Mindig is titokzatos voltál, és igyekeztél minél kevesebbet elárulni magadról, a múltadról, vagy arról, hogy miért utálod annyira a félvéreket. Nem tagadom, sokszor az agyamra mentél az utálatoddal, hiszen az teljesen ütközött az én elveimmel, azzal, amiben mindig is hittem. Mégis, mintha egy mágnes vonzott volna hozzád. Folyton veszekedtünk, de minden idegszálamban éreztem a vonzalmat irántad, s te is pontosan ugyanígy voltál. De végül aztán, amikor egy csapat kivált tőlünk Wells Creek vezetésével, te is úgy döntöttél, hogy velük tartasz. Tudtam, hogy így fogsz dönteni, mégis fájt, hogy itt hagytál. Megígérted, hogy még találkozunk, hogy a búcsúnk nem végleges, de már évek teltek el, s te azóta sem jelentkeztél... Úgy érzem, hogy elbuktam - hogy nem voltam képes elérni, hogy túllépj az utálatodon, amit a félvérek iránt érzel. Sajnálom!
Bennem ugyan soha nem bíztál meg soha eléggé, hogy eláruld, mi történt a múltadban, amiért ekkora ellenszenvet táplálsz a félvérek iránt, de ez egy fontos mozzanata annak, amiért ilyenné váltás. Dühös, ingerült, bosszúszomjas. Mindig láttam rajtad, hogy nem sok választ el attól, hogy egy olyan ösvényre lépj, ahonnan nincs visszaút. De talán most már késő.
Mielőtt Tulsába kerültél volna, sokáig egy kisebb túlélő csapat tagja voltál. Nekik kökszönhetően voltál képes túlélni a természetben, és nagyon közel álltatok egymáshoz, de hát, a bizalom fontos is volt abban, hogy képesek legyetek életben maradni. Egy éjszaka azonban rátok támadtak. Egy csapat mutáns, élükön egy kislánnyal. Nem láttátok az arcát, egyedül a sötétben felcsillanó vörös szempárt, aztán a mutánsok rátok támadtak. Mindenkit széttéptek a táborban, te csak azért élted túl, mert az egyik társad belökött a folyóba, a víz sodrása pedig elvitt onnan. Bosszút esküdtél. Megfogadtad, hogy meg tudod, ki volt az a félvér, aki megölte a barátaidat, és hogy te is ugyanígy fogsz tenni. Wells eszméi Tulsában egyből magával ragadtak téged, és gondolkodás nélkül csatlakoztál hozzájuk. Abee-ba mentél a láadókkal, ám az a hely nem éppen az volt, mint amire számítottál. Nehezedre esik elviselni a sok félvért, meg a titánokat, de a bosszúdra gondolva tűrsz. Érzed, hogy már közel vagy ahhoz, hogy megtudd, ki ölte meg az új családodat. A titánok ugyanis pontosan ugyanolyan mutánsoknak parancsolnak, mint amilyenek rátok is támadtak. Úgy gondolod, hogy ez nem lehet véletlen, de még semmi biztosat nem tudsz.

//Kaiden ugyan nem tudja, de valójában Rhea volt az, aki annak idején megtámadta és lemészárolta őket. A karakternek a neve szabadon változtatható, ha igény van rá, a pb-nek örülnék, ha maradna ő, márcsak a közös gifek miatt, de alku képes vagyok   Első sorban szerelmi szálat képzeltem el közte és Daphne között, viszont azt is el tudom képzelni, hogy Kaiden beleőrül a gyűlöletébe, és akkor, nos, az újabb izgalmakat vonna maga után.//

A múltadról soha nem beszélsz senkinek, mert úgy gondolod, hogy azon a napon te újjászülettél, hogy ami volt, annak már vége. Valójában csak olyan megmagyarázhatatlan az egész, hogy jobbnak láttad, ha nem árulod el senkinek, mi is történt valójában.
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még az Abel nevet viselted, az öcséddel és anyáddal menekültetek, Kristályvárosba tartva. Néhány mutáns azonban rátok támadt. Próbáltátok az öcséddel, Cainnal megölni őket, de megharaptak téged. Tudtad, hogy ez mit jelentett: hogy idők kérdése, és te is mutánssá fogsz válni. Így hát megparancsoltad az öcsédnek, hogy meneküljenek, amíg te feltartod a bestiákat. Hisz neked már úgyis mindegy volt, azt akartad, hogy legalább ők túléljék. Cain megígérte, hogy vigyázni fog anyátokra, kerüljön bármibe, majd elmentek. Valamilyen csoda folytán túlélted a küzdelmet azzal a pár mutánssal, de a fertőzés bekerült a szervezetedbe. Sokáig küzdöttél vele, ellene, hogy megtartsd az emberségedet, de érezted, hogy kezdesz elveszni. Végül már ahhoz sem maradt elég erőd, hogy öngyilkos legyél. Tudtad, hogy itt a vége. Ám amikor legközelebb kinyitottad a szemeidet, a fertőzésnek már nyoma sem volt, te pedig továbbra is te voltál. Úgy érezted, újjászülettél, hogy egy második esélyt kaptál az életre. Nevet változtattál, hiszen úgy érezted, te már nem vagy többé Abel. Te már valaki más voltál. Napokig, talán hetekig is egyedül bolyongtál, élelem és minden nélkül. Ekkor találtam rád én, és vittelek el magammal Tulsába. Az évek során legjobb barátokká váltunk, ám én soha nem vettem észre, hogy te kezdtél többet érezni irántam. Kaidenre mindig kicsit féltékeny voltál, és gyakran mondogattad nekem, hogy túl jó vagyok hozzá, hogy ő nem érdemel meg engem, meg hogy "elveszett", de soha nem akartam hinni neked. Mióta azonban elment, egyre inkább igazat kezdek adni a szavaidnak. Igaz, igyekszem erősnek mutatni magamat, de valójában neked köszönhető az, hogy sikerült túllépnem azon, hogy Kaiden itt hagyott. Nélküled sehol sem lennék!

//A karakter azóta sem tud semmit Cainról vagy az anyjáról, úgy terveztem, hogy Rheán keresztül tudja majd meg, hogy az öccse még életben van, és a nagy találkozás is így történne majd meg. Ami a vírusból való meggyógyulását illető, ő immunis rá, viszont ezt titokban tartja még Daphne előtt is, mert nem tudja, az emberek hogyan reagálnának erre, ha megtudnák, és persze ő sem akarja igazán elhinni ezt.
A kettejük kapcsán nyitva hagyom a jövőbeni kapcsolat, és szerelmi szál ötletét, sokban függ attól, hogy Kaiden személyiségét, ha megérkezik, milyen irányba viszi el az user.//