Azok a nehéz gondolatok, amik eddig lelkemet nyomták, szinte egy pillanat alatt tűntek el, ahogy megpillantottam Sonja mosolyát. Persze, továbbra is ott voltak, ott motoszkáltak a fejemben, a bőröm alatt, nem engedve, hogy megfeledkezhessek arról a tényről, hogy éppen azt a személyt csapom be, hogy annak a személynek okozom a legnagyobb fájdalmat, aki a legkevésbé érdemli meg. Sonja gyerekkorunk óta a legjobb barátom volt, mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt valakire, amikor kiderült apám betegsége, a lány akkor is mellettem állt, támaszkodhattam rá. Az ő szemében én mindig csak Chris voltam, nem számított, hogy mások mit gondoltak rólam, s még az apjával is hajlandó volt szembeszállni, ha rólam volt szó. Az előadás alatt is éreztem, hogy Charles mennyire utál, hogy irtózik már csak annak a gondolatától is, hogy velem mutatkozzon, de mivel az eljegyzés már megtörtént, neki is muszáj volt eljátszania azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, s megtűrni a jelenlétemet. Eleinte talán zavart ez a pálfordulás a férfinál, mára azonban már megszoktam, hiszen nem ő volt az első, akinek a viselkedése megváltozott az irányomban, s nem is ő lesz az utolsó.
A mai nap azonban nem rólam szólt, hanem Sonjáról, én pedig növekvő bűntudattal, de úgy döntöttem, nem fogom a mai napot elrontani azzal, hogy felhozzam Erist és az érzéseimet. Ahogy felállt a székből, hogy megöleljen, én is viszonoztam a gesztusát, és arcomon őszinte mosollyal tudtam ránézni.
- Ugyan, ez a legkevesebb, amit adni tudok – válaszoltam neki, miközben odaadtam neki a csokrot, ő pedig elvéve azt bele is szagolt. – Sonja, ha te ezt nevezed belejövésnek, akkor nem tudom, hogy milyen az, amikor a legjobban megy a szerep – nevettem fel, de persze nem bántásból. – Egyszerűen csodálatos voltál, ne izgulj. Érdekes volt egyébként a történet is, véletlenül ezt nem kifejezetten neked írták? Passzolt a szerep hozzád nagyon – fecsegtem én is, miközben Sonja a virágokat a vázába tette, én pedig nekidőltem a falnak, és úgy pillantottam a jegyesem arcára.
- Egyáltalán nem tűnt fel senkinek, hogy izgultál volna. A holnapi előadás is biztosan nagyon jól fog sikerülni – bíztattam őszintén. Ismertem már őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, milyen az, amikor izgatott, fél vagy éppen boldog. Az előadás alatt is láttam a szemeiben, abban az aprócska kis ráncban az ajka mellett, hogy valójában mennyire izgult, de tökéletesen palástolta, a hangja soha nem remegett meg, a szerepéből pedig egyszer sem esett ki. De persze, nem is Sonja lett volna, ha nem törekedett volna mindig 150%-ra. A maximum csak természetes volt nála.
- Miért bántam volna meg? – kérdeztem tőle meglepődve. – Tudod, hogy mindig szívesen megnézem a darabjaidat. Csak azt sajnálom, hogy Rorát és Erist nem tudtam elhozni. Biztosan élvezték volna ők is – tettem még hozzá, és ez tényleg igaz is volt. Rorának mindenképpen otthon kellett lennie, ha én nem voltam, elvégre az apánkra valakinek kellett figyelnie, Eris pedig az ittléte körülményei miatt nem tehette ki a lábát a házunkból, pedig biztos voltam abban, hogy nagyon élvezte volna a színházat.

Ma volt Sonja egyik új darabjának a bemutatója, így csak természetes volt, hogy eljöttem megnézni őt. Igazság szerint, már csak amiatt, hogy a jegyesem volt, kötelező lett volna megjelennem a színházban, hiszen a konzuli család tagjaként muszáj volt a látszatot fenntartani, hogy minden milyen tökéletes és mesébe illő. Szerencsére Sonja gyerekkori barátom volt, így eszem ágában sem volt kihagyni a műsorát – tudtam, hogy mennyit jelentett neki a színészkedés. Örültem, ha mosolyogni láttam, ugyanakkor napról napra egyre nagyobb bűntudatom támadt. Fontos volt a számomra, ám nem úgy, ahogy én neki, és amióta Eris-szel találkoztam, nem tudom kiverni őt a fejemből. Tisztában voltam azzal, hogy a családomnak szüksége van erre a házasságra a Flores családdal, hogy Rorának szüksége volt arra, hogy egy jobb környezetet biztosítsak neki, az érzéseim ellen azonban nem tudtam mit tenni. És Sonját sem akartam büntetni azzal, hogy rossz férje legyek. Ő jobbat érdemelt nálam, sokkal jobbat. De gyáva voltam. Nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy a lány elé álljak, és elmondjam neki az igazságot.
Most is itt toporogtam az öltözője ajtaja előtt, kezemben egy virágcsokorral, amit neki hoztam, de féltem elé állni. Végül őrlődésemnek az vetett véget, amikor kinyílt az ajtó, és kilépett a szobából Sonja egyik sminkese. A nő először meglepődött, hogy meglátott engem, de aztán széles mosollyal az arcán szinte szó szerint belökdösött a helyiségbe, mondván, hogy Sonja már várt nagyon.
- Szia – köszöntem félszegen a lánynak, mert nem sikerült még mindig eldöntenem, hogy mit mondjak neki, vagy hogy mondjak-e egyáltalán valamit. Sonja is találkozott már Eris-szel, ismerte a kis titkomat, én pedig napról napra egyre kevésbé bírtam megtéveszteni őt. De végül úgy döntöttem, hogy nem a mai nap lesz az, amikor felhozom neki ezt a témát. Jól láthatóan sugárzott a boldogságtól, én pedig nem akartam elrontani a kedvét. Ma nem. – Gratulálok a főszerepedhez, Sonja, nagyon ügyesen játszottál – léptem közelebb hozzá, felé nyújtva a virágcsokrot, ami szándékosan a kedvenc virágaiból lett összeállítva. – Hogy érzed magad most így, az első előadás után? – érdeklődtem halvány mosollyal az ajkamon.