Első nap
Valljuk be őszintén nincs mit szépíteni a világ nem más, mint egy hatalmas, bűzös pöcegödör. Nem mintha azelőtt olyan remek hely lett volna, de legalább nem ennyire. És mindent megint ki tett tönkre, ki az, aki miatt fenekestül fordult fel a világ? Igen az ember. Ott volt példának okáért az a csodálatos atomenergia, amiből készült az a rendkívül cuki kis bomba mely milliókat ölt és még többeket tönkre tett. Addig bolygatták természet anyánkat, amíg meg nem jelentek azok a furcsa rovarok, ami megharapta az embereket és kötőhártya gyulladást lehetett tőle kapni. Volt egy régi mondás, miszerint ami működik, abba ne nyúljunk bele, de egyeseknek aztán lehet beszélni. Egyik fülükön be a másikon pedig ki. Pár évvel korábban jött az újabb isten csapása, amit mind magunknak köszönhettünk. Amint megjelentek azok a különös lények úgy tűntek el az emberek, míg alig maradtak páran. Bezsúfolódtak egy konzervdobozba, amit valamelyik eszement idióta elnevezett Kristály városnak. Annyira oda voltak maguktól, a tiszta városuktól meg a finom ételüktől. Közben pedig majd kiguvadt a szemük, mert úgy lesték irigykedő szemekkel a másiknak esetleg többje van-e mind neki. Nekem pont ebből lett elegem és úgy határoztam, hogy végre a saját lábamra állok. Pont ezért bolyongtam a holdvilágos éjszakán, egymagamban, mindegy egyes neszre felriadva. Egy havertól szereztem egy kézikönyvet, de azzal kitörhettem a fenekemet. A legveszélyesebb bestiákról nem volt semmilyen adat még a kinézetükről sem, így, hogy védjem meg magamat? Szerencsére erre kitaláltam egy rendkívül eszes megoldást, ami még egyszer sem hagyott cserben. Ha látok olyan valami, ami nincs benne a leírásban akkor mindent elhajítok és villám gyorsan haza rohanok, miközben üvöltök, mint a fába szorult féreg. Igaz erre még nem volt szükség, de a túlélés érdekében mindenre fel kell készülni. A történelem is engem igazol miszerint a bátor oroszlánok hulltak el elsőként a gyáva nyulak meg vígan csócsálták a répájukat. Persze van az a helyzet mikor is muszáj kockáztatni, de mindennek megvan a helye is persze az ideje, amit szerettem volna én magam meghatározni.

Szóval ott bolyongtam, mert nem sikerült időben haza kerülnöm mikor is nem messze tőlem megzörrent egy bokor. Én persze azon nyomban egy fa mögé lapoltam egy remegő kezemmel a zseblámpám után nyúltam, amit véres verejtékemmel kerestem meg, a másikban pedig egy kést szorongattam. Régi történetekből tudom, hogy nem bölcs dolog megnézni a zaj a forrását pont, mint az emeleti szobába menekülni a baltás gyilkos elől. Az emberi kíváncsiság csak úgy, mint a hülyeség egyszerűen nem ismer határokat. Egy pillanatra kilestem a fedezékem mögül és majdnem elüvöltöttem magam a látványtól, de szerencsémre elharaptam a nyelvemet így a kiabálás elmaradt. Amitől majdnem összecsináltam magam nem mindennapi látvány volt legalábbis arra fele. Egy kócos hajú, szakadt ruhájú nyolc év körüli kislány volt éppen le akartam tolni, hogy rám hozta a szívbajt mikor megéreztem valamit. Nagy sebességgel elsuhant a fejem mellett és hangos puffanással csapódott be az egyik fába. Később kiderült, hogy egy öklömnyi kődarab száguldott el mellette és csak kis híja volt, hogy nem kócolta össze a fogsoromat.
-Meg vagy te örülve? – kérdeztem tőle rikácsoló hangon.
-Bocsánat, megijedtem. Segítségre van szükségem.
-Arra nekem is, meg egy tiszta alsóra. – néhány nagyobb levegő vétel után sikerült viszonylag lenyugodnom.
Tudom az egész az én hibám és nem jó ötlet egy szörnyektől hemzsegő erdőben éjszaka kirándulgatni, máskor nem is csináltam ilyesmit.
-Éva.
-Hogy micsoda?
-Az én nevem Éva.
-Az jó. Egyedül vagy, nincs itt veled senki. – kérdeztem miközben jobbra-ballra kapkodtam a lámpát nem-e jön valami újabb meglepetés.
-Teljesen egyedül vagyok.
-Hát a szüleid? – erre elkezdett pityeregni.
Addig fel sem tűnt nekem, hogy ennek a gyermeknek vérvörösek voltak a szemei. Bár nem voltam valami atomfizikus, de annyit még én is tudtam, hogy ez mit jelent. Halottam történeteket félvérekről néhányat még ismertem is és pár dolgot megtanultam velük kapcsolatban, vagyis kettőt. Egy, nem bölcs őket feldühíteni és kettő nagy marhaság az, hogy minden miattuk van. A történelem során mindig szüksége volt az emberiségek valamire, amit utálhatott, és amitől félhetett. Példának okáért ott voltak a feketék, akiket nem tekintettek embernek később pedig az indiánok jóval később pedig a zsidók. Könnyebb volt ujjal mutogatni másokra és kinézni azokat, akik kevesebben vannak és mások mind a többség. Én az ilyen gondolkodásmódtól mindig gyomorrontást kaptam. Úgy véltem, ha valakinek két feje is van, de nem szándékozik semmi formában ártani nekem az jó nálam. Szóval személyes véleményem szerint minden ember egyforma kivéve azok a bohócok, akik a törvényeket kitalálták, mert azok álomvilágban éltek. Csak azzal voltak elfoglalva, hogy degeszre tömjék a zsebeiket és mit sem törődtek a kis emberek bajaival. Úgy tűnik jócskán elkanyarodtam így térjünk vissza az eredeti szálhoz.

A fülem a szívemben dobogott miközben egy igen veszélyes terepen szemeztem egy vörös szeművel. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha lépéseket halottam volna minden felől. Nem maradt időm gondolkodni ezért hagytam, hogy az ösztöneim vegyék át az irányítást. A kést zsebre dugtam majd futásnak eredtem arra amerre úgy gondoltam a biztonságos otthon lehet. Közben persze fölkaptam a leányzót a vállamra fektettem és nem néztem hátra. Normál esetben is elég jó futó voltam, bár akkor nem volt olyan olimpikon, aki leelőzhetett volna. Ez is azt bizonyította, hogy nem csak a Red bull ad szárnyakat, hanem a félelem is. A régi világban azt gondolnák, hogy egy pedofil éppen elrabolt egy gyereket ám annak a világnak már vége volt. Magam sem tudom, hogy történt, de sikerült nagyobb galibák nélkül visszaérnünk, méghozzá rekordidő alatt. Igaz a vége fele már úgy zakatolt a mellkasom akár egy öreg mozdony. A bejáratnál szükségem volt pár perce, hogy meg tudjak szólalni és el tudjam mondani ki is vagyok. Engem már elég jól ismertek arrafelé sajnos túlságosan is, de a lány új volt.
-Mi az peches szereztél magadnak egy barátnőt. – a lány már az igazak álmát aludta a vállamon.
-Ne szorakoz velem, azt hittem összecsinálom magam. Azzal kezdődött, hogy eltévedtem.
-Megint.
-Köszönöm, hogy felhánytorgattad. Ez a szar nem segített semmit. – erre eldobtam a nyakláncot.
-A lányról beszélj.
-Véletlenül futottam össze vele, nem tehettem mást felkaptam és rohantam idáig.
-Tudod, jól a szabályokat, nem hozhatsz ide bárkit, akit felszedsz valami utcasarkon.
-Ne szórakozz velem, elég pocsék napom volt. Vele semmi baj nem lesz. Ma nálam fog aludni holnap annyit vizsgálhatják, amennyit csak akarják.
-Nem is tudom, mi van, ha fertőzött vagy félvér?
Már nagyon untam ezt a diskurzust ezért levettem a hátizsákomat és oda adtam neki az első kincset, amit abban az évben találtam.
-Ha félrenézel ez a tied. – majd átadtam neki egy doboz bonbont.
Nem igazán tetszett neki a dolog, de végül hagyta magát megvesztegetni és én elbotorkálhattam a szállásomra.


Másnap
Fogalmam sincs mi a fészkes fene üthetett belém, hisz csak egy kölyökről volt szó, akit még nem is ismertem. Úgy tűnt harminc éves koromra elért az öreg kori elhülyülés. Ráadásul tényleg meg volt rá az esély, hogy egy mindenkit kiirtó nyavalyát hordoz magában, vagy esetleg ő mészárol le mindenkit. Igaz csak rémtörténeteket halottam olyanról, hogy egy ember puszta kézzel szétmarcangolt egy kisebb katonai egységet. A kockázat hatalmas volt mégis elvittem a lakrészemre és lefektettem. Hajnalig le se hunytam a szemet csak az én védencemet figyeltem amint békésen alszik az ágyamban. Tudom, hogy nem volt valami nagy szám, de legalább szabad voltam. Ennek megértéséhez kicsit visszább kell utazni az időben mikor nem volt fertőzés. A szüleimmel éltem viszonylagos nyugalomban és persze békességben. Mikor beütött a nagy gubanc mi azok az emberek közé tartoztunk, akik a legjobban jártak. Sosem volt bajunk a fertőzéssel és valami megmagyarázhatatlan okból amerre mi jártunk ott nem voltak szörnyek. Elég hamar elkerültünk Kristály városba ahol folytatódott a nyugodt életünk egészen addig, míg meg nem untam. Valamiért úgy éreztem, hogy megfulladok a falak között és nem tetszett, hogy mások boldogsága miatt robotoljak napestig. A családom nem értett egyet velem, szerintük nem becsültem meg eléggé ezt az égi ajándékot. Végül aztán elfogyott a türelmem és úgy döntöttem otthagyom az egészet és világgá mentem. Ez egy elég merész húzás egy tapasztalatlan embertől, de szerencsére találtam egy viszonylag biztonságos rejtekhelyet, egy börtönt. Ott nem akartak megmondani mit tehetek és mit nem, vagyis igen csak nem úgy mind a városban. Szóval ott ültem a földön az úgynevezett lakosztályomban és néztem a csöppséget. Az arcocskája piszkos volt és egy csúnya púp éktelenkedett a buksiján. A ruhája is elég rossz állapotban volt, bizonyára árkon-bokron keresztülmenekülhetett. Arra ébredtem, hogy a földön fekszek, és egy paplannal vagyok betakarva. Hangos ásítással keltem fel majd megláttam a lánykát ki az ágyamban ült és engem figyelt azokkal a nagy szemeivel. Talán meg is ijedhettem volna, de az egészet tompította az az édes mosoly az arcán.
-Te itt laksz? – kérdezte tőlem.
-Igen. – mondtam majd megvakartam a fejem.

A szobám általában minden volt csak tiszta nem és rendezett ez tény. Hegyén, hátán hevertek a különféle ruhák pólók, nadrágok, akadt köztük pár alsó gatya is. Köztük akadt pár limlom, amiket a ruhákhoz hasonlóan a kis kiruccanásaim során szereztem be. Mi tagadás sok dolgom volt és nem maradt idő, hogy összepakoljak. Először is ott volt az az izé meg persze az a másik dolog és persze olyan sok macerával jár a rendrakás.
-Bocsánat, de a házvezető nőm éppen szabadnapos… - nem tudtam folytatni, mert elakadt a szavam.
A rongyok, amik eddig ide-oda voltak dobálva szépen össze voltak hajtogatva a sarokba a kacatok pedig a másik sarokban. Néhány nappal korábban alig lehetett elférni, akkor viszont szinte táncolni lehetett annyi hely lett. Egy kósza pillanat erejéig megfordult a fejemben ez nem is az én lakrészem, hanem elcipeltek máshova amíg elszundítottam egy cöppet.
-Te valami tündérke vagy? – kérdésemre a gyermek elhallgatott.
Lehet, hogy a maradék eszem is elment, de esküszöm levendula illatot éreztem és mintha nem lett volna annyira hűvös. Sosem hittem sem a varázslatokban sem a babonában azt a vackot is csak azért akasztottam a nyakamba, mert elegem volt a szerencsétlenségből. Mióta a lények megjelentek elindultak a pletykák miszerint szerencsét hozhatnak egyes testrészeik, illetve meggyógyíthatnak betegségeket. Ismertem olyan embert, aki meg volt róla győződve, hogy a frissen fogyasztott máj fokozza a férfiasságát. Nem tudom milyen szörnyből szerezhette, de nem dicsekedhetett sokáig, mert leesett egy fáról és szörnyethalt. Én csak azért viseltem azt a nyavalyás fogat, hogy végre révbe érjek, de nem használt, mindössze csak azt a lányt találtam.

A békés beszélgetésünknek vége lett ugyanis egy tar kopasz állat jelent meg majd könnyedén felnyomott a falra.
-Hallom tegnap is kint voltál. Hoztál nekem valami szépet?
-Nem találtam semmit.
-Megint nem? Tudod jól, hogy megállapodtunk? Te ellátsz, engem értékes dolgokkal én cserében nem nyuvasztalak ki. Mind a ketten jól járunk. – oldalra pillantott és meglátta a lányt.
-Na lám csak. Gyűjtögetés helyet fölszedted ezt a kis lotyót? Erre bezzeg volt időd. - ezzel beleöklözött a bordáimba.
-Hagyd őtbékén! –kiáltotta Éva majd hozzá vágott egy koszos alsót, szerencsére az a szemétláda csak jót kuncogott rajta.
-Azt ajánlom, rukkolj, elő valamivel vagy nem leszek ilyen kedves. Tőlem akár a leánykát is hozhatod, bár elég nyeszlett az én ízlésemnek. – ekkor tiszta harag gyulladt a szememben, de nem foglalkozott vele.
Ezzel elengedett én meg fuldokolva összeestem a földön, mint egy zsák krumpli. A gyermek odasietett hozzám és megkérdezte nincs-e valami bajom.
-Ne foglalkozz velem, már hozzá vagyok szokva, ez egy barom állat. Most elmegyünk és bejelentjük az érkezésedet, majd megvizsgál valamiféle kuruzsló és ellátja a sebedet. Kis szerencsével kapsz némi élelmet és elszállásolnak.
Szegényke olyan szomorkásan nézett rám, hogy még az én szívem is megesett rajta. Úgy döntöttem kis időre elhalaszthatjuk a hivatalos dolgokat így elvittem őt egy érdekes helyre.

Mikor megérkeztünk hármat kopogtam az ajtón kis szünet után kettőt majd ismét hármat. Válasz nem jött erre, ami eléggé idegesített, mert minek titkos jel, ha nem ér egy garast sem.
-Leja, én vagyok, engedj be! - közben az orromat megtöröltem a pólóm ujjával.
Egy kissé kócos, de jóvágású nő nyitott ajtót és kérdezte a szemeivel mi járatban vagyok arrafelé.
-Tudod tegnap kint jártam és összefutottam vele. – mutattam a lányra. Kéne neki valami meleg ruha és nem ártana, ha kissé rendbe szedhetné magát.
Nem is kellett többet mondanom az női ösztönei azon nyomban működésbe léptek és szárnyai alá vette a kis lurkót. Néhány órán belül mintha kicserélték volna, tiszta ruhája volt és a fejsebet is lekezelték. Leja megpróbálta finoman kifaggatni, de ő sem ment sokra. Az apjával éppen úton volt mikor valaki vagy valami lecsapott rájuk, de mivel beverte a fejét nem sok mindenre emlékezett.
-Ő is kérdezett pár dolgot leginkább rólad.
-És te mit mondtál?
-Csakis az igazat.
-És melyiket?
-Hogy te egy makacs, trehány idióta vagy aki nagyívben tojik mások véleményére.
-Nagyon szépen köszönöm.
-Szívesen, bár nem tudom, kis szívem mit eszel ebben az idiótában.
-Mi van?
-Ja nem mondtam? Azt kérdezte nem maradhatna veled.
-Velem?
-Igen nem tudom mit műveltél vele az erdőben, de odáig van érted. Bizonyára a fejsérülése tehet róla.
Hiába volt félvér attól Éva még egy gyerek volt, és mint olyan ahhoz ragaszkodik, aki szerinte megvédte, illetve akitől védelmet vár.
-Köszönöm ismét jövök neked eggyel.
-Hagyd el erre a vendégem vagy. Most először történt, hogy másra is gondolsz magadon kívül.

Óvatosan haladtam a folyósokon mindig kilestem, hogy mennyien vannak és akkor indultunk el mikor viszonylag alig voltak. Bemutattam neki az egész létesítményt, de mégsem bírtam elcipelni a vezetőséghez. Ott számba vették volna és bizonyára bedobták volna, a többi árva közé azt hiszem. Ehelyett adtam neki egy almát majd estig beszélgettünk utána pedig lefeküdtünk. Mikor elaludtam ő odabujt hozzám erősen átölelt majd álomba szenderült. Az idejét se tudtam mióta nem aludt velem egy ilyen káprázatos teremtés.


Harmad nap
Ezúttal én keltem fel korábban majd elmentem, mert akadt némi elintézni valóm. Mikor felébredt én ott álltam az ágyánál egy friss almával ő pedig tágra nyílt szemekkel kérdezte.
-Veled meg mi történt?
Ugyanis az egyik szemem be volt dagadva, a szám fölrepedt az orromból pedig csak úgy dőlt a vér.
-Semmiség, csak elestem a lépcsőn.
Le se tudom írni mennyire meg volt rémülve attól, hogy engem így látott persze nem akarta elhinni nekem a mesét. Kénytelen voltam elvinni őt arra a bizonyos helyre, ami tele volt az én véremmel.
-Biztos nem az a nagydarab bántott megint? – kérdezte tőlem csípőre tett kézzel.
Fogalmam sem volt róla, honnan tanulják ezt a lányok, de olyan volt mintha már ezer éve gyakorolta volna.
-Persze, hogy nem. Mostanában nem is láttam. Begyszó. Esküszöm. Lejla egészségére esküszöm.
A magaméra nem esküdhettem ugyanis nekem eléggé gyönge volt a szervezetem. Más mederbe akartam terelni a témát ezért úgy döntöttem beavatom őt egy titokba.
-Akarsz valami klasszat látni?
-Igen.- mondta ujjongva.
-És tudsz titkot tartani?
-Persze.
-Akkkor feltűnés nélkül köves.

Elvezetem őt oda ahova csak én szoktam járni és én is csak titokban. Nem lett volna valami jó, ha mások is rájöttek volna az én kis titkomra. Egész pontosan, hogy én nem voltam olyan kutyaütő a gyűjtögetésben csak az utóbbi időben nem volt szerencsém. Előtte viszont pár érdekes holmit sikerült beszereznem mind a teljes Indiana Jones sorozatot videó kazettán. Csentem mellé egy televíziót is meg egy videó lejátszót. Bizonyára azt kérdezitek, mire megy velük áram nélkül, hát had súgjam meg azom is volt. Egyszer találtam egy olyan dinamós orosz kerékpárt így néhány órányi tekeréssel szert tettem valamennyi áramra. Ezt persze nem árultam el senkinek megmaradt az én kincsemnek. Ezen kívül volt ott mindenféle holmi a nő fürdőruhától kezdve a láva lámpáig. Sok könyvet gyűjtöttem össze, szakkönyveket, regényeket meg mindenféle magazinokat.
-És mit csinálsz ezekkel?
-Várok, hogy jöjjön egy balek, akinél elcserélhetem valami értékesre.
-Akkor te valami guberáló vagy?
-Kikérem magamnak én egy kincsvadász vagyok, vagyis egész pontosan régész. Megmentem a régi világ kincseit az új számára. Olyan vagyok, mint Indiana.
A lány értetlen tekintete azt sugallta, hogy halványlila gőze sincs arról, miről is beszélek.
-Nem ismered a filmet?
-Mi az a film.
Rájöttem, hogy egy igazi ökör voltam majd fejbe csaptam magamat, amitől fájdalom hasított belé.
-Hát persze, honnan is tudhatnád. Egy történet egy professzorról, vagyis okos emberről. Tudod mi az a professzor?
-Persze, nem vagyok én hülye.
-Rendben van, várj, egy pillanatot megmutatom.
Erre elővettem a kazettát melyen ott virított Haryson Ford teljes felszerelésében és baromi jól nézett ki.
-Ettől a fickótól tanultam kincsvadászatot. Emlékszem mikor kezdtem úgy öltözködtem, mint ő.
-Ténleg?
-Igen. Volt egy ostorom meg kalapom is, de a kalapot megette egy mutáns aligátor. Abban az időben mindenki rajtam röhögött.
Hevert ott még pár műsoros video kazetta, amiket nézegetni kezdett majd vadul forgatni kezdte az egyiket. Nem tudom, hogy a szöveget el tudta-e olvasni, de a képek minden bizonnyal lebilincselték.
-Lehete inkább ezt?
-Tudod én jobban szerettem volna.
-Légyszííííí. - majd egy percig húzta el a mondatot miközben a mosolya kis híján körbe ért a fején miközben fel-le ugrált.
-Rendben van. Ülj le ez elé és élvezd a műsort.

Leültettem a tv elé én pedig felpattantam a bringára és abba nem hagytam, míg Százegy kiskutya véget nem ért. Egész végig tátott szájjal figyelte, néhol álmodozott az ijesztő résznél pedig sikítozott. Különös, hogy egy kölyök, aki a pokol teremtményivel nézett farkas szemet megijed egy Szörnyella kaliberű egyéntől. Kicsit rá kellett szólnom, hogy halkabban vigadjon, mert a végén lelepleződik a mi kis titkunk. Ezen aztán kuncogott egy jót, hogy a miénknek neveztem nem pedig az enyémnek.
-Tetszett?
-Iiigen.- erre odajött, átölelte a nyakamat majd lenyomott egy hatalmas cuppanós puszit.
-Nagyon szépen köszönöm. – mondta egy üdítő mosoly kíséretében.
Vörös szemek ide vagy oda, szerintem Éva nem volt más, mint egy átlagos kislány, már ha normális, hogy a mosolyával még egy acéldarabot is megolvaszthatott volna.
-Szeretnéd később is filmezni velem?
-Igen?
-De ne feledd, nem szabad senkinek sem beszélni róla.
-Miért? Olyan sokan szórakozhatnának.
-Azért mert ez a miénk, és ha sokan tudnak, róla valaki elvenné, vagy tönkre tenné. Ráadásul elég fárasztó ezt az izét tekerni, hogy legyen egy picinyke áram. Idővel lesz egy nagy terem ahová bárki beülhet és együtt élvezheti a műsort, de addig még sok munka van hátra. Addig maradjon ez titokban amolyan meglepetés. Szóval meg kell ígérned. Kezet rá.
Kinyújtottam a kezemet, amit ő egy darabig nézegetett majd jó erősen megszorított és megrázott. Szegény gyermek, fogalma sem volt róla, hogy nekem eszem ágában sem volt megosztani a nagyközönséggel az én drágaszágomat.
-Na menjünk, együnk valamit.

Sikerült óvatosan visszaosonunk úgy, hogy nem buktunk le, bár sokan megbámultak minket. Elég furcsának tűnhetett a számukra, hogy peches magánzó együtt lófrál egy bájos gyermekkel, méghozzá kézen fogva.
-Miért néznek olyan furcsán?- kérdezte kissé ijedten.
-Tudod nem szoktak hozzá, hogy lányokkal lássanak együtt. – ez elég félre érthetővé sikeredett.
Ez eléggé félreérthető volt, de szerencsére az ő korában még nem tudhatott semmit a nemi kapcsolatokról.
-Apa azt szokta mondani, hogy az emberek nem szeretnének, mert másmilyen a szemem.
-Hát ez azért túlzás. Én például nagyívben tojok más szemére. Nem az számít, mi van, hanem az, hogy mi van a szívedben.
Sosem tudtam rendesen magyarázni ezért odavezettem egy öreghez majd a háta mögé álltam. Annyit kell róla tudni, hogy a fogai fehérek mint a hó, a bőre sötét mint az éjszaka és vén mint az országút.
-Halo, szeretném bemutatni legújabb tagunkat. Mond ki, mi jut eszembe, ami legelőször az eszedbe jutt. – közben pislogtam és ráztam a fejem.
-Azt, hogy ilyen helyes kislányt nagyon rég nem láttam.
-Na látod, megmondtam. Kicsit zavarja, hogy bámulják.
-Ne is foglalkozz, vele minden újjal ezt csinálják. Ha meg idegesítenek, keres egy erős testőrt és mond, nekik verje el őket. Pl nekem. – mondta egy olyan ember, aki vékony volt akár egy csontváz.
-De nem furcsa szemem?
-Dehogy. Látnád az övét mikor nagyon beiszik. Most kissé modortalan, de akkor kenyérre lehet kenni ráadásul mindent elkotyog. Olyan neki az alkohol, mint az igazság szérum csak sajnos sokra van szükség. Szóval üdvözöllek mi nálunk ifjú hölgy. Ha bármiben segíthetek, csak szólj.
Erre a lány elmosolyodott majd és megölelte az öreget is.
-Amúgy halottad mi történt? Azt beszélek dagadt Johnnyt valaki elkapta egy wc ülőkével.
-Hogy mik meg nem történnek? – mondtam majd továbbindultunk a konyha felé.

Mikor kimentünk a konyhába ismét összefutottunk Lejával aki éppen egy teának tűnő valamit szürcsölgetett. Nagyon megörült, hogy ismét találkozhatott a mi kis közösségünk Évájával. Természetesen nem átallott elmesélni, hogy engem nem szívesen láttak arrafele, mert egy alkalommal kis híján fölgyújtottam a konyhát. Gondoltam összedobok valami finomat és csak egy pillanatra vettem le a szemet erre mindent belepett a füst. Azt is elmondta, hogy csiga lassú vagyok és fél óráig tart, míg megkenek egy szelet vajas kenyeret. Ez is igaz volt, vagyis részben csak nem akartam semmit sem elkapkodni. Közöltem vele, hogy csak nemrég kezdtem ismerkedni a főzéssel és nem szégyen, ha olykor-olykor téveszt az ember.
-Még, hogy téveszt. Volt már olyan eset, amikor összejött neked valami.
-Hát volt az az izé, meg az a másik. A múlthéten fölszeleteltem egy almát és nem vágtam el senki kezét.
-Nagy cucc, egy alma.
-A te föztödtől pedig egy egész napig hasmenésem volt.
Miközben mi vitatkoztunk a kis hölgy összedobott egy tökéletes rántottát kettőnk számára, de ilyen finomat még életemben nem ettem. Sok felnőtt tanulhatott volna tőle, mert az övében egy darab szálkát sem találtam.
-Ez valami fantasztikus.
-Igaza van a mamlasznak. Te egy valóságos kincs vagy a számunkra. Mond, nem szeretnél inkább hozzám költözni?
Erre megrázta a fejét majd picinyke kezével megfogta az én érdes csuklómat. Fogalmam sincs mit látott bennem az a gyermek, de tény, hogy forduló ponthoz ért az életem.