A medál a csuklómba váj, pillangó-lenyomatot hagy maga után. Két ujjam hegyére támasztom az aprócska, megkopott, ám törékenységében még mindig szép ékszert, a húgom nyakláncát, melyből a halála után karkötőt készítettem, és hagyom, hogy az emlékek néhány percre magukkal sodorjanak egy teljesen más világba. Mintha csak álom lett volna. De az álmok valódiak; gondolataink, vágyaink, érzéseink szüleményei, míg a vírus elszabadulása előtti néhány év igaznak sem tűnik már. Szüleim gyengéd ölelése, apa harsány nevetése, az első utam a biciklin, a házunk utcájában, és amikor megijedtem, hogy túl messzire mentem, hátranéztem és apa ott volt. Mosolygott és integetett, én pedig egyből tudtam, hogy minden rendben lesz.
Aztán többé már semmi sem volt.


Sokat hallott a világ a félvérek páratlan képességeiről, és oly keveset az emberekéről. Mi, emberek, ugyanis egészen elképesztőek tudunk lenni. Egy kilenc éves kislány végigrángathatja a testvérét százhuszonnégy mérföldnyi kietlen pusztaságon az egyetlen ismert, biztonságos menedékhelyig. Egy gyermek képes lehet felépülni a szülei elvesztéséből. A húga elvesztéséből. A szerettei elvesztéséből. Az emberi lélek, ha meg is hasad, újra és újra összeforr. Az emberi akarat erősebb bármilyen mesterséges génmanipulációnál, erősebb a természet erejénél, de még a hatalomvágynál és a gonoszságnál is. Az emberek túlélőkészsége és az utánozhatatlannak tartott képességei nem az intelligenciánkból erednek, ahogy mindenki hiszi, hanem a szívünkből és annak erejéből. Ez az igazság.


Nathan szerint nincsen már jó a világban, csak rossz és kevésbé rossz. Azt mondta, dönthetünk, hogy milyen mértékben akarunk ártani másoknak, de valódi önzetlenségre, kedvességre és gyengédségre már képtelenek vagyunk. Ha ezekhez folyamodunk, valójában saját céljaink hajtanak csupán minket, saját vágyaink, hiányunk, szeretetéhségünk. Az a gyengédség, melyben némelyikünk a kór születése előtt nevelkedett, egyszer és mindenkorra kihalt a Földről. Szerintem tévedett. Amíg még vannak, akik emlékeznek rá, arra az egyszerű világra mutánsok és félvérek, kirekesztő városok és árulások nélkül, addig Kristályváros nem lehet "múlt". Mert a múlt többé nem térhet vissza, de a jóság és a remény, az emberekbe vetett hit és a fajok közti béke igen. Kristályváros nem lehet a múlt városa, hiszen koncepciója a jövő táptalaját képezi. Ha mégis ragaszkodik ehhez, úgy Wyndham Tulsa a jelen városa - e kifordult, fertőzött, gyökereit vesztett jelené, melyben mégis ott a táptalaj, a múlt emlékéből szívva ki a jót, hogy egy szebb jövőt hozhasson létre azoknak, akik még hisznek benne.
Senki nem vette észre, amikor lehúztam az ujjáról a gyűrűt a temetés után (ahogy a különleges, kristályokkal kirakott tőrét is elvettem, de az már igazán mellékes). Azóta is bőrszíjra fűzve hordom a felsőm alatt, hogy egy része az általunk teremtett új világban élhessen tovább, ahogyan ő is szerette volna.


Gondolataimból kopogás ráz fel. Az ajtó felé kapom a pillantásom és a belépő láttán a mosoly visszatér az arcomra. Érdeklődve figyelem, mit szeretne tőlem a fiatal lányka, aki a mosoly viszonzása után bele is kezd.
- A fő... Öhm. Bocsánat. Nicholas keres téged.
Elmosolyodom a nyelvbotlásán.
- Hívd nyugodtan főnöknek, hiszen az.
A kijavításom láthatóan kényelmetlenül érinti, a kilincset markolva toporog a küszöbön. Az alsó ajkát rágja, előre-hátra billeg a talpán. Érzem, hogy mondani akar valamit, és míg felkelek az ágyról és összeszedem magam, lassan felbátorodik annyira, hogy folytassa.
- Tudod, örültem volna, ha te leszel az új vezető. És nem csak én, hanem sokan mások is.
Megállok egy pillanatra a készülődésben és a lány felé fordulok.
- Ez kedves tőled, de nem vágyom vezetői pozícióba. Nick alkalmasabbnak tűnik, és a rengeteg újítás, amit a csapatával hozott, igazán a tábor előnyére vált.
- Igen, de...
- Egy perc és ott leszek, szólj neki, kérlek - intem le a tőlem telhető legkedvesebben, mire feladja és dorgáló pillantásom láttán végül csak kitör belőle egy mosoly. - Hess! - legyintek felé játékosan, és amint behúzta maga után az ajtót, töprengve a hüvelykujjam körmére harapok. Talán nem értettem egyet mindenben Nathannel, de egyvalamiben igaza volt: nem lehetünk biztosak a jóságban. Nem előlegezhetjük meg az önzetlenséget egy olyan világban, ahol a rossz és a kevésbé rossz küzdenek egymással. Ha ki akarom deríteni, Nicholas melyik kategóriába tartozik, a legegyszerűbb, ha teret adok neki, hogy kibújhasson a szög a zsákból.
Már csak az a kérdés, tetszeni fog-e, amit megmutat magából.