A hideg őszi szél kap bele a hajamba. Fáradt testemet ezer apró szempár vizslatja. Szinte idáig érzem a dögszagot, amit árasztanak. Egy pillanatra sem fordíthatok körbe
az engem körülvevő apróbb Skagg falkának. A fekete feszülő bőr. Az időnként sötétből előtörő agyarak, ínny villantós vicsorgás veszélyesebb, mint aminek elsőként látszik.
- Szóval engem akartok? - vigyorodom el, majd vicsorgok vissza magam előtt lengetve a fáklyámat. Fegyver hiányában csak ennyit tudtam összetákolni a sötétben.
Megkezdődik a hadakozás az életbenmaradásért. Törött fadarabbal hadonászok, felváltva vele lengetem a fáklya tüzét. Néhányat képes vagyok hárítani. Néhány belém kostol, vagy épp sebeket hasít bőrömre. Megannyi sebből vérezve birkózom. Kiejtem a kezemből a fáklyát. Rám borul a sötétség. Sárgálló szempárok villannak meg a hold gyenge fényében, mely elé egy duzzadó esőfelhő terpeszkedik. Próbálok a szempárokból tájékozódni. Próbálok eltávolodni tőlük és védeni magam mindne lehetséges támadó felületem irányából. De nem megy. Futnom kell. Hát hírtelen hátat fordítva szedem a lábam ahogy bírom. Próbálom kikerülni az elém nyújtózó faágakat. Soha többet nem bízok meg egy Silahban sem. Mégis ahogy ez a gondolat fut át az agyamon, jelenik meg egy sötét szempár velem szemben. Női alak, ismerős alak. Kardján felvillan a hold fénye, s szalad végig hegyéig, ahogy megemeli. Másik kezében botom jelenik meg, amit hamar felém hajít. Nem tétovázva, nem kérdezve semmit, kapom el a botot, majd rohanok felé. A haragom hajt. Az árulása. Rá ugorva csapok le, mire ő kardjával védelmezi magát. Ahogy összeérnek a KRC elemek, tengerekék szikrák világítják meg arcunkat.
- Elárultál! - morranok rá, amire szótlanul taszít el magától. A közelharcban sosem ékeskedtem. Így meghátrálva leütök egy túl közel merészkedett Skaggot botom hegyével. Megkezdődik a mentsd magad része a dolgoknak. Hát vállvetve harcolunk ahogy rég. Szűk, bizalmatlan pillantásomon szalad a át a hold fénye. Sebzett ujjaim között markolom a vértől vöröslő fém botot. Szőke haja fellibben ahogy kecsesen megpördül lábujjhegyén. Akár egy halálosztó angyal.



Az élet furcsa játékokat űz. Kiszámíthatatlan és zavaros. Sosem tudod eldönteni, hogy csak mondják, vagy tényleg létezik, és ha igen, ott lebeg-e a fejed felett, mint valami láthatatlan szempár. Figyeli minden mozzanatodat, s ha elvéted egy próbáját, mégnagyobbat állít eléd. Aztán ha már sokadjára estél hasra, küld neked egy olyan személyt, akire az életben nem gondoltál volna. Persze nem irányít semmit, csak lebeg feletted és befolyásol. A döntés a tiéd. Elfogadod-e a segítő kezet, vagy megpróbálod egymagad. Rajtam segítettek. Stabilan, két lábbal álltam a talajon. Legalábbis azt hittem, hogy nem léphetek már ingoványra. Hittem...Mi több. Utólag bele gondolva még csak nem is voltam olyan stabil. Épp hogy pofára estem, eljött a pillanat. A pillanat, amikor elgurult az utolsó kerék is. Amikor a sötét egybefüggő massza szerű depresszióban, felvillant egy apró kis fénysugár. Valami ami akkor, abban a pillanatban akkora erőt adott, hogy képes voltam ellökni magamtól a talajt. Egy mosoly változtatta meg a világomat. Az Ő mosolya. Aki nem a boldogsától tűnt oly tündöklőnek, hanem a keserűségtől.