Számtalan alkalommal tették fel nekem és Polluxnak is a kérdést, miszerint: mihez kezdenénk egymás nélkül? S ekkor… mindig egyszerre nevettük el magunkat. Nem volt opció az, hogy valaha szétválunk, sem pedig az, hogy valaha elveszítjük egymást. Lehetetlennek, elképzelhetetlennek találtuk. S nem is óhajtottunk ebbe igazán belegondolni. Pedig… talán beszélnünk kellett volna róla.
Pollux, vajon mit mondanál, mit tegyek most… hogy nem vagy velem? Mondd, mégis milyen embernek kellene lennem? Kihez forduljak, ha valami bánt? Kihez forduljak vigaszért? Ki lát a lelkem mélyére akkor is, ha nem akarom? Mondd… mi a francot kezdjek nélküled, fivérem?
Ezekre már sosem fogok választ kapni és pont ez az, ami igazán szívbemarkoló. A válaszokat magamnak kell megtalálnom, de kibaszott nehéz. Pollux nélkül semmi vagyok. Egy darab szemét a titánok közt. Egy hulladék a sarokban, vagy egy porszem a padlón...
Akárhányszor lehunyom a szememet, látom magam előtt, ahogyan az a mutáns rátámad, s azt, ahogyan… kettétépi, a szó legszorosabb értelmében. Emlékszem: utoljára még rám pillantott, mintha el akart volna búcsúzni.
Örökre a retinámba égett a halála, s az érzés a szívembe. Szokták mondani azt a közhelyet, hogy ha valaki meghal, akkor egy részünk vele hal meg. Nálunk nem csak néhány vacak szó ez. Tényleg meghalt egy részem. Még nem tudom pontosan, milyen részem, de tudom, hogy már soha nem leszek ugyanaz, aki vele voltam.
Már nincs senki, akire támaszkodhatnék, vagy akire számíthatnék. Rajta kívül senkim sincs, úgy igazán.
Hiába Roberth és a „féltestvéreim”. Hiába vannak itt ők, egyikükre sem tudok úgy nézni, mint Polluxra, aki valóban a vérem volt. A lelkem egy darabját magával vitte…
Az oldalamra fordulok az ágyban, a fal felé és csak bámulom a rákarcolt betűket. Polluxal írtuk tele a falat. Szavakkal. Hit, remény, testvériség, kötelék, család… bizalom, hűség… és így tovább. Amik kettőnket jellemezték. Ami rólunk szólt.
Minden csakis ő rá emlékeztet. Talán át kellene kérnem magamat egy másik szobába. Felkelek az ágyról, majd magamra húzom a melegítő nadrágomat, aztán a felsőt. A kapucnit is a fejemre húzom. Odakint esik; de nem bírok idebent maradni.
Ahogy kilépek az egész épületből, szinte majd’ fellök valaki. Hesperus.
- Nem látsz a szemedtől? – Kérdezi fennhangon, mire én inkább elhúzódom és kikerülöm őt. Semmi kedvem ahhoz, hogy belém álljon. – Még mindig a fivéredet siratod? Nem kéne már túllépned rajta? – Fordul utánam. A hangszíne gúnyos. Valószínűleg fogalma sincs arról, hogy milyen elveszíteni valakit, akit az ember igazán szeret.
- Fogd be, Hesperus… - Visszafordulok felé idegesen és nem várom meg, hogy újból megszólaljon, erőteljesen lökök egyet a mellkasán.
Hamar verekedésbe torkollik az egész, de nem érdekel, az sem, hogy ő az erősebb és hogy a sérülések, amit szerezek, néhány napig emlékeztetni fognak a találkozásunkra. Egyszerűen nem érdekel semmi…