A szobám ablakából bámulok ki, kezeimet mellkasom előtt szorítom össze, magamat ölelve figyelem az alvó város csendjét. A gyűrűm apró köve fúrja az oldalamat, mintha csak azért szorítanám olyan közel magamhoz, hogy tudjam, élek még, hogy van bennem valami, ami nem sorvadt el örökké, hogy létezik bennem még egy apró szikra, ami nem veszett el, ami csak az enyém és senki másé.
Akitől a gyűrűt kaptam, itt fekszik mellettem, lassú ritmusban szuszog, néha-néha felhorkan, hogy tudassa velem, ő is itt van a szobában, s ahogyan végigmérek rajta, semmit nem érzek iránta. Sosem voltam szerelmes belé, bár nagyon jól játszom, sosem gyűlöltem, hiszen ő nem tehet arról, amiért őt választottam. Csak egy idegen számomra, akinek tudom a szokásait, ismerem az ízlését és tisztában vagyok a manírjaival. Sóhajtok felé, a levegő alig sebességgel hagyja el a tüdőmet, kiszáradt ajkaim pedig nem torlaszolják el az útját, nem sípol fel, ahogy elfordulok tőle.
Újra az ablakot kémlelem, újra a sötét csendből hajtogatok magamra palástot, elmélyedek benne és egy pillanatra úgy érzem, örökké így akarok maradni. Rántson magával, vigyen el a gyönyörű feketeség, felejtsenek el, hagyjanak magamra, ne kelljen másoknak megfelelnem, ne kelljen mosolyogva végignéznem a saját elmúlásom. Belefáradtam, elhasználódtam, megtörtem attól, hogy mindenkinek hazudok, hogy nem lehetek önmagam, hogy annyi álarcot hordok és annyi hazugság szakítja apró darabokra a lelkemet.
Kinyitom az előttem lévő apró számzáras ládikát, s az első dolog, ami a kezem ügyébe kerül, egy üvegecske, pontosan olyan, mint amilyet anyám használt a parfümjének. Megszagolom, mélyet szippantok belé, s csak én képzelem oda, hogy érzem a jázmin illatát, csak képzelet az, amiért mosollyal teszem vissza a helyére a kis tárolót.
Egy megsárgult papírt hajtok ki, rajta az első receptem, amit saját magam találtam ki, amit apám olyan jó szájízzel kanalazott be, hogy még most is magam előtt látom a mosolyt az arcán, most is hallom a hatalmas hümmögéseket, amit minden falat után hallatott magából. Pedig mindketten tudtuk, hogy mennyire rossz volt, mennyire sok volt benne a cukkor, mennyire elmértem az arányokat benne. Őt azonban nem érdekelte, csak dícséret tudta elhagyni a száját, kegyes hazugságok voltak azok, amikkel a konyhaművészetemet illette.
Egy sárga szalag, amivel anyám kötötte meg a hajamat, pár lapsra préselt virág egy olyan korból, amikor még boldog voltam, egy papírnehezék apám íróasztaláról, amit megőrzésre kaptam, s amit a kristályvárosi otthonunkban szeretett volna használni. Sóhajtottam attól, hogy mennyire letaglóznak az emlékek, hogy mennyire hirtelen éreztem újra a gyászt, mennyire fájdalmasak voltak a tíz évvel ezelőtti foszlányok. A könnyeket azonban visszafojtottam, már régen megtanultam, hogyan is kell, miként tudom elhajtani magamtól a kényszert, hogyan szabaduljak meg a fullasztó érzéstől.
Már éppen lehajtottam volna a ládika fedelét, ujjaim között már ott éreztem a fa hűs tapintását, amikor lehunytam a szemem és újra sóhajtottam. Pontosan tudtam, hogy hol volt, pontosan tudtam, hogy milyen formája, színe és illata volt, pontosan tudtam, hogy nem szabadna a kezembe vennem ... de mégis megtettem. Tenyerembe vettem a kicsiny hajcsatot, nézegettem az egyszerű alakját, éreztem majdnem semmi súlyát, figyeltem az apró hajszálat, ami akkor akadt bele, amikor tulajdonosa levette magáról.
- Quinn... - suttogtam halkan magam elé a nevet, s mintha hirtelen felforrósodott volna az ujjaim között tartott bizsu, úgy dobtam vissza a ládikába, amikor a vőlegényem megfordult az ágyon. Éreztem, ahogyan az arcon vörössé válik, szinte égett a szégyentől, amit éreztem, s ahogyan visszatettem a rejtekhelyére a dobozkát, úgy próbáltam megnyugodni, úgy próbáltam visszanyerni porcelánbaba vonásaim. Mély levegőt vettem és újra az ujjamra húztam a gyűrűt, amit akkor vettem le, amikor a hajcsatot kivettem a ládikából. Hozzábújtam a férfihez, akivel pár hónap múlva össze fogom kötni az életemet, s ahogyan őt figyeltem, elhessegettem minden gondolatot, ami a dobozkához horgonyzott.
- Szeretlek! - hazudtam neki suttogva, arcomon mosollyal és azzal a begyakorolt vággyal, ami csak az övé, amit csak miatta erőszakolok magamra. - Szeretlek!