Nowataban születtél 2014-ben, abban az évben, amikor a mutánsok is megjelentek a földön, s Nowataban már szervezett gyűjtésekbe kezdtek a félvérek ellen. A te szüleidet azonban nem riasztotta el vörös szemeid, tudták, hogy egy ártatlan gyermeknek köze sem lehet azokhoz a szörnyűségekhez, amik a világban folynak. Épp ezért nem is támogatták a félvérek elleni intézkedéseket, azt pedig végképp nem szerették volna, ha elszakítanak téged tőlük. Így hát bújtattak. Többször is jöttek a házatokba, téged keresve, de valahogy mindig sikerült szüleidnek elbújtatni egy olyan helyre, ahol nem találtak meg. Ettől függetlenül azonban tudtak a létezésedről. Végül 5 éves voltál, amikor egy éjszaka rátok támadtak az emberek: szüleidet megölték a szemed láttára,  téged pedig elhurcoltak az elmegyógyintézetbe. Nem voltál az a bosszúszomjas személy soha, azonban azon az éjjelen megutáltad az embereket. Tudtad, hogy ők is csak féltek az ismeretlentől és a mutánsoktól, azonban nem tartottad soha, hogy csupán ez feljogosítaná őket arra, hogy úgy bánjanak veletek, ahogy.
Amikor kitört a lázadás, te nem igazán vetted ki a magad részét belőle, nem akartál "gyilkossá" válni minden utálatod ellenére sem, azonban amikor szüleid gyilkosai a lábad előtt haldokoltak, miután egy másik félvér végzett velük, te nem éreztél sajnálatot irántuk, és szemrebbenés nélkül nézted végig, ahogy kilehelik lelküket.
Kristályvárosba kerültél, ám az ottani csendes gyűlölet, amit éreztél az emberektől, nem segített azon, hogy megszűnjön az utálatod. Végül én voltam az, aki segített valamilyen szinten felülkerekedni ezeken, s kinyílni újra. Emlékszem, az Akadémián ismerkedtünk meg. Te folyton egyedül voltál, s habár váltottál szót a többi félvérrel, igazán nem barátkoztál senkivel. Nem azt mondanám, hogy sajnálatból mentem oda hozzád, mert ez nem igaz. Valamiért rád néztem, és úgy éreztem, hogy nekünk barátoknak kell lennünk. Persze te folyton elutasítottál, és nem igazán akartál haverkodni velem, de voltam elég makacs ahhoz, hogy ne adjam fel a dolgot, s így valahogy elválaszthatatlan barátok lettünk. Én voltam az, aki megmutatta neked, hogy tudnak rendesek is lenni az emberek, hogy érdemes megvédeni őket, mindaz ellenére, ahogyan tudnak viselkedni.
A baleset után képtelen voltam feldolgozni bátyám elvesztését.. Kezdtem bezárkózni, elutasítani az embereket magam körül, mint ahogy anno te tetted, ez azonban téged nem riasztott vissza, s ahogy annak idején én, úgy te is megpróbáltál visszahúzni a sötétből.

//Nagyjából ennyi lenne a sztori, amit kitaláltam   Név változtatható, viszont a pb-hez ragaszkodom Egy kis kedvcsináló: