Belépés
ismeretlen vizekre
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Vöröslô szempárok
bújnak meg a sötétben
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (43 fő) Csüt. Feb. 01, 2024 8:48 pm-kor volt itt.


Megosztás
 

 Ginerva Moster

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Ginerva Moster   Ginerva Moster EmptyPént. Jan. 17, 2020 4:45 pm

Ginerva Moster
A viszonzott szerelem rövidebb ideig tart, mint a viszonzatlan, amiként egy alma, amit ketten esznek, rövidebb ideig tart, mint az, amelyet csak egy a szemeivel fal.
Madelaine Petsch
Civil
Civil
Becenév
Gin, Ginny
Születési hely, idô
Oklahoma City, 2012. augusztus 7.
Lakhely
Kristályváros
Beállítottság
Heteroszexuális
Családi állapot
Jegyben jár
Foglalkozás
Orvos
Család
Egy szemvillantás alatt történt az egész, mégis megélni, túlélni a történteket olyan érzés volt, mintha éveket öregedtem volna.
Most is érzem a jázmin illatát, most is körülölel, magával ragad és elvarázsolt, mint akkor, a kocsi hátsó ülésén ülve. Mélyet szippantottam a kellemes aurából, ami mindig körülvette anyámat, ami elmaradhatatlan jellemzője volt az ő lényének. Látom magam előtt, látom ahogyan egy apró mosolyt enged meg magának apám furcsa és néha idegesítő viccei miatt, látom ahogyan apró fintorral húzza el pisze orrát bakfis bukdácsolásaim miatt, ahogyan vörös fürtjeit keféli ki hálószobájuk tükre előtt. Látom magam előtt a mozdulatot, ahogyan rám néz, ahogyan egy könnycsepp fakad szemeinek sarkában, hallom a hangját, amivel nyugtatni próbál.
Lassan veszem a levegőt, próbálok szót fogadni, visszafolytok egy sikolyt, amikor valami nekivágódik az autónknak, amikor a biztonsági öv a mellkasomba vág. Apámat hallom, a hangja ideges, félelemmel teli, kiabál és olyan szavakat használ, amit előtte még sosem hallottam tőle. Hiszen ő mindig is egy nyugodt sziklaorom volt, mely minden külső erővel dacolt, szembeszállt, de akkor sem veszítette el a fejét. Kimért volt és nyugodt, a kezei mindig simogattak és sosem ütöttek, ő volt a nagybetűs "Férfi", akihez mindent és mindenkit mérek.
Köhögni kezd a kocsi, apa mindig így nevezte, amikor probléma volt vele, de most nem állt meg, nem parkolt le az út szélére, hogy megjavítsa az öreg tragacsot. Nagyon értett hozzá, ismert benne minden apró csavart, és most azt hitte, azt akarta hinni, hogy ki fogja bírni Kristályvárosig, azt akarta hinni, hogy képes lesz biztonságba tudni a feleségét és egyetlen lányukat. Hitt benne, hajtotta, tartotta a tempót, a kanyarokban sem lassított, nem törődött a többi parkoló autóval, csak ment előre, küldetése volt, amit teljesíteni akart.
Ilyen volt ő, amit a fejébe vett, azt minden körülmények között megcsinált, hajtotta a tökéletesség iránt vágy, a legfelsőbb szinteken űzte a precizitást, és büszkeséggel tölt el, hogy mindezt örököltem tőle. Ugyanígy bennem él anyám is, hiszen tőle kaptam az eleganciát, mely az ő életének minden apró szegmensét átjárta, tőle kaptam az empátiám és a hatalmas szívet, melyben mindenkinek van egy kicsiny hely, egy pici lakrész.
Apám újra kiabált, a harag és a düh káromló szavai hagyták el a száját, anyámra nézett és csak a fejét rázta. Tudta, hogy nem fog sikerülni, hogy képtelenség, hogy a küldetése lehetetlen, de amikor anyám ujjai puhán simítottak végig az arcán, egy pillanatra úgy tűnt, hogy minden rendben van. Egy másodpercre elfelejtett minden bajt és problémát, egy pillanatra nem számított a kocsin kívüli világ, egy szívdobbanásnyi időre nem létezett más, csak a szerelmük és az irántam érzett szeretetük. Az autó felbőgött, mint egy haláltusáját elszenvedő állat, valami ismét megdobta az oldalát, kifújtam a levegőt, becsuktam a szemem ... és vége volt.

Tulajdonságok
Erősségek: Alkalmazkodó típus vagyok és nem azért, mert ilyen akartam lenni, hanem mert a túlélésem megkövetelte. Miután a szüleim meghaltak, alkalmazkodnom kellett az új helyzethez, simulnom kellett a nevelőszüleimhez, meg kellett tanulnom a hogyanokat és a miérteket Kristályvárossal kapcsolatban. Olyan tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet, hogy néha már magam is elhiszem a hazugságokat, amiket másoknak mondok, saját részemnek tekintem az apró szokásokat, amiket magamra kényszerítettem a jobb beilleszkedés érdekében, s megtanultam szeretni azt és azokat, amit és akiket gyűlölök.

Gyengeségek: Már régen elfelejtettem, hogy ki is vagyok valójában... Elfelejtettem, hogy annak idején receptkönyveket forgatva tanultam meg olvasni, hogy már egész kicsi korom óta szakács akartam lenni, hagytam elszáradni a vágyat csak azért, hogy a nevelőszüleim kedvében járva orvos legyen belőlem.
Elfelejtettem, hogy annak idején mennyire szerettem a kutyákat, mennyire szerettem a társaságukat, mennyire jó volt odabújni hozzájuk, beszélgetni velük, és mára már azt is elfelejtettem, hogy mikor hazudtam először, hogy én is allergiás vagyok rájuk, hogy nem is szeretem őket, hogy ne okozzak dilemmát a mostohatestvéremnek.
S elfelejtettem szeretni, elfelejtettem milyen édes a csók, milyen forróság önt el, amikor hozzábújok a szerelmemhez, elfelejtettem milyen az felfedezni a vágyaimat, a szenvedélyt, örömöt adni és örömöt kapni, elfelejtettem, mert el kellett felejtenem. Hiszen nem én választottam őt, nem miatta vannak kéjjel fűtött álmaim, nem tőle akartam kapni azt az átkozott gyűrűt, de elfogadtam, hogy ennek így kell lennie. Hogy ezt várják tőlem, a nevelőszüleim, a társadalom... Ezt kell tennem.

Elsődleges fegyvered: Eléggé távol áll tőlem a harc és a fegyvereket sem szeretem. Mondjuk úgy, történne valami, akkor egy sarokban elbújva én lennék az első áldozat.
The world of the Enigma disease
A szobám ablakából bámulok ki, kezeimet mellkasom előtt szorítom össze, magamat ölelve figyelem az alvó város csendjét. A gyűrűm apró köve fúrja az oldalamat, mintha csak azért szorítanám olyan közel magamhoz, hogy tudjam, élek még, hogy van bennem valami, ami nem sorvadt el örökké, hogy létezik bennem még egy apró szikra, ami nem veszett el, ami csak az enyém és senki másé.
Akitől a gyűrűt kaptam, itt fekszik mellettem, lassú ritmusban szuszog, néha-néha felhorkan, hogy tudassa velem, ő is itt van a szobában, s ahogyan végigmérek rajta, semmit nem érzek iránta. Sosem voltam szerelmes belé, bár nagyon jól játszom, sosem gyűlöltem, hiszen ő nem tehet arról, amiért őt választottam. Csak egy idegen számomra, akinek tudom a szokásait, ismerem az ízlését és tisztában vagyok a manírjaival. Sóhajtok felé, a levegő alig sebességgel hagyja el a tüdőmet, kiszáradt ajkaim pedig nem torlaszolják el az útját, nem sípol fel, ahogy elfordulok tőle.
Újra az ablakot kémlelem, újra a sötét csendből hajtogatok magamra palástot, elmélyedek benne és egy pillanatra úgy érzem, örökké így akarok maradni. Rántson magával, vigyen el a gyönyörű feketeség, felejtsenek el, hagyjanak magamra, ne kelljen másoknak megfelelnem, ne kelljen mosolyogva végignéznem a saját elmúlásom. Belefáradtam, elhasználódtam, megtörtem attól, hogy mindenkinek hazudok, hogy nem lehetek önmagam, hogy annyi álarcot hordok és annyi hazugság szakítja apró darabokra a lelkemet.
Kinyitom az előttem lévő apró számzáras ládikát, s az első dolog, ami a kezem ügyébe kerül, egy üvegecske, pontosan olyan, mint amilyet anyám használt a parfümjének. Megszagolom, mélyet szippantok belé, s csak én képzelem oda, hogy érzem a jázmin illatát, csak képzelet az, amiért mosollyal teszem vissza a helyére a kis tárolót.
Egy megsárgult papírt hajtok ki, rajta az első receptem, amit saját magam találtam ki, amit apám olyan jó szájízzel kanalazott be, hogy még most is magam előtt látom a mosolyt az arcán, most is hallom a hatalmas hümmögéseket, amit minden falat után hallatott magából. Pedig mindketten tudtuk, hogy mennyire rossz volt, mennyire sok volt benne a cukkor, mennyire elmértem az arányokat benne. Őt azonban nem érdekelte, csak dícséret tudta elhagyni a száját, kegyes hazugságok voltak azok, amikkel a konyhaművészetemet illette.
Egy sárga szalag, amivel anyám kötötte meg a hajamat, pár lapsra préselt virág egy olyan korból, amikor még boldog voltam, egy papírnehezék apám íróasztaláról, amit megőrzésre kaptam, s amit a kristályvárosi otthonunkban szeretett volna használni. Sóhajtottam attól, hogy mennyire letaglóznak az emlékek, hogy mennyire hirtelen éreztem újra a gyászt, mennyire fájdalmasak voltak a tíz évvel ezelőtti foszlányok. A könnyeket azonban visszafojtottam, már régen megtanultam, hogyan is kell, miként tudom elhajtani magamtól a kényszert, hogyan szabaduljak meg a fullasztó érzéstől.
Már éppen lehajtottam volna a ládika fedelét, ujjaim között már ott éreztem a fa hűs tapintását, amikor lehunytam a szemem és újra sóhajtottam. Pontosan tudtam, hogy hol volt, pontosan tudtam, hogy milyen formája, színe és illata volt, pontosan tudtam, hogy nem szabadna a kezembe vennem ... de mégis megtettem. Tenyerembe vettem a kicsiny hajcsatot, nézegettem az egyszerű alakját, éreztem majdnem semmi súlyát, figyeltem az apró hajszálat, ami akkor akadt bele, amikor tulajdonosa levette magáról.
- Quinn... - suttogtam halkan magam elé a nevet, s mintha hirtelen felforrósodott volna az ujjaim között tartott bizsu, úgy dobtam vissza a ládikába, amikor a vőlegényem megfordult az ágyon. Éreztem, ahogyan az arcon vörössé válik, szinte égett a szégyentől, amit éreztem, s ahogyan visszatettem a rejtekhelyére a dobozkát, úgy próbáltam megnyugodni, úgy próbáltam visszanyerni porcelánbaba vonásaim. Mély levegőt vettem és újra az ujjamra húztam a gyűrűt, amit akkor vettem le, amikor a hajcsatot kivettem a ládikából. Hozzábújtam a férfihez, akivel pár hónap múlva össze fogom kötni az életemet, s ahogyan őt figyeltem, elhessegettem minden gondolatot, ami a dobozkához horgonyzott.
- Szeretlek! - hazudtam neki suttogva, arcomon mosollyal és azzal a begyakorolt vággyal, ami csak az övé, amit csak miatta erőszakolok magamra. - Szeretlek!
Our story was written by blood
Vendég

Vendég

avatar

Ginerva Moster Empty
 

Ginerva Moster

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Archivált előtörténetek-
^
ˇ