Úgy emlékszem arra a napra, amikor megszülettél, mintha csak tegnap lett volna. Még látom szemeim előtt, ahogy a telihold feljön az égre, még érzem orromban a kórház oly jellegzetes fertőtlenítő szagát, még hallom a sietős lábak dobogását a folyosón, ahogy anyát egy ágyon betolják a szülőszobába. Eszem ágában sem volt akár egyetlen pillanatra is magára hagyni őt, ott akartam lenni mellette, ahogy ő is mindig mellettem volt, akármi történt is, ám a doktorok rám parancsoltak, hogy kint várakozzak. Nem akartam megfogadni a parancsukat. Készen is álltam, hogy némán, mint egy macska, beosonjak utánuk, apa azonban még időben a vállamra helyezte a kezét, ezáltal késztetve maradásra. Én pedig végül kint maradtam. Emlékszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy apa ilyen nyugodt volt, hogy szerető pillantásában fürösztött, hogy hatalmas tenyere biztonságot adott, nem pedig félelemmel töltött el.
Hosszú órák múltán pedig nyílt az ajtó, és megjelentél te, a doktornő kezében, én pedig egyből felpattantam a székemből, és hozzád siettem, kis öcsikém, mert már oly izgatottan vártalak. Láttam a bőrödet, amely oly fehér volt, mint a frissen hullott hó, azt a néhány kis szőke hajszálat a fejed tetején, mely a napsugarakat juttatta eszembe. Igen, egyből megszerettelek, a szívembe zártalak, és elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, de megvédelek mindentől. Elvégre mégis csak én voltam a nővéred! És aztán megpillantottam a szemeidet. Hallottam, ahogy apa a hátam mögött fájdalmasan felkiáltott: Szörnyeteg! Én azonban képtelen voltam levenni tekintetemet rólad. Azok a vörös szemek, amelyek fogadtak… Soha ilyen gyönyörű szemeket nem láttam még. Igen, nekem te voltál a leggyönyörűbb kisbaba az egész világon. Elkértelek a doktornőtől, a karjaimba vettelek, habár nem tudtalak túl ügyesen tartani. A doki csak mosolygott erre, de nem szólt rám vagy vett volna el téged tőlem. Bárgyú mosollyal az arcomon, karomban veled rohantam be a kórházi terembe, ahol anya volt, hogy megmutathassalak neki téged, hisz oly szépséges voltál! Ritka, mint a vörös rubin. A doktornő megpróbált elcsípni, de kistermetemnek köszönhetően könnyedén kicsúsztam a markából, és már ott is voltam anya ágya mellett. A mosoly pedig az arcomra fagyott.
Aznap este megutáltam a vörös színt. Akárhányszor megpillantottam, azt az éjszakát juttatta eszembe, amikor anyát elvetted tőlünk. A karmazsin vér mindent beborított, én pedig eltöprengtem azon, vajon a te szemeid azért lettek oly pirosak, mert megölted anyát?


Megjelenésed mindent megváltoztatott. Apa mintha kifordult volna önmagából, anya hiánya pedig kézzel fogható volt. Fiatal voltam, még magam is csak egy gyerek, de rám hárult az a feladat, hogy téged felneveljelek valahogy. Próbáltam erősnek mutatni magamat, a te kedvedért, és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy helyettesítsem anyát. Tudod, a legrosszabb az egészben nem is az volt, hogy Ő már nem volt itt, vagy az, hogy te egy különleges gyermek voltál. Én voltam a legrosszabb, ám hiába tudtam ezt magamról, nem tettem semmit ellene. Idővel rájöttem, hogy pusztán azért igyekszek ennyire gondoskodni rólad, mert én akartam különleges lenni. A városban oly sok mindenki megvetette a vörös szeműeket, mint amilyen te is voltál, hogy én már csak azért sem akartam beállni a sorba. Szerettelek, a magam módján biztosan, de leginkább gyűlöltelek. Gyűlöltelek azért, amiért anya miattad halt meg. Gyűlöltelek azért, mert te hasonlítottál anyára, mindenben, és állandóan a fájdalmas hiányára emlékeztettél. Gyűlöltelek azért, amiért apa miattad változott meg. És legfőképp, gyűlöltelek azért, mert szerettelek. Talán te nem emlékszel rá, de rengeteg pofont és verést viseltem el helyetted apánktól. Talán te nem emlékszel arra a félelemre, amikor éjnek évadján apánk hazatámolygott hulla részegen, mi pedig a szekrénybe bújtunk, hogy ne találjon meg minket. Persze, minden alkalommal ránk lelt. Nekem pedig egy idő után elegem lett. Nem akartam már többé azáltal különlegessé válni, hogy szembe megyek az árral, és egyedül próbálok meg melletted kiállni. Hiányzott az anyukám és apukám.
Így amikor eljöttek a Begyűjtök, én hagytam, hogy elvigyenek. Bűntudatomat azzal próbáltam enyhíteni, hogy azt mondogattam magamnak, én mindent megtettem azért, hogy meggyőzzem apát, ne adjon oda nekik. De ez hazugság volt. Elbújtathattalak volna, már ekkor megszökhettünk volna, csak te és én, de én nem tettem semmit. Emlékszem könnyáztatta szemeidre, ahogy az ajtóban utánam kiáltottál, hogy ne hagyjam, hogy elvigyenek téged, hogy segítsek rajtad. Zokogtál, könyörögtél nekem, amíg a Begyűjtök altatót nem nyomtak a szervezetedbe. Én pedig csak álltam ott, és nem tettem semmit. Hogy miért nem? Mert a szívem legmélyén boldog voltam, hogy elvittek téged, hogy nem voltál többé. Szentül hittem abban, hogy ha te nem vagy itt, akkor apa ismét normális lesz, hogy többé nem kell félnem tőle, hogy többé nem kell a törési sérüléseimről hazudnom a kórházban. Én csak boldog akartam lenni!
És egy darabig bizony minden jó is volt. Apa úgy látszott, hogy kezd visszatérni a régi önmagához, és habár anya többé nem volt velünk, én rég nem voltam ilyen boldog. Egyik este azonban ismeretlen férfiak állítottak be hozzánk. Rossz érzésem támadt, ezért szokásomhoz híven, most is kihallgattam a beszélgetésüket. Őszintén szólva, nem sok mindent értettem belőle, de az a napnál is világosabb volt, hogy hamarosan véget akarnak vetni a vörös vésznek. Tudtam, hogy ez mit jelentett. Nekem pedig egyből eszembe jutottál te, azzal az óvatos mosolyoddal, amit mindig csak nekem tartogattál, amikor valami apróságot készítettél nekem.
Elhatároztam, hogy kihozlak az elmegyógyintézetből, és megteszem azt, amit már oly régen meg kellett volna: elszökünk. Mert bármennyire is utáltalak, még mindig én voltam a nővéred, felelősséggel tartoztam irántad, és… hiányoztál. Minden rossz ellenére mégis csak a kisöcsém voltál.


A tervem kockázatos volt, de abban bíztam, hogy az intézetben nem fognak azzal foglalkozni, hogy egy szökött félvér nyomába eredjenek. Ha így is, úgyis meg akartak tőlük szabadulni, kételkedtem abban, hogy vették volna a fáradtságot arra, hogy elkezdjenek nyomozni utánunk, miután már megléptünk. És igazam is lett. Skylert könnyebb volt megszöktetni, mint gondoltam volna, de inkább ezen nem is agyaltam, elvégre az volt az első, hogy minél biztonságosabb távolságba érjünk Nowatatól. Addig nem is szóltunk egymáshoz, az éjszaka csendjét csak a cipőnk dobogása és lélegzetünk törte meg. Végül, elég volt egyetlen pillanatra megállnunk ahhoz, hogy elszabaduljon a baj. Megváltoztál. Elképzelni sem tudtam, hogy mit kellett elviselned, átélned abban az intézetben, te pedig soha nem mondtad el nekem. Engem hibáztattál azért, amiért elvittek, s ebben talán igazad volt, de én is megváltoztam. Megedződtem, és nem hagytam többé magamat.
Azon az éjszakán olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit csak félig gondoltunk komolyan, mégis, minden eddigi sérelmünket, fájdalmunkat és bánatunkat egymáson töltöttük ki, holott ragaszkodnunk kellett volna egymáshoz, kitartani egymás mellett, mert másra nem számíthattunk ebben a világban. Mint kiderült, már ez sem volt igaz. Csakis önmagunkra számíthattunk, már a vér sem jelentett semmit. Így hát elváltak az útjaink.


Hogy élsz vagy halsz-e, öcsikém, arról elképzelésem sincs. Egy részem reméli, hogy sikerült megtalálnod azt a helyet, amit ténylegesen az otthonodnak nevezhetsz, míg másik részemet ez egy cseppet sem érdekli. S ha véletlen mégis újra összehozna minket a sors, megfogadtam, hogy soha nem bocsátok meg neked.