Az én életem nem mondható valami túl vidámnak, bár a mai világban igazából sokan vagyunk így ezzel. Én már a fertőzött világba születtem meg, bár akkor mit sem tudtam az egészről.  Az édesanyám közelségét nem sokáig élvezhettem. Apám elmondása szerint ő is megfertőződött, így még csecsemő koromban hagyott magunkra. Apa már igen korán rájött, hogy nem vagyok olyan mint az átlagos babák. Mikor sírtam, vagy nevettem a szemeim pirosra színeződtek. Sokan talán megijedtek volna tőle, sokan lehet megszabadultak volna a gyereküktől, de apa ragaszkodott hozzám. Mindennél jobban szerette anyámat és a szemeim... Nos mikor nem vöröslenek, akkor anyámat juttatják az eszébe.
Amíg Kristályváros fel nem épült amolyan vándorló életet éltünk. Próbálta a legjobb helyet megtalálni a számunkra, végül eljutottunk Broken Arrow-ba, ahol maga is beállt segíteni a város felépítésében. Remek ember volt, hatalmas szívvel. Engem próbált minden körülmények között megvédeni, mert tudta sokan félnek tőlünk, nem fogadják el létezésünket és a halálunkat kívánják.
Szerencsére a szomszédaink nem voltak ilyenek. Bár tény idegenkedtek a hozzám hasonlóktól, de ők még a jobb kategóriába tartottak. Kiderült, hogy van egy velem egykorú fiúk, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot. Az elején nem igen örültek annak, hogy velem barátkozik, de hamar rájöttek nincs mitől tartaniuk.

Izgatottan vártam z első iskolai napomat, főleg azok után, hogy megtudtam Willel egy osztályba kerülünk. Reménykedtem az újdonságokban. Új barátok, új élmények. Nos az új barátok helyett leginkább új ellenségeket sikerült idővel szereznem. Eleinte csak kisgyerekes gúnyolódások voltak, de ahogy idősebbek lettünk egyre bátrabba voltak.  Egyik alkalommal annyira elfajultak a dolgok, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Teljesen elvesztettem a fejem. Az egyik srác meg a kis bandája kinézett magának. Körül vettek és megállás nélkül szidtak olyan szavakkal, amik egy felnőttet is kiborítottak volna. Nah meg nem elég, hogy engem szidtak, de elő vették a szüleimet is. Azt hiszem az volt az utolsó csepp a pohárban. A srácnak betört az orra, eltört a karja, több helyen is zúzódásokat szenvedett... Hibát követtem el, de tény nem tudom azt mondani, hogy nem esett jól. Ennek ellenére mára már sokkal óvatosabb vagyok. Willel ezek után a legjobb barátok voltunk. Ő ismert engem, tudta milyen is vagyok valójában. Mindig számíthattam rá, ahogyan ő is rám. Azt hittük ez a barátság örökké fog tartani, hogy semmi sem szakíthat el bennünket.

Sosem felejtem el azt a napot, ami kissé felborította az életemet. Apával elmentünk megünnepelni, hogy elvégeztem az iskolát, hogy tovább folytathatom majd a tanulmányaimat. Egy igazi apa-lánya napot szerettünk volna eltölteni. Rég nem volt erre lehetőségünk. Bár a legtöbb gyerek ilyenkor már gáznak tartja, ha a szüleivel kell eltölteni egy kis időt, én viszont imádtam azokat a pillanatokat. Nem igen lehetett elrejteni azt, amik vagyunk, mi félvérek. El lehetett húzni, hogy kiderüljön rólad, de miután megtörtént igen hamar elterjedt a pletyka. Az osztálytársaim mind elmondták a szüleinek, ők meg tovább adták...
Kiszálltunk az autóból és ott voltak. Pár idősebb férfi botokkal, fegyverekkel. Apa azonnal elém állt, de sokra nem ment vele. Többen voltak, jóval többen... Mindvégig azt ordítozta, hogy ne tegyem. Akkor is csak engem akart védeni. Nem engedte, hogy segítsek neki. A kórházban már nem tudták megmenteni az életét...

El kellett költöznöm. Egy idős nő vett a szárnyai alá. Látta az egész esetet. Neki köszönhetően kapták el a pasasokat. Később kiderült, hogy a kisebbik testvére is félvér volt, aki pár éve elhunyt. Állítása szerint hasonlított rám, így nagyon is szívügyének érezte azt, hogy befogadjon engem. A költözésem napjakor láttam utoljára Willt. Nehéz volt ott hagyni azt a helyet, ahol felnőttem, de közben örültem is annak, hogy nem abban a lakásban kellett tovább élnem, ahol apám is élt.

A mivoltom miatt túl sok választásom nem volt továbbtanulás terén. Mondjuk nem is nagyon tiltakoztam a dolog ellen. Nem mondom, hogy tetszik, de végre legalább én is bebizonyíthatom, hogy nem hulladékok vagyunk. Bár néhány embernek legszívesebben elvágnám a torkát, de tudom, hogy sokak nem érdemlik meg a halált. Én miattuk szeretnék segíteni és a társaim miatt is, hisz ha mi nem fogunk össze, akkor mit várunk a sima emberektől?
Keményen tanultam, ahogyan az alap iskolában is. Tőlünk alapjáraton sokat várnak el, így én egy picivel fölé tettem a lécet. Jó akartam lenni, sőt kiváló. Ez nem egy könnyű munka, az éltünket kockáztatjuk, így nem vehetjük félvállról. De amennyivel keményebb volt annál több barátot sikerült szereznem. Itt már a magam fajtái között lehettem. Nem jöttek a lenéző tekintetek, a gúnyolódások, az ítélkezések. Más volt, mint az előző iskola. Sokkal nehezebb, sokkal komolyabb, de mégis jobban éreztem magam.

Az egyik legjobb diák voltam, mindent beleadtam. Valahol mindig apám lebegett a szemem előtt. Az ahogy védelmezett, ahogy szeretett. Nem akartam neki csalódást okozni, akár lát onnan entről, akár nem. Akartam, hogy ugyanolyan büszke legyen rám, ha nem jobban, mint azon a napon, mikor ünnepelni akartunk.
Hamar befogtak munkára. Egy újabb fejezet kezdődött el az életemben. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy kit osztanak majd be mellém. Féltem, hogy olyan valaki lesz, akivel nem jövök ki jól, de nagy szerencsémre nem így történt. Mondjuk tény az első benyomásra igen csak felszökött a szemöldököm, de ahogy eltöltöttünk egymással egy kis időt ráébredtem, hogy jobb társat nem is kaphattam volna. Szinte már az első nap után barátnők lettünk. A munkát halálosan komolyan vesszük, nem poénkodjuk el, de amint levesszük az "egyenruhát" jöhet a lazulás, ökörködés.

Szóval ez lenne az én kis történetem. Nem túl vidám igaz, de azt hiszem ennek ellenére is hálás lehetek.