- Mh, az sok mindent megmagyaráz - egyezek bele. A rossz nap… Na az ismerős. Mondanám, hogy nekem is az van, de ha így nézem… Nekem minden nap rossz. Már ha épp pesszimista lennék az egész világra. Még szerencse, hogy ettől messze állok. Nem engedem, hogy vérem szennyezettsége beárnyékolja mindennapjaimat. Elég, ha az emberek el akarják ezt néha érni. Szerencsémre kevés sikerrel. Bele sem tudok gondolni, hogy milyen lenne, ha én is úgy viselkednék, mint a legtöbb velem egyivású. Ellenségesen. Brrr… A hideg is kiráz tőle. Ó, de most épp másfelé kell figyelnem. Tekintetem lassan emelem fel a boksz oldalán támaszkodó férfira. Alsó ajkamba enyhén beleharapva, szemöldököm akaratlanul is ráncolódva nézek hol rá, hol pedig a lángosomra, szinte már kétségbeesetten. - De túl sós - vonom fel enyhén a vállamat, orrom felhúzva, hagyom, hogy a bőr mellette ráncolódjon. Ami tény, az tény. Sós ez a lángos a búzasörhöz. Végül azonban csak megkapom a kívánt italomat, még ha a férfi számlájára is írható ez. Ezt mégsem engedhetem meg sem neki, sem magamnak. Nem vagyok ráutalva másokra - igaz hozzá sem vagyok szokva ehhez. - Mivel tartozom? - tekintek rá kedvesen Maxre, miután kezet ráztunk. A szalvéta még mindig a kezemen van, de azt nadrágomba törölve hamar mellettem terem a box bőrén. Táskámba kotorászva halászom elő a régi pénztárcámat. Mégsem maradhatok tartozás nélkül. Kérdő tekintettel nézek a férfira, arcomon jókedvű mosolyom nem lankad. - Sajnálattal hallom, hogy pórul járt - érzek vele együtt, még akkor is, ha hasonló velem még sose fordult elő. Elsősorban azért, mert ahhoz… kellene egy testvér. Ezt bárhonnan is nézem már nem fog megtörténni. - Ez kedves, de a lángosból így sem kapsz - tudom én, hogy mire megy ki a játék, ezért is húzom magamhoz közelebb drága ételemet. Sajnálom! Nem tehetek róla! A kajára iszonyat érzékeny vagyok és néha… önző is. Ami az enyém, az az enyém és pont. Nem, nem akarom kompenzálni a gyermekkori éhínséges időszakokat, ne magyarázzátok ezt bele. Ez csak egyszerű farkastörvény, mely egyetlen dologban alkalmazok csak. - Pontosan. Igazából, ha az előbbit nem találom meg, vélhetőleg haza mentem volna. Túúúl, hosszú volt ez a nap - hajtom hátra a fejemet a box támlájának. - Ha most behunynám a szemem, tuti, hogy itt aludnék el - és amint ezt kiejtem, ólomsúlyúvá vállnak szemfedőim. Mégsem engedek nekik. Fejem megrázva nyúlok inkább a sör után. A hideg üveget előbb halántékomnak tapasztom, hűteni magamat. Csak ezután kortyolok bele. - Nálam? - pislogok értetlenül, felegyenesedve a férfira nézve. - Ó, az előbb hangosan ejtettem ki a szavakat? - kapom ajkamhoz ijedten. A sok egyedüllét kihozza az emberből, hogy… Néha magába beszél. Még mások előtt is. - Akkor mit eszel? - ijedek meg még jobban, mint eddig, zsíros mancsommal a férfi karjába kapaszkodva. Rémálom ilyet hallani mások szájából. - Hogy hogy nincs ki főzzön? Hiszen az étel! Az az… Az… Az elmondhatatlan fontossága az emberiségnek, anélkül… Annyi finom étel van a világban! Annyi ízletes… - na jó nem folytatom, mert akkor ha hazamegyek biztos, hogy mindent megfőzök otthon, amit csak találok. Még a rothadó gumicsizmámat is. Biza, próbáltam már, igaz egyszer. De nem lett jó vége és olyan bűz volt az egész lépcsőházba, hogy azt hittem, azon mód fel fognak ott koncolni a lakók. Mellette eltekintve idegenül szemlélem a krimó világát. Szavai ugrasztanak ki ebből, miközben az utolsó falatokat csempészem be a számba. Fejemet hevesen rázom meg - teli szájjal mégsem illik beszélni. - Valóban, sose jártam még hasonló helyen sem - nyelem le a falatot. - Ezek szerint te meg elég sokat, ha így kiszűröd, hogy ki az új, itt igaz? Hogy lehet, hogy nincs ki süssön? - hitetlenkedek továbbra is. Ha a nagyi nem lett volna, tán én sem tudnék, de enni akkor is kellene. Mindjárt megszánom szegény párát.
- Tudja a fene... - vontam meg a vállam - Biztos rossz napja van... Persze nem akartam a lány orrára kötni a kalandjaimat és hogy hogy tolom el a hírnevemet ebben a városban. Azt ráér később is megtudni. Felkeltem a boxból és még visszanéztem a lányra aki hangosan gondolkodva kezdte elemezgetni hogy a lángoshoz milyen sör illik. Kissé elképedve hallgattam. Komolyan lérezik ennyire tökéletes nő? Ismeri a sörfajtákat, lángosozik, és még azt is tudja mihez mi illik... Menten lehidalok. - A búzasörök is jók hozzá... Nem nehezítik el úgy a gyomrot - jegyeztem meg a box oldalának főlve és akármit is választott végül én elmentem hogy megszerezzem magunknak a drága hűsítő italt. Mire visszaértem már igencsak nagy tejföltócsa éktelenkedett az asztalon. ALig tudtam elfojtani a mosolygást. Miután leültem én is a kezembe fogtam pár szalvétát hogy feltörölgessem a koszt az asztalról mielőtt Sebastian, a tulaj kitalálna minket dobni amiért összepiszkoljuk a bárját. Mintha nem tudná hogy mi történik szinte állandóan a mosdókban... Ismét elfojtok egy mosolyt ahogy a lány megkűzd a szalvétadarabbal és végre kezet fog velem. Ez a csajszi írtó aranyos... Kedvelem. Kíváncsi vagyok hogy fog alakulni az este további része... - Ellie... Nagyon örülök - mosolyogtam rá szélesen miközben a szemébe néztem. Micsoda határozott kézfogás. Igen... határozottan tetszik nekem. - Az öcsémmel jöttem, de itthagyott, talált magának valami nőt és lelépett... - vontam meg a vállam - Bár szó se róla... lecseréltem volna a társaságát a tiédre akkor is ha itt van - mosolyodtam el féloldalasan. Ez a lány sokkalta csinosabb volt mint Victor. Arról nem is beszélve hogy azt a seggfejet minden nap látom. Meg vagyok vele áldva. - És te, csak lángosozni és sörözni tévedtél be? - érdeklődtem miközben én is az ajkamhoz emeltem a zöld üveget hogy egy párat kortyoljak belőle. Jóleső sóhajjal tettem vissza a sört az asztalra. Egyet kellett értenem vele. Ez volt a legjobb dolog ami a mai napon, eddig legalábbis, történt velem. Ráfüggesztve a szemem hallgattam a gondolatmenetét. - Hmmm reggeliznék nálad - jegyeztem meg elvigyorodva. Mondjuk ha nála ébrednék... vagy csak amúgy is. Jaj Max olyan vagy nem kell mindig arra gondolni. Olyan vagy már egészen mint Victor. - Nálunk nincs senki aki lángost sütne - szomorkodtam félrehajtva a fejem. Én nem tudtam főzni, Victor pedig minden egyes próbálkozásával majd felgyújtotta a házat. És mivel már nem a kúriában laktunk... Esély sem volt arra hogy most ittasan odakeveredve kapjak egy jóóó nagy agyonfokhagymázott lángost. Pedig már a gondolattól is összefutott a nyál a számban. Újat kortyoltam a sörömből élvezve ahogy az enyhén kesernyés ít szétárad a számban és újra a szőke lányra néztem. - Úgy érzem először jársz erre, beletrafáltam? - jegyeztem meg felvonva a szemöldököm. Félig meddig kérdés is volt, de csak puhatolóztam. Érdekes lánynak tűnt és ha nem is lesz... tizennyolcaskarikás az este vége... Azért meg akartam ismerni. Tudni hogy ki ő.
Sokan gondolhatjátok most, kik tudják a nyílt titkomat, hogy a vérségem miatt bírom ilyen jól az ilyen ételeket. Talán van hozzá köze, habár láttam már olyan félvért, ki napokig fetrengett egy-egy gyomorrontás miatt. Ezért is lehet, hogy nem szívesen ajánlom a sikátori ételeket másoknak. Gyerekkorom óta eszek - szemetet is. Sosem vetett fel minket a pénz, azt kellett ennünk amink volt, vagy épp nem volt. Az utcai szemetek… Na igen, ma már attól sem kapnék gyomorgörcsöt. Sokak szerencséjére ennek a korszaknak már vége van, ilyenektől nem kell tartanom. Mégis a gyerekkor ízeit bármikor szívesen újraélem. Még ha ilyen különös módon is. - Ignorál? Miért? - pislogok párat hitetlenkedve. Erre aztán tényleg semmi szüksége nem lenne. Hacsak… Nem, még nem találkoztam az utcán azzal a lánnyal, és munka közben sem. S nincs a homlokomra írva semmi sem. - Bármilyen, ami zöld üveges! - sietek a válasszal. - De ha már lehet választani, akkor a lagert. A barna nem illik a lángoshoz, még ha megtévesztő is hogy jobban felszívja a zsírt… - magyarázom, fejemet enyhén félrehajtva, vállaimat enyhén megrogyasztva. Hálás mosollyal pillogok rá, s figyelem távolodó alakját. Egy újabb adag nyalánkságot csippentek le a gyomorrontásos ételemről, mely… Tudjuk, hogy milyen a lángos, abból nem lehet úgy szakítani, ahogy te akarod. És épp egy jókora sajtos adag akar kicsúszni a kezemből, egyenesen az asztalra. Kezemet gyorsan emelem, fejem pedig alábukik, félig megfordulva kapom el, akár a hal a kukacot. Az asztal így sem úszta meg. Tejföl tócsa terjeng alattam. Nem egy éttermi étel, ezt nem lehet kulturáltan enni, úgy vélem. De nagyon sós a tésztája, az öreg most túltolta, de nagyon. Muszáj innom hozzá valamit, vagy menten kiszáradok. - Oh, köszönöm! - csusszanok arrébb a boxba, hogy kényelmesen leülhessen mellém. Hozom magammal a lángosomat is. Kinyújtott kezét látva, oldalra fordulva, előbb szalvétáért nyúlok, hogy letörölhessek kezemről és arcomról is minden maszatot. De persze az előbbiről nem akar leválni az az átkozott papíranyag, bárhogy is rázom. Végül csak sóhajtva belenyugszom, hogy ma egy szalvéta lesz jobb kezem legjobb barátja, és amúgy is… Nem kellene összemancsoznom az idegent is. - Elenor, szólíts csak Ellienek, vagy Lennek, ahogy tetszik - szorítom meg erősen kezét. - S mi a te kifogásod az egyedüllétre? - emelem meg az egyik üveget, mely az enyém. Szemem elé emelve kémlelek át a zöldséget, s ha semmi rendellenességet nem találok, akkor belekortyolok. - Á, ez már nagyon kellett - sóhajtok könnyedén, vállaimat újra leeresztve. - Egyébként, ha egy jó lángost akarsz enni, akkor a B-körzetben található az Öregedő híd. Igaz az az ócskaság nem egy életbiztosítás, de van ott egy bódé. Egy cigányasszony árul, iszonyat finomat. Habár nagyiét nem übereli, de hát azt - fújom ki újra a levegőt, berregtetve ajkaimat. - Jut eszembe, lehet, hogy csinálok is reggelre párat - könyöklök az asztalra, magamba morfondírozva. Államat tenyerembe ejtve révedek el a messziségbe. Fejbe elképzeltem, hogyha még ma hazajutok, és ha elkészítem a tésztát, akkor reggelre az épp annyira meg kell, amennyire csak kell. Azonban most társaságban vagyok, abban meg nem illik így viselkedni. Így hát visszafordulva minden figyelmem Max-é.
Az ismeretlen lány először kissé ijedten pillogott rám ahogy hirtelen letámadom aztán jóízű nevetés hagyta el a szép ajkakat mire én is elmosolyodtam. Oké ez a lány aranyos... Talán már nem csak a lángosa érdekel annyira.. Az ajtó felé nézek ahogy mutogatni kezd összeráncolt szemöldökkel tájolva be magam. Ha a Snt. Elmen jöttem akkor az azokat övező utcákon biztosan nem lesz lángos.. Azt megéreztem volna... Hiba nélkül. Pláne hogy a kajára az én érzékeim is ki vannak annyira élezve mint egy félvérnek. Kissé zavartan kaptam megint a fejem a lányra mikor azt mondta nekem nem ajánlaná a lángost. Aztán ahogy magyarázni kezdte hogy ez bizony valószínűleg egy jó kis ételmérgezést is hordoz magában, és az esdeklő kiskutya tekintetem meggyőzhette... Megnyugtatott hogy nem is olyan finom ám a lángos. Nekem mégis a nyálam csöpögött már ahogy egy jó forró, ropogós, agyonfokhagymázott, tejföltől és sajttól csöpögő lángosra gondoltam. Hát honnan szerezzek most magamnak ilyen nyalánkságokat? Victor nem tud főzni, ő az a típus aki még a teavizet is odaéget... én meg... egy zacskós levest úgy ahogy el tudok készíteni de azzal inkább nem villognék. A kúriában meg ilyenkor már rég alszanak a szakácsok és valószínűleg elküldenének a búsba ha beállítanék hogy én márpedig most lángost akarok. Vele együtt sóhajtottam egy nagyot és már éppen köszöntem volna el a lánytól és ültem volna vissza a helyemre mikor megszólalt. Mikor azt hittem hogy már nem lehet jobb nő, nyakig olajosan a lángosát rágcsálva... Még egy sört kért. Oké... Tényleg kedvelem a lányt. - Hogyne... rengetegfajta sört kapni. És bár általábana pincérnő szolgál ki most valahogy mindkettőnket ignorál... - emeltem fel a kiürül sörösüvegemet és megbillegtettem - De... ha már itt tartunk... meghívhatlak? Milyet kérsz? Hozok - mondtam mosolyogva. Ha a lány benne volt a közös sörözésben felálltam a boxomból és átvágva a tömegen sétáltam a pulthoz. Seb a pultra támaszkodva vette fel a rendelésem és egyből kaptunk is két üveg párás zöldüvegest. Meg egy ígéretet hogy elbeszélget a pincérnővel. Miután kifizettem a söröket sétáltam vissza a lányhoz egy nagy adag szalvétával a kezemben és leültem mellé. Leraktam a söröket és a szalvétákat az asztalra hogy elérje. - Ha már itt tartunk... Max vagyok - mutatkoztam be mosolyogva, a kezemet nyújtva felé.
Boldogan majszolgatom a zsíros, tacsakos, fokhagymától illatozó különlegességet. Valójában fel sem tűnik, hogy milyen élet van is itt. Figyelmem elkalandozik a táncoló pároktól, habár a pulton ülőket mégis szemügyre vettem. De csak azért mert elfoglalták ama helyet ahonnan a leggyorsabban megkapnám az éltető sörömet. Na sebaj, a hölgyemény talán kihozza nekem. Talán nem, de akkor tényleg mindent össze fogok maszatolni mancsommal. Jó, tudom, másnap én jönnék vissza egy vödörnyi tisztítószerrel és pucolnám fényesre az egész helyet, lelkiismeretfurdalásom közepette. Halkan nyöszörögve élvezek minden falatot. Mentségemre szóljon, tényleg azt hiszem, hogy eme hangokat csak magamba adom ki. Eszembe sem jut, hogy esetleg hangosan is kiadom őket. Egészen addig, amíg valaki meg nem kocogtatja a vállamat. Fejem hirtelen kapom fel, még a rágással is felhagyok. Ijedten fordítom hátra a fejemet, kínzó lassúsággal. Amint barna lélektükreim megállapodnak a félmosollyal keretezett férfi arcán, nagyot nyelve mosolyodok rá barátságosan. - Helló - köszöntöm viszont, hogy aztán enyhén felvont szemöldökkel hallgassam szavait. Szemeim talán enyhén ki is düllednek. Zsíros kezemmel simítok egy tincset fülem mögé. Úgyis ha hazamegyek hajat kell mosnom. Egy kis pakolás meg neki sem árt. Kérdésére mégis hangosan nevetem el magamat. - Pár utcával arrébb, a D körzetben, egy sikátor mélyén árulják, egy elég kétes küllemű izéből. Jaj mi annak a neve - csettinetnék ujjammal, hátha eszembe jut, de hát… maszatos kézzel valljuk be, ez nehéz. - furgonnal! De nem ajánlanám neked - vonom össze enyhén szemöldökömet, mikor is rájövök, mennyire is faragatlan vagyok. Gyors magyarázkodásba kedve, kiejtem ujjaim közül a becses falatokat, félig hátrafordulva. Egyik kezem az asztal lapjára simul, a másikkal a box hátuljára teszem, nem messze a férfi fejétől. - Úgy értem, elég erős gyomornak kell lenni ahhoz, hogy ezeket bárki megeméssze. Ki tudja, hogy miket tesznek bele. Hallottam már, hogy akik náluk evett, egész éjszakás hányás-hasmenésen estek át. Csak és kizárólag az edzett gyomrok bírják ki. Amúgy annyira nem is finom - biztosítom a férfit erről, mielőtt még nyála elcsöppenne. - A tésztája sós, a tejföl híg, a fokhagymát alig lehet érezni. Ezerszer jobbat csinálok otthon, de ma nem lett volna kedvem ezzel vesződni - legyintek könnyedén a box háttámlájára tett kezemmel, miközben fújtatok is egyet. S ha már itt tartunk. - Mond, árulnak itt sört? - pillantok ki a kis helyemről a pult irányába, ahol is az előbb említett nő… a körmét reszeli. - Ami azt illeti, tényleg rendkívül sós, és jól esne valamivel leöblíteni. Vagy itt a pulthoz kellene menni, pár egyszerű italért? - érdeklődöm… hiszen sosem jártam még itt.
A Bittersweet bárt, sokan Kristályváros legmélyebb pontjának titulálják. Valamilyen szinten igazuk van. Ez a kristályvárosi bűnözők és az itteni szenny legkedvesebb gyűlekezőhelye. A Bittersweetnek lenne gondja hogyha hirtelen ellenőrizni jönnének. Már ha csak azt is vesszük milyen alakok fordulnak meg itt. Mint például... Legdrágábbik öcsém aki jól itt is hagyott miután összeszedett egy csajt, aki bőven túl jó hozzá képest. Ennyit a tesóságról meg az összetartsáról. Most megint nem mehetek haza jó darabig hacsak nem akarom hallgatni az együttlétük örömeit és hogy őszinte legyek... ahhoz éppen semmi kedvem nem volt. Nem csak most... úgy soha. Helyette itt maradtam, egyedül... és magányosan... és meglehetősen éhesen a Bittersweetben. A söröm vészesen fogyóban volt és nem mintha nem tudnék venni magamnak még egy üveget de a pincérnő mintha notorikusan ignorált volna. Szemtelen... Oké tény hogy nem hívtam vissza mióta pár hónapja egyszer összekerültünk de... Na... Ez a munkája vagy mi. Szóval itt ültem, a kis fekete ingemben, kócosan göndör hajjal és a magam rendezetlen sármjával és figyeltem a tömeget. Rengeteg karcsú test simult össze a tánctéren, a zene ritmusára vonaglottak. A villodzó fények egy furcsa játékot játszottak rajtuk ami szinte megbabonázta az embert ahogy nézte. Én is rajtuk felejtettem a tekintetemet ahogy vonaglottak és kecseskedtek előttem. Hmm... Beállhatnék közéjük, bár még bőven nem ittam eleget ahhoz hogy én is táncra perdüljek. Ahhoz még jó pár sörre szükségem volt. De utána... Utána majd én leszek a táncparkett ördöge. Nem is gondolná senki hogy egy katona ilyen mozdulatokkal képes rázni. Aztán egy pillanat alatt terelődött el a figyelmem. Egy lány lépett be az ajtón. Szőke, karcsú, szép arccal. Azt hittem sosem ismerek meg már olyan boldogságot és vágyat mint mikor megpillantottam őt. Na... nem a lány miatt, ő is szép volt de ahogy megpillantottam a kezében a sajtos tejfölös lángost tudtam hogy ez... szerelem első látásra. És hogy nekem is feltétlenül szereznem kell egy lángost. Figyeltem ahogy a mogorva pincérnővel beszél aki engem nem volt hajlandó kiszolgálni. Talán... Jennifernek hívják? Már nem emlékszem. Aztán elindult a boxok felé én pedig nagyra nyílt szemekkel követtem a mozgását. Pont a mögöttem levő boxban ült le. Oké Max... szedd össze magad és kérdezd meg. Gyerünk! Megigazgattam az ingemet és hátrasimítottam a hajam és föltérdeltem az ülésemen hogy finoman megkocogtassam a vállát. Ahogy a szép barna szempár felém fordult egyből egy macsós féloldalas mosoly terült el az arcomon. - Szia... Ne haragudj, de lenne egy személyes kérdésem. Nem akarok tolakodó lenni vagy ilyesmi de... AZT hol szerezted?! - mutattam a lángosára nagy szemekkel. Így közelről már az illatát is éreztem és a nyálelválasztásom azonnal beindult.
Egy hosszú és fárasztó nap után nincs is jobb, mint kiereszteni a fáradt gőzt. S mi lehetne ennél jobb módszer, mint a D körzet legjobb bárja? Valójában ez nem igaz, mégis ide vezetnek lépteim. Hazafelé menet újra nyitva találtam az egyik sikátor mélyén néha fellelhető lángosost. Mit ne mondjak, felsikítottam örömömbe, mikor megláttam. Ritkán adatik oly kegy az életembe, hogy nyitva találjam őket és ne nekem kelljen megsütnöm. Sajtos. Fokhagymás. Még több sajt, tejföl. És még több sajt. Tocsogó zsír, amit a zsírpapír is képtelen teljes egészébe felszívni. Mennyei manna, ez forró, de mily ízletes! Komolyan, aki ezt feltalálta, megérdemelné, hogy szobrot emeljenek neki. Csakhogy van egy nagyon, nagyon rossz tulajdonsága ennek az egésznek. Mégpedig, hogy iszonyatosan szomjassá tesz. De olyannyira, hogy már kínozni lehetne vele. Ezért is örülök, hogy utamba esik hazafelé a Bittersweet. Ritkán térek be ide és még ritkábban maradok három másodpercnél tovább. Esetleg csak akkor, ha vééééleeeetleeeeeeeen betér ide olyan egyén, akinek nem kellene, és épp én meg a Guardianom keressük. De hát ez ha hat évente ha egyszer előfordul. - Forró, forró - suttogom halkan, fejemet felemelve, kényszerítve magamat, hogy ennek ellenére is lenyeljem a falatot. Két kezem már könyékig zsíros a kora tavaszi estén. Toporogva állok az ajtóba, az mégsem nyílik ki magától. A faragatlanja! Megfordulva vállal dőlök neki, könyököm behajlítva guggolok le addig, amíg az előbb említett testrészemmel ki nem nyitom a helység ajtaját. Ezután már könnyedén hajtom be a bejáratot a vállammal. Nem szívesen mancsozok össze így semmit, ennyi neveltség még szorult belém éjnek évadján, éhes óráimon. És mily szerencsém van! Nemhogy alig vannak, de még egy elsuhanó pincérnő is utamba kerül. - Ú, elnézést kisasszony! - kiáltok utána, könyökömet emelve csak felé. Nem akarok én bunkó lenni, de mindkét kezemre szükségem van, hogy a legalább két tenyérnyi nagyságú korongot tartani tudjam - Ööö, megtenné, hogy hozna nekem egy larger sört? Üvegeset ha lehet! Zöldet, tudja az elővigyázatosság miatt. És szalvétát is kérhet? Sok, sok szalvétát - nevetem kissé idétlenül. Nem zavar a nő enyhe undora, ahogy végigmér. Megértem reakcióját. Kopottas farmerom kissé koszos, az utca mocskát viseli. Egyszerű tornacipő simul lábamra, felsőmre pedig még ennél is egyszerűbb fekete trikó, rajta lenge bőrkabáttal. Hajam mégis túlélte a mai napot és kivételesen nem szénaboglyaként helyezkedik el takaros kis buksimon. - Köszönöm! - mosolygom lelkesen a nőnek, miközben elindulok az egyik boxba. Ahogy látom a pultnál nem nagyon van már hely. - Ott leszek, a… - mutogatok továbbra is könyökkel az egyik üresen álló bőrrel vont székek felé. A nő továbbra is furcsán méreget, én pedig kezdek enyhén zavarba jönni. Előbb csak az üres hely felé nézek, hogy biztos üres-e, azért néz-e így. De az az. Ezért is nézek rá vissza, ám ő továbbra is csak bámul. Végül nem szólok semmit, csak ajkaimat préselve bólogatok neki, és innentől már csak remélni tudom, hogy megkapom az áhított italomat. Meglehet, hogy ide ételt be se lehet hozni? De hát akkor mit egyen az embere, ha ivászat közbe megéhezik? Lépteim mégis elbizonytalanodnak, s még ennél is tétovábban ülök le. Nem szívesen teszem, de muszáj vagyok letenni az asztalra zsírban tocsogó ételemet. Máshogy nem fogom tudni enni, csak ha apró darabokat szakítok ki belőlük.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
┃
