- Daphne! Daphne!
Tom kiáltását hallva egyből futottam a hangforrás irányába. Hangja sürgető volt, és ismertem már a férfit elég jól ahhoz, hogy tudjam, valami baj történt. Pár órával ezelőtt egy kisebb csapat kiment az erdőbe, hogy megnézzék a szokásos csapdáinkat, s már jóval korábban vissza kellett volna érniük. Ebből sejtettem, hogy történt valami.
Siettem, ahogy tudtam, és ha valaki nem állt félre az utamból, akkor azt kénytelen voltam kicsit félrelökni nagy bocsánatkérések közepette, de nem lassítottam le egy pillanatra sem. Nem volt vesztegetni való időm.
Végül megpillantottam Tom kétségbeesett arcát, amit látva egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szívem. Kaiden is velük volt, nekem pedig egyből ő jutott eszembe, és magamban fohászkodni kezdtem, hogy épségben legyen a férfi. Rögtön azonban, ahogy Tom félrelépett, megpillantottam az ismerős arcot, és egy nagy kő esett le a szívemről. Nem időztem túl sokat rajta, hanem tekintetemet egyből a földre fektetett társunk felé fordítottam. Leguggolva mellé szemügyre vettem a sérüléseit, miközben Tom hevesen magyarázta a történteket. Noah sok vért veszített, és azonnali ellátásra szorult. Keményen kapaszkodhatott az életbe, ha eddig kibírta. Reméltem, hogy ezután sem adja fel, és még nem lesz késő.
- Azonnal vigyétek az orvosiba! Óvatosan emeljétek, nem szabad több vért veszítenie! Kim, szorítsd a sebét, hogy minimalizáljuk a veszteséget – adtam ki a parancsokat, majd félreléptem, hogy utat adjak a többieknek. Csuklómról levettem egy hajgumit, majd lófarokba kötve azzal hajamat már indultam is volna a többiek után, amikor hirtelen valaki megragadta a karomat. Nem kellett megszólalnia, még ránéznem sem kellett ahhoz, hogy tudjam, Kaiden állított meg. Éreztem, ahogy bőröm bizseregni kezdett érintésére, és a gyomrom is összeszűkült, bár ez lehet a Noah iránti aggodalom miatt is volt. Kérdőn pillantottam rá.
- Nem tudod megmenteni, ugye tudod? – kérdezte, bár hanglejtése inkább kijelentésre utalt. Igyekezett ugyan gyengéden beszélni, de vonásai kemények voltak, együttérzést egyáltalán nem véltem felfedezni. Hirtelen öntött el a harag, és téptem ki karomat a kezei közül.
- Ez még nem jelenti azt, hogy nem fogok minden erőmmel az életéért küzdeni – jelentettem ki, majd sarkon fordultam, hogy a többiek után menjek. Nem volt jelenleg sem időm, sem energiám arra, hogy Kaidennel vitatkozzak. Noah félvér volt, erősebb volt az immunrendszere, mint egy rendes emberé, a regenerációs képessége is jó volt. Talán nem volt sok remény a fiú számára, de én nem voltam hajlandó feladni. Sem most, sem soha.
- Ez a félvér nem érdemli meg, hogy az idődet pazarold rá, Daphne – kiáltott utánam még Kaiden, hangjából ezúttal jól kihallható volt az összes ellenszenv, amit a félvérek iránt táplált. Elejtett pár morzsát a vele történtekről, így nagyjából sejtettem, hogy miért utálta ennyire őket, de elfogadni ezt a nézetét soha nem lennék képes. Számomra minden élet különleges volt, és nem ítéltem el senkit pusztán azokért a dolgokért, amiket a többi fajtársai tettek. Ennyi erővel az embereket is megvethettem volna. Éppen ezért nem is válaszoltam semmit a férfinak, csak elviharoztam, ő pedig nem jött utánam.


Az idő már későre járt, a hold magasan járt az égen, a kis gyógynövényes kertet is csak annak fénye világította meg, és a lámpás, amit magammal hoztam. Kaiden ott állt, magányosan a sötétben, tekintetét a hold telt alakjára szegezve, én pedig egy pillanatra megálltam, és csak gyönyörködtem a csillagok által megvilágított arcában. Most olyan nyugodt volt, vonásait nem torzította el semmilyen érzelem, főként az utálat, én pedig mit meg nem adtam volna azért, hogy többször ilyennek lássam őt. Amióta ismertem, igyekeztem megváltoztatni a véleményét a félvérekről, segíteni feldolgozni az őt ért traumákat, ám minden erőfeszítésem kevésnek bizonyult. Makacsul ragaszkodott a múltjához, amellyel nap, mint nap elmélyítette sebeit, ahelyett, hogy hagyta volna őket gyógyulni.
Kaiden mintha megérezte volna jelenlétemet, lassan felém fordította tekintetét, majd intett, hogy menjek közelebb hozzá. Hirtelen rossz előérzetem támadt. A szemei szomorúak voltak, ám határozottak, ez pedig elárulta a számomra, hogy meghozta a döntését. Búcsúzni jött. Hirtelen összeszorult a torkom, és a sírás kezdett el fojtogatni. Lábaim ólomsúlyúak lettek, nekem pedig nagy erőfeszítésembe került, hogy közelebb menjek hozzá. Szívem szerint zokogva futottam volna el innen, hátha azzal elkerülhetem ezt a pillanatot. Számítottam már rá egy ideje, próbáltam is magamat felkészíteni erre a találkozásra, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy a valóságban ilyen nehéz lesz.
- Meghoztam a döntésemet, Daphne – szólalt meg Kaiden, tekintetét ismét a holdra szegezve. Én sem bírtam ránézni. Helyette lefelé bámultam, a cipőm orrát mustrálva, miközben bólintottam egy aprót. – Elmegyek Wells-szel és a többiekkel.
- Tudom – préseltem ki magamból ezt az egyetlen szót, de mást képtelen voltam mondani. Nem akartam összetörni előtte, igyekeztem erősnek mutatni magamat, de félő volt, ha még mást is mondok, akkor képtelen leszek visszatartani az egyre feltörni akaró könnyeimet. – Nem tudok mondani semmit, hogy meggondold magad, igaz? – pillantottam fel rá kétségbeesetten, és ekkor ő is rám nézett. Gyengéd mosolyra húzta ajkát, miközben letörölte könnyeimet a szememből. Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot.
- Én sem tudlak sehogy sem meggyőzni, hogy tarts velem, igaz?
- Nekem semmi helyem a lázadók között, te is tudod. – Ezúttal én voltam az, aki halvány mosolyt próbált erőltetni az arcára, de istenem, olyan nehéz volt. Bármit megadtam volna, hogy megállítsam az időt ennél a pillanatnál, hogy Kaiden soha ne menjen el, soha ne hagyjon el, de ez hiú ábránd volt pusztán. – Akkor hát ez a vége. – Fájt kimondani ezeket a szavakat, és láttam, ahogy egy pillanatra végigfutott a fájdalom az ő íriszeiben is. Ám tekintete szinte azonnal ismét kisimult, miközben kezét arcomra simította.
- Ígérem, hogy vissza fogok térni. Ez nem végleges búcsú – pillantott komolyan rám, hogy lássam, tényleg ez a véleménye, majd egy gyengéd csókot nyomott a homlokomra. Lehunytam a szemeimet, megpróbálva hinni a szavaiban, abban, hogy valóban viszont látjuk még egymást, de a szívem legmélyén tudtam, hogy ez nem lesz így.