Egy idő után mindenhez hozzá lehet szokni. A szagokhoz, a koszhoz, a zsivajhoz. Egy idő után az arcok elhalványodnak az emlékekben és már csak olyan érzések maradnak amiket könnyű palástolni.
Csak olyan érzések amiket egy két pohár itallal könnyedén el lehet tüntetni. Ami már eszedbe sem jut mikor egy lány combját markolom vagy az arcomat egy másik borosta csiklandozza. Mikor elmerülök a test adta élvezetekben, puha forró ajkak simulnak a nyakamba.
Olyankor egy pillanatra nem számítanak az emlékek. Nem számít az hogy ki vagyok és ki voltam, csak a pillanatnak élek.
De mégis... ezek sem tartanak örökké. És hogy mikor jutnak ezek folyton eszembe?
Ilyenkor.
Mikor a piacon sétálva megcsikordul a lábam alatt a kavics és a por. A fülemet megtöltik az árusok zajai, ahogy a portékájukat kínálják. Az élő állatok hangjai keverednek közéjük egy olyan zajmaszlagot alkotva ami egy idő után csak megörjíti az embert.
De nekem... ezek mostmár az otthon hangjai.
Érzem az állatok, a frissen főtt ételek és az emberek szagát.
Tudom hogy ugyanolyan mocskosak mint én. Bűnösök. Gyilkosok.
De túlélők. Mi itt mind túlélők vagyunk, ez köt minket össze. Ez adja meg a létezésünk alapját. Hogy ez a mocsok világ ami látszólag minden erejével azon van hogy elpusztítson minket, megtapasztalja a nagy bemutató középső ujjat.
Nem ma fogok meghalni! Nem te fogsz megölni!
Így a piacon sétálva, az árukon járatva a szemeim akaratlanul is eszembe jutnak a húgaim. Lys és Larissa... Még emlékszem hogy mi mindent szerettek. Még emlékszem hogy lelkesedtek mikor vásárolni indultunk valahová. A csillogó szemeikre és a boldog mosolyukra.
Ez valami oylan amit egy báty sosem felejthet el.
Újra elfogott az érzés hogy mennyire hiányoznak. Hogy mennyire szeretnék megint velük lenni.
Nagy sóhajjal vágtam át a piactéren az edzőtermek felé. Odabent egy ismerős alak állt nekem háttal.
Megérintve a derekát vigyorogtam rá mire Athena megcsipkedte az arcomat.
- Késtél - jegyezte meg gúnyosan
- Már vártunk. Újoncunk van!Meglepve emeltem fel a fejemet és néztem a nem messze álló magas férfire.
Ó hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát.
Magas, izmos és... wooow... Helloka.
- Bevetem magam - paskoltam meg Athena fenekét mire megkaptam a szokásos taslimat és egyből be is céloztam az ismeretlent. Magabiztos léptekkel sétáltam oda hozzá és le is támaszkodtam az egyik közeli fekvenyomó padra.
- Helló. Leigh vagyok. A végzeted maga - vigyorogtam rá szélesen.