- ...Thompson? Thompson!
Az asztalon keményen csattanó ököl hangja térít vissza az elrévedésemből. Pillantásom találkozik az asztal túloldalán ülő katonatisztével; pengevékony száját még jobban összepréseli, amitől az szinte megszűnik létezni. Pislogok egyet, próbálok úrrá lenni a kábaságon, amit alighanem a nyakam és a vállam találkozásánál húzódó mély vágások következménye, ahol a ratog felszántotta a bőröm. Nem gyógyulok elég gyorsan.
Ahogy az emlékképek szinte megtámadják az elmémet, a mellkasomba újra beköltözik az az égő, szorító, rettenetesen fájó érzés, ami a sokk miatt továbbra is csak tompán képes utat törni magának – előre félek, milyen lesz, amikor teljes egészében tudatosul majd bennem, hogy mi történt. Hogy ő egyszerűen csak... nincs többé. Hogy cserbenhagytam őt, mert éppen akkor nem védtem a hátát, amikor szükség lett volna rá.
Ez pedig az életébe került.
- Remélem, képes koncentrálni – vezeti rám a tekintetét a merevarcú fickó felsőbbrendűen. – Szeretném, ha tudná, hogy nem fogom előzetesen beavatni sem a guardianok, sem pedig az életben maradt silah vallomásába. Jobban teszi, ha a színtiszta igazságot mondja, felesleges hazugságokkal vagy ferdítéssel próbálkoznia.
- Caia túlé...
- Megértette? – vág a szavamba éles hangon, amikor pedig újra szólásra nyitom a szám, nagy dörrenéssel csap újra az asztalra, hogy elhallgattasson. – Kizárólag a képességeinek és a tehetségének köszönhette, hogy az Akadémiára kerülhetett, és Raziel Rockwell kifogástalan jelentéseinek, hogy a városban maradhatott. Sokan emlékeznek még, mit tett Olivia Baler oldalán. Újra megkérdezem tehát: megértette?
Összeszorítom az állkapcsomat, a fogaim szinte elroppannak egymáson, de bólintok.
- Megértettem.
- Pompás! – húzza örömtelen görbületre a szája sarkait, mielőtt újra elkomorulna a pillantása. – Akkor térjünk rá a következő kérdésre. Mi lenne, ha elmesélné, mi történt a guardianjával?
Hiába tudtam pontosan, miről lesz szó és mit fog kérdezni, a kérdése felér egy valóságos gyomorszájon rúgással; nagyobbal, mint amekkorát a ratogtól kaptam odakint. A mellkasomat újra elszorítja az a bizonyos érzés, ahogy a lelki szemeim előtt felidéződnek az emlékek, amik bár alig néhány órája történhettek, én mégis úgy érzem, mintha évezredek teltek volna el azóta.

- Raz, mögötted! – kiáltom, lerúgva magamról a közös erővel kivégzett ratog tetemét.
Raziel még éppen idejében fordul meg, hogy a következő mutáns ne tudja hátba támadni. Kapkodva állok fel a földről, a vérem a fülemben dobol az adrenalin miatt, és nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne uralkodjon el rajtam a pánik. Az éjszaka csendjébe kizárólag a mutánsok által kiadott visszataszító hangok és a mi zihálásunk, vagy éppen erőlködésünk hangja vegyül, pedig mit meg nem adnék mondjuk egy terepjáró motorjának zúgásáért... A ratogok túlerőben vannak, egyikünk már elesett, Caia társa pedig még vissza sem tért; őszintén remélem, hogy csupán késlekedik, és nem itt végezte valahol az erdőben ő is.
Ahogy megérzem a vállaimon a vasmarkok szorítását és az erőteljes rándítást hátrafelé, lendületből vágom hátra a bal karom, hogy a kristálytőrt beleékelhessem az undormány pofájába, ám legnagyobb meglepetésemre a ratogénál jóval emberibb ujjak kapják el a csuklómat, megállítva a mozdulatban. Elképedve pördülök meg, hogy aztán Vincenttel találjam szemben magam.
- Gyerünk, el kell tűnnünk innen! – ragadja meg a vállam ismét, és megpróbál maga után ráncigálni.
- Megőrültél?! – rivallok rá, zaklatottan nézek körbe. Raziel is eltűnt a szemem elől. – Azt sem tudom, hol van Raz és Caia, Sedrick még vissza sem ért...
- Kit érdekel Raz és Caia? – kérdez vissza, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, én pedig érzem, hogy a bennem tomboló adrenalin ellenére is elhűlök. – Gyere már, El!
Egyetlen pillanat alatt kattan a helyére minden. Vincent korábbi viselkedése, a szűkszavúsága a küldetésről, hogy nem volt hajlandó megmutatni a jelentéseket, hogy lebeszélte Razielt a KRC fegyverekről, hogy a társa... Jóságós ég, lehetséges volna, hogy miatta volt olyan kába?
Ismét megpróbál magával húzni, de kirántom magam a szorításából.
- Te utolsó, gyáva féreg... – Hitetlenkedve meredek rá. – Ez az egész a te műved, igaz? Képes voltál... te jó ég, hogy tudtad...
Mielőtt még befejezhetném a mondatot, Caia velőtrázó sikolya szeli át a minket elválasztó néhány métert. Az adrenalin újra elönti az elmémet, a szemeim vörösen izzanak fel, miközben gondolkodás nélkül akkorát taszítok Vincenten, hogy a szemközti fa törzséig repül. Gyorsaságomat és érzékeimet kihasználva szinte pillanatok alatt termek ott, ahol Caia hangjának forrását éreztem, és lendületből vetem magam a ratog vaskos nyakára. Hiába próbál levetni magáról, a combomba fúródó karmokat sem érzem, mivel a gyilkolásra koncentrálok: a KRC pengém már a nyakába ékelődik, olyan mélyen, hogy szinte a fél fejét lenyesem a nyakáról.
Ahogy a ratog teteme mozdulatlanul a földre esik, már mozdulnék Caia felé, de mielőtt még egyáltalán feldolgozhatnám, mit látok, a szemem sarkából megpillantom Razt, amint egy még nagyobb döggel hadakozik. Az ösztönöm és még valami más egyszerre visz feléjük, de mielőtt még elérhetném a társamat, közvetlen közelről nézhetem végig, ahogy a mutáns egy hatalmas rúgást mér rá, Raziel teste pedig felfoghatatlanul messzire repül, és szinte oda hallom a feje koppanását, ahogy földet ér.
Aztán nem mozdul többé.
- Raziel! – üvöltöm.
Páni félelem veszi át az adrenalin helyét, ennek köszönhetően pedig nem is veszem észre időben, hogy a mutáns rám készül támadni, csak amikor négy karom vág mélyen a vállam húsába, majd olyan erővel vágódok a földre, hogy minden levegő kiszorul a tüdőmből. A nyakam és a vállam környéke lüktet, a ratog mellső lábai pedig szó szerint a földhöz szegeznek. Nagyra tátja torz, bűzös pofáját, de mielőtt még az arcomba márthatná a fogait, egy nyílvessző szeli keresztül a fejét, egyenesen a szemei között. A feje hátracsapódik, majd tehetetlenül csuklik oldalra az egész teste, köszönhetően a KRC nyílhegynek.
Elég egyetlen pillantás oldalra, hogy meggyőzödjek róla: Sedrick visszaért és gondoskodik Caiáról. A lábaim maguktól visznek Raz felé, pedig a bal karom már most teljesen elzsibbadt és a fejem is súlyosnak érződik, mégsem állok meg. Botladozás közben valahol az agyam hátuljában felfogom Sedrick kétségbeesett hangját, amint azt kiáltja valakinek, hogy vigyen engem is, ám a lépteim csak akkor maradnak abba, amikor valaki szó szerint elemel a földtől.
A tekintetem képtelen elengedi Raziel mozdulatlan testét, az elmém pedig kénytelen feldolgozni a tényt, hogy még csak a mellkasát sem látom emelkedni és süllyedni. Ez lehet az egyetlen oka annak, hogy nem metszem el ott helyben az engem cipelő Vincent torkát.

Nagy a kísértés, hogy megkérdezzem, mint mondott Vincent, amikor őt kérdezték. Nagy a kísértés, hogy meséljek a tisztnek a silah-ja benyugtatózásáról, a rohadtul furcsa és gyanús viselkedéséről, a pillanatról, amikor a fülem hallatán beszélte le készülődés közben Razielt a KRC töltényekről, mondván „nem lesz akkora meló”. Mégis csendben maradok, mert nincs bizonyítékom, és egy silah szava – főleg egy olyané, aki épp az imént veszítette el a guardianját – nem mérvadó, főleg nem Vincent szavával szemben.
Megköszörülöm a torkomat és kipislogom a szúrást a szememből.
- Raziel meghalt.