emelkedni és süllyedni. Ez lehet az egyetlen oka annak, hogy nem metszem el ott helyben az engem cipelő Vincent torkát.
Nagy a kísértés, hogy megkérdezzem, mint mondott Vincent, amikor őt kérdezték. Nagy a kísértés, hogy meséljek a tisztnek a silah-ja benyugtatózásáról, a rohadtul furcsa és gyanús viselkedéséről, a pillanatról, amikor a fülem hallatán beszélte le készülődés közben Razielt a KRC töltényekről, mondván „nem lesz akkora meló”. Mégis csendben maradok, mert nincs bizonyítékom, és egy silah szava – főleg egy olyané, aki épp az imént veszítette el a guardianját – nem mérvadó, főleg nem Vincent szavával szemben. Megköszörülöm a torkomat és kipislogom a szúrást a szememből. - Raziel meghalt.
Őszintén megmondom, mikor megkérdeztem Tőled, nem érdekel-e a keresettem, nem fűztem hozzá sok reményt... aztán lássunk csodát, Igent mondtál és megérkeztél hozzám! Bár valójában nem csak hozzám, hanem a húgomhoz is, vagy épp Sedrickhez, és a leendő Vincenthez... jó kis történet, megannyi buktatóval, ármánykodással, bosszúval. Nem is bánod, hogy belerángattalak ebbe, ugye? Hisz mit ér az olyan sztori, amiben semmi izgalom sincs? Mondjuk őszintén szólva, itt, ebben a világban... nem is lehet túlságosan egyszerű történeteket kialakítani. Az izgalom eleve adott az enigma kór kapcsán. A lapodra térve... ugyebár megadtuk az alapot, én és Caia, te pedig szépen kifejtetted és a szemünk elé tártad. Nos... egy valaminek örülök. Annak, hogy mégha későn is, de te tényleg beláttad, összeraktad, hogy Vincent egy utolsó mocsok szemétláda. *Próbálja elfojtani az indulatait, de nehéz.* Annak viszont egyáltalán nem örülök, hogy miután én... "meghaltam", veled úgy bánnak, ahogy. A jelentéseimre kellene emlékeznie annak az idiótának. Emlékeznie kellene rá, hogy mennyire remek nő vagy! A társam... az én társam voltál. Egy főnyeremény, Electra. És az egész személyiséged, a kicsapongó dühöddel. Sosem érdekelt... tudtam kezelni és nem kívánhattam nálad jobb társat. Azonban Vincent mindent tönkretett, ugye? Kérlek, várj meg engem. Várd meg, hogy észhez térjek és visszamenjek hozzád. Mert együtt... talán pontot tehetünk Vincent karrierjének a végére mindazért, amit velünk tett. Electra... tarts ki még egy kicsit, jó? És ne felejts el. Te ne. Még akkor is, ha számomra most idegen vagy.
Foglalózz és amint lehet, belevághatunk a kalandunkba, kedvesem! Köszönöm, hogy itt vagy! Ígérem, nem fogod megbánni, hogy jöttél hozzám!