Kislány koromtól kezdve felnéztem Razielre. Még járni is alig tudtam de már rohangáltam utána, mindegy mit csinált. Csak vele akartam lenni, azt akartam hoyg figyeljen rám. Először azt hittem hogy úgy nézek rá mintha a bátyám lenne, de ez az érzés hamar átfordult valami sokkal többe. Azt akartam hogy csak engem lásson, úgy ahogy én is látom őt. Azt akartam hogy ne csak a kislányt lássa bennem, ne csak a fogadott kishúgaként kezeljen hanem... hanem lássa hogy nő vagyok. Tudja hogy vágyom rá, és ő is vágyjon rám. Ahogy az ajkai az enyémekhez értek, megszűnt a külvilág. Másra sem tudtam gondolni csak arra hogy akarom. Nagyon akarom. Úgy csókoltam mindtha fuldokolnék és az ajkai lennének az egyetlen oxigénforrás a földön. Szükségem volt rá. A hajába kapaszkodtam ahogy fölém került. Annyira forró volt, annyira elborítottak a vágyak. Nem is akartam gondolkodni, csak érezni az érintését magamon. Mindenütt. Alig kaptam levegőt és ahogy elhúzódott a szemébe néztem. A barna szemek olyanok voltak akár az olvadt étcsokoládé. Gyengéden és meleg tekintettel néztek homályos szemeimbe. A nevemet mondva simított az arcomra ahogy én is a borostás, csontos arcra simítottam. Annyira jóképű volt. És csak az enyém. Lassan elmosolyodtam, a kezébe bújva az arcommal, mire újból megcsókolt. Újra fellángoltak a vágyak, és másra sem tudtam gondolni minthogy megszabadítsam a köztünk levő anyagoktól. Akartam őt és éreztem hogy ő is engem. Egy pillanatra szakadt csak el tőlem hogy lerángassa magáról a pólóját és az ágy mellé dobja és újból hevesen megcsókoljon. Éreztem ahogy bennem akad a levegő, a kezeim a kemény izmaira simultak. Annyira tökéletes volt. Annyira férfias. Elhúzódott tőlem megint és játékos mosollyal kezdte el lehúzni rólam a kórházi göncöt. Nem tudtam nem elnevetni magam és kicsit felemelkedtem hogy le tudja húzni rólam. Azalatt ne volt más csak a fehér, csipésszélű buyim. Végignézhetett majdnem mindenemen. Ő volt az első aki így látott. Mégsem éreztem zavart... Csak vágyat. - Vedd le a nadrágodat is - sóhajtottam vágyakozva ahogy az öléhez nyúlva kissé sután, és szerencsétlenkedve de megpróbáltam kibontani a sliccét. Csak érezni akartam a bőrét az enyémen. A kezét a testemen, a csókjait az ajkamon. Ahogy kibontottam a sliccét a kezeim elkalandoztak a bőrén, felfedezőkörútra indulva, mintha minden izmát egyesével aartam volna körberajzolni.
Mindig is a húgomnak tekintettem Alicet. Már amióta ismertem. Mindig is az volt nekem. Akire vigyázhattam, akivel törődhettem, akit magamhoz ölelhettem, akit megvigasztalhattam, akit… szerethettem anélkül, hogy bármelyikünknek is bántódása esett volna emiatt. Mégis, abban a pillanatban megfeledkeztem minderről. Nem a kishúgot láttam benne, hanem valami egészen mást. A lányt. Nem, sokkal inkább a nőt. Ahogy engem nézett, már az teljesen kábulatba ejtett, aztán… egyszer csak elpattant nálam valami, avagy bennem és megcsókoltam. Lágyan, eleinte nem követelőzve, de aztán engedtem a vágyaimnak és az ágyra nehezedve teljesen rámásztam, hozzásimultam, habár a takaró még ott volt köztünk. Élveztem, hogy ujjaival a hajamat túrta, tetszett, hogy hozzám ért, jobban mondva ahogy. A hátamra simított, majd a derekamra, én pedig erre a mozdulatra csak jobban simultam hozzá. Vágytam rá, a pokolba is, de még mennyire! Az agyam pedig hiába próbált még be-bekapcsolni, hogy észhez térítsen, nem érdekelt. Ajkaitól épp csak elszakadtam, hogy levegőt vehessünk mindketten, de a hangja megállásra késztetett. Halványan elmosolyodtam. - Alice – Kiejtettem halkan én is a nevét, majd az arcára simítottam lágyan, kedvesen, majd a nyakára, onnan a tarkójára lassan. Elhúzódtam tőle annyira, hogy rendesen rá tudjak nézni, aztán hagytam, hogy elkezdje lehúzni a pólómat. Elszakadtam tőle és lerángattam magamról, a földre dobva ezután az anyagot. Visszahajoltam hozzá és ahelyett, hogy bármit mondtam volna, újra megcsókoltam. Úgy éreztem, zöld utat adott, és én is neki, így hát nem is volt helye többé szavaknak. Csókom ezúttal heves volt és igyekeztem annyira elmélyíteni, hogy Alice pontosan érezze, mit váltott ki belőlem. Vágytam rá. - Nem mondták még, hogy ez a kék nem a te színed? – A nyakánál bebújtattam egy ujjamat és kissé magam felé húztam a kórházi göncöt rajta, aztán elmosolyodtam. – Kérem – Habár a hangom kedves és játékos volt, nagyon is komolyan gondoltam. Elkezdtem leszedni róla azt a ruhát, mert úgy véltem, nincs rá már többé szükség.
Ahogy az ajkai a homlokomhoz értek mintha szikra pattant volna az érintése nyomán. A levegővétel nehézzé vált, a bőröm szinte lángolt. A világ elcsendesült, nem számított már az ápolók jövés-menése, nem számított az odakinti folyamatos zaj. Minden tompa és homályos volt kivéve az ő arca. A határozott, férfias vonásai, a sötét szemei, a sűrű haja amibe bele akartam túrni az ujjaim. Sokáig olyan volt nekem mintha a testvérem lenne. A bátyám, aki vigyáz rám. De most... másra sem vágytam minthogy többet lásson bennem. Hogy azt lássa amit én látok benne. Kiejtette a nevem, az ujjai végigsiklottak az államon mire elnyíltak az ajkaim. Egy végtelennek tűnő másodperc volt ahogy a szemembe nézett hosszan. Úgy éreztem nem kapok levegőt, az ajkaim égtek az érintése után. Az ujjai a nyakamra csúsztak, érezhette a heves pulzusomat. Ahogy az ajkai az enyémekhez értek olyan volt mint egy korty hideg víz a sivatagban. Olyan volt mint a perzselő tűz ami végigszalad a füves pusztán és mindent elemészt. Minden tiszta gondolatot, minden szót, minden jó indokot hogy miért nem szabadna ezt csinálnunk. A testem magától reagált, levegő után kapva viszonoztam a csókját, a karjaim a nyaka köré fonódtak, az ujjaim a hajába túrtak. Az volt az egyetlen kapaszkodóm ami még a földhöz kötött. A keze a tincseim között pihent, és ott abban a pillanatban úgy éreztem semmi másra nincs szükségem mint rá. És neki is rám. Végre kellettem valakinek. Valaki akart engem... Éreztem ahogy a teste az enyém fölé mozdul, szinte elvesztem alatta. Olyan nagy volt és erős, én pedig annyira törékenynek éreztem magam a karjaiban. A kezem végigsimított az izmos hátán, le a derekára. A bőre olyan forró volt a tenyerem alatt. - Raziel.... - sóhajtottam a nevét az ajkaira. Nem tudtam már tisztán gondolkodni. Egy dolgot tudtam csak hogy akarom őt. Hogy nem érdekel semmi más a világon többé... csak ő legyen az enyém. Nem érdekel Robert, nem érdekel Ian, nem érdekel semmi... Csak Őt akarom. Megmarkoltam a pólóját a derekán és elkezdtem felfelé húzni. Nem volt helye már a tiszta gondolatoknak.
Halvány mosollyal az arcomon vontam vállat. Tudta a választ, pontosan tudta, így felesleges volt bármit is mondanom. Az én kérésem volt, hogy pihenjen és maradjon végre a fenekén; az orvosoknak ehhez semmi köze nem volt. Sőt, pontosan tudtam, hogy Alice erős lány és alig pár nap alatt újult erővel bárminek képes lenne nekivágni. De nem hagyhattam, hogy a halálba rohanjon, csak azért, mert Roberth őt valamiért nem volt képes értékelni. Tudtam, hogy nem így, nem ezzel fogja magára felhívni a figyelmét. Erősödnie kellett, fejlődnie, hogy igazán ragyoghasson, avagy tündökölhessen és kitűnhessen a többiek közül. Ígyis kitűnt; számomra legalábbis sokat jelentett. - Ebben nem kételkedem – Némileg megkeményedett a hangom, sőt, talán vádló volt. Ha nem érkeztem volna időben, talán már tényleg nem élne. – De odaértem. Megmentettelek… - Suttogtam, aztán nagyot nyeltem. A további szavaim is teljességgel a valóságot tükrözték. Erősnek gondoltam ezt a lányt, bátornak és okosnak; makacsnak. Nem volt vele semmi baj. Egy zabolázatlan kis kanca volt; mármint, atyaég, miféle hasonlatok nem jutnak az eszembe? - Tőlem? – Meglepetten fürkésztem a szemeit, majd felnevettem röviden. – Ugyan már… - Elhalkultam. Aztán csak hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek és nyomtam a homlokára egy puszit. Olyan volt, mintha abban a pillanatban szikra pattant volna közöttünk; ahogy az ajkaim a bőréhez értek… és ahogy elszakadtam tőle. Különös volt. Megráztam volna gyengén a fejem, mikor is azonban megszólalt. Meglepve véstem tekintetem az övébe. Tisztán hallottam az elsuttogott szavait, mondhatni, kérését. Vágyát. - Hé, Alice… - Nem tudom, mi ütött belém, de abban a pillanatban a lány állára siklott a kezem, finoman végigsimítva a bőrét; onnan a nyakára csúsztak gyengéden az ujjaim és a következő momentumban már ajkaim az övén pihentek. Lágy csókot leheltem rá, lehunyt szemekkel, miközben lassan a nyakáról tovább siklott a kezem, egyenesen a hajához, hogy ott a tincseibe túrhassak ujjaimmal. Mindig is úgy tekintettem rá, mintha a húgom lenne. Mégis olyan volt csókolni az ajkait, mintha a szánk pontosan erre lett volna kitalálva. Vonzott magához, mint a mágnes és képtelen voltam megtörni a pillanatot. A lágy csókot elmélyítettem és az ágyra nehezedve fölé másztam. Az agyam kikapcsolt.
- Egy hét ágynyugalom? És ezt ők mondták vagy te? - kérdeztem vissza csipkelődő mosollyal. Tiszában voltam vele hoyg ez az ő akarata. Hogy ő akar ágyban tartani és hogy ő az egyetlen ebben az egész rohadt táborban akit egy kicsit is érdekel hogy mi van velem. Fájt vagy sem... Ha kicsit elgondolkodtam tudtam hogy ROberthet sem érdeklem igazán. Hiába nevelt a lányaként, örökké az az ostoba bátyám lesz a kedvence. Az én véleményem nem számít. Csak üljek a sarokban és legyek szép. Nem érdeklem Iant sem. Már rég. Valahol mélyen az én hibám... De ehhez ketten kellettünk. Ő volt aki háttérbe szorított. Aki elvett tőlem mindent. De Raziel... Raziel törődött velem. Most is itt ült velem, fáradtan, koszosan, sérülten. APró sóhaj hagyta el az ajkaim ahogy néztem őt. Annyira jóképű volt. Erős. Határozott. Minden amire csak vágytam egy férfiben. APrót bólintottam a szavaira. - Köszönöm... nélküled valószínűleg már nem élnék... - pillantottam én is el. A plafonon furcsa alakú foltok voltak. Azokat figyeltem elgondolkodva. REttegtem a válaszától de a hirtelen fejmozdulatára én is odapillantottam. Olyan emglepve bámult rám, mintha a világ legnagyobb ostobaságát ejtettem volna ki a számon. A szívem sokkal hevesebben kezdett dobogni ahogy válaszolt nekem. A keze szinte forrónak érződött az enyémen. Észre sem vettem hogy az ujjaimat az övéibe kulcsoltam, bár a kezem szinte elveszett az övében. A mosolyára én is halkan elnevettem magam. Vakmerő... Nos... Ebben lehet valami. - Volt kitől tanulnom... - pillantottam a szemeibe apró, pimasz mosollyal. Ahogy felemelkedett és közelebb hajolt hozzám, hirtelen úgy éreztem hogy nem kapok levegőt. Az ajkai a homlokomhoz értek én pedig nagy szemekkel pislogtam fel rá. Éreztem ahogy az arcom elönti a forróság ahogy elhúzódott tőlem és a szemembe nézet. Az ajkaim elnyíltak a szemeim pedig lassan lekúsztak a szájára. Csak suttogott mégis éreztem hogy a gerincemen végigfut a remegés. Felemeltem a kezem hogy az arcára simítsak. A bőre meleg volt a kezem alatt, a borostája szúrt egy kicsit de nem zavart. A szemeibe pillantottam megint és megnyaltam az alsóajkam. - Annyira... de annyira szeretnélek mmost megcsókolni... - suttogtam alig hallhatóan. Abban sem voltam biztos hogy egyáltalán hangosan kimondtam. Egyszerűen csak... nem bírtam már gondolkodni.
Mihez kezdtem volna, ha nem érek oda időben? Bele sem akartam gondolni, mégis, a képek valahogy ott lebegtek a szemem előtt. Szinte éreztem, hogyan tartom a karomban az élettelen testét és mennyire a szívembe mar az egész. Sőt, mintha… ismerős is lenne az érzés. Gyengén ráztam meg a fejemet erre a gondolatra, majd nagyot nyeltem és úgy figyeltem őt tovább. - Felelőtlen vagy. Soha többet nem csinálhatod ezt, oké? Nem mehetsz ki. Vigyázok rád, Alice… - Szorosabban fogtam a kezét, majd mély levegőt vettem. Fontos volt nekem ez a lány, mintha a húgom lett volna. Az kicsit sem zavart, hogy én magam is megsérültem. Engem el sem láttak szinte, hisz egyből idejöttem vele, el sem mozdultam mellőle. De nem érdekelt, hogy úgy nézek ki, ahogy. - Elég komoly. Egy hét ágynyugalomra ítéltek – Jegyeztem meg komolyan, majd elmosolyodtam. Valójában ez csak az én intelmem volt, avagy kérésem, nem… inkább parancsom. Nem akartam, hogy felelőtlenül szaladgáljon újfent. Végül elengedtem a kezét és a hajamba túrtam. Néha elfelejtettem, miképp tekintek Alicera… avagy miféle határokon belül kellene maradnom. - Jól vagyok – Közöltem rekedtes hangon, majd megköszörültem a torkomat. – Nem tud. Legalábbis én nem mondtam neki semmit és gyanítom, más sem. Amint megtudtam, hogy kint vagy, utánad mentem… - Tettem hozzá merengve, majd félrepillantottam. Csak akkor néztem rá vissza, mikor újra megszólalt. Ledöbbentett. Főleg a kérdése. Hitetlenkedve bámultam rá, megrázva a fejem. - Dehogy tartalak annak. Nem vagy gyenge – Újra megérintettem a kezét. Megsimítottam, majd megfogtam gyengéden. – Erős vagy és bátor. Na és persze vakmerő… ezen kell csiszolni – Mosolyogtam. – De egyáltalán nem vagy gyenge – Ezt már halkabban ismételtem meg. Aztán odahajoltam hozzá és nem tudom, miféle megfontolásból, de nyomtam a homlokára egy puszit. – Én hiszek benned, Alice… - Suttogtam és csak annyira távolodtam el tőle, hogy le tudjak rá pillantani.
Az ujjaim Raziel hajában pihentek én pedig az arcát figyeltem. Annyira másvolt így, ennyire ellazulva. Nem ráncolta morcosan a szemöldökét, nem grimaszolt nem vigyorgott rám olyan pimaszul ahogy úgy szerettem. Most csak enyhén elnyílt ajkakkal szuszogott. Annyira kis ártatlannak tűnt így hiába tudtam jól hogy nem az. Az arckifejezése még egyetlen pillanat alatt változott meg így nem élvezhettem sokáig a nyugodt arca látványát. A sötét szemek hamar rám fókuszáltak, aztán a zavart vonásai ellágyultak. Az én arcomon is fáradt, fájdalmas mosoly terült szét. Úgy szeretem mikor így mosolyog... Nagy erős ujjai a kezem köré fonódtak és nagyot sóhajtott. - Neked hála... Csak neked hála... Ne haragudj hogy hülye voltam Raz... Azt hittem menni fog egyedül... - simogattam az ujjait gyengéden. A tekintetem egy kicsit elveszett a sötét szemekben. Látszott rajta hogy ő is kimerült. Ő is megsérült, ő is sok vért vesztett. MÉgis itt volt és vigyázott rám... A szívem nagyot dobbant minden gondolatra. Olyan boldog voltam... - Jobban... kicsit kimerülten... Fáj az oldalam... Mit mondtak, komolyan megsérültem? - kérdeztem kicsit mocorogva. Húzódott a bőröm a kötés alatt, de a másik kezemet is az övére simult. - Nem nem... minden tökéletes... - mosolyodtam el gyengéden a szemeit fürkészve. Ez mégsem tartott sokáig, kihúzta a kezét az enyéimből mire elszontyolodtam egy kicsit. Olyan jó érzés volt fogni a kezét. A hajába túrt én pedig még mindig őt figyeltem. A kezem még mindig ugynott pihent ahol hagyta. - Te hogy vagy...? Biztos kimerült vagy... - kérdeztem gyengéden. Annyira szerettem volna odanyújtózkodni hozzá. Megsimogatni a kezét, az arcát... megköszönni mindent amit értem tett. - Roberth tud róla mi történt...? - kérdeztem csendesen. Nem akartam hogy megtudja hogy megint felsültem. Nem akartam hogy azt higyje gyenge vagyok mert... nem voltam az. Csak... szerencsétlen volt a helyzet. És ha Ian is megtudja... megint hónapokig ezt fogom hallgatni. - Nem akarom hogy gyengének gondoljanak... - mondtam szomorúan kipillantva az apró ablakon aztán ismét rávándorolt a szemem - Ugye... ugye te nem tartasz annak...? - a hangom alig volt több mint suttogás
Miközben aludtam, furcsa álomképek kergették egyre inkább csak egymást. Ismeretlen arcok bukkantak fel, hol egy fiatalabb lány bájos kis arca, a nevetése, hol pedig egy idősebb, s annál vonzóbb, fekete hajú szépség rohamozta meg a fejemet. Aztán volt egy férfi is, de az ő arca volt a leghomályosabb. Nem ismertem őket. Nem tudtam, kik ők, miért álmodom velük, s nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. A képzeletem szüleményei voltak csupán. Összerezzentem, mikor a fiatalabb lány az arcomhoz ért. Nyitottam a számat, hogy kérdezzek valamit tőle, de abban a pillanatban felébredtem. Hirtelen emeltem fel a fejemet és néztem Alicera. Azonnal elfogott a megkönnyebbülés és ez a hirtelen változott arckifejezésemen is látszott. Halványan elmosolyodtam, majd nagy levegőt vettem. - Hála az égnek… magadhoz tértél… - Megfogtam a kezét, amivel megérintett és nagyot nyeltem. – Felelőtlenség volt kimenned. De már vége… - Nem szándékoztam megint veszekedésbe kezdeni vele, nem érdekelt, mi történt odakint, csak az számított, hogy él és lélegzik. Továbbá pedig az, hogy biztonságban van. Már-már csillogó szemekkel fürkésztem Alice arcát és egy fél pillanatra beugrott az álmaimban levő lány arca is. Megráztam a fejemet, majd a kezünkre pillantottam. - Hogy érzed magad, Alice? – Lassan újra felnéztem rá. Továbbra is aggódtam érte, hisz komoly sérülésekkel hoztam be. Lehet, hogy a harcot megnyertük azzal, miszerint időben behoztam, de a háborút még nem. A teljes felépülés koránt sem volt olyan gyors és egyszerű. – Szükséged van valamire? – Érdeklődtem, miközben megsimítottam a kézfejét, végül pedig elengedtem a kezét. Valahogy kezdett túl meghitt lenni, hogy fogom… a közelsége. Úgy tekintettem rá, mintha csak a húgom lenne, de néha akaratlanul is továbbpörgettem magamban, hogy mi lenne, ha nem csak az lenne. Hátradőltem a székben és a hajamba túrtam, igazítva az elfeküdt tincseimen.
Az egész testem átjárta a fájdalom és a kimerültség. Mintha az oldalamból szészivárgott volna a fájdalom hogy az egész testemet ellepje. Gyengének éreztem magam olyan gyengének mint még soha. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam megszólalni. Még a szememet sem tudtam kinyitni. Lassan eljutottak a fülemig az ismerős hangok. A sok ember állandó morajlása és az életükkel járó zaj. Léptek, kiáltások, fegyverzörgés. Hallottam a madárcscsergést, hallottam a szél zúgását. Ismertem ezt a hangot... Itthon voltam. Abeeben. Az ágy amiben feküdtem nem a sajátom volt. Ezt még a fájdalmon keresztül is éreztem. Keményebb volt, és keskenyebb. Nem volt úgy kifeküdve mint az enyém. Valami benyomta a matracot a csípőmnél. Próbáltam kinyitni a szemem vagy megmozdítani a kezem hogy megnézzem mi van ott de nem ment. Még erőt kellett gyűjtenem hozzá. Így csak elmerültem az emlékeimben. A folyópart... a ratog... Raziel. Megmentett engem. Láttam az arcát... Véres volt... Aggódott értem. Emlékeztem ahogy a karjában cipelt vissza... Emlékeztem ahoyg megláttam a város falait mielőtt magába rántott volna a sötétség. Raziel hazahozott engem. Csak neki köszönhetem hogy életben maradtam. Vettem egy nagy levegőt és hagytam hogy a fájdalom újra átjárja a testem. Ez segített. Kezdtem érezni a testem korlátait. Az izmaimat. Éreztem a szívdobogásom. Élek. Túléltem. Razielnek hála... Újabb nagy levegőt vettem, mire éles fájdalom hasított az oldalamba. Ott sebesített meg a Ratog... Sok vért veszíthettem azért vagyok ilyen gyenge. De félvér vagyok... Gyorsan gyógyulok... Újabb nagy levegő, és mostmár ki tudtam nyitni a szemem. Fehér plafon köszöntött és félhomály. A nap már lenyugvóban volt. A gyengélkedőben voltam, kezdtem megismerni a szagokat. A vér fémes illata, a fertőtlenítők szúrós szaga... Hallottam az ápolók halk beszélgetését, valakinek a fájdalmas sziszegését. Itthon vagyok... Lassan megmozdítottam a fejem és lepillantottam. Raziel karjai és a feje a csípőm mellett pihentek, mélyen aludt. Az arcomra apró mosoly kúszott ahogy néztem. A mindig vad tekintetű, izmos, nagydarab férfi... Mint egy összekucorodott kiskutya aludt mellettem. Annyira ártatlan volt így az arca... Annyira kisimult. Megpróbltam felemelni a kezem és most, hiába a fájdalom sikerült is. A karjára simítottam gyengéden, majd az arcára simultak az ujjaim, egyenesen rövidre vágott hajába. Nem akartam felébreszteni csak... meg akartam érinteni. Annyira fontos volt nekem ez a férfi... Olyan volt nekem mint egy testvér... Ha nem több... Ha nem... sokkal több... - Köszönöm Raz... - suttogtam erőtlenül. A kezem a hajában pihent, és csak figyeltem a békés arcát.
Fáj? Már hogy a viharba ne fájna? Nem akartam újra meg újra leszidni, de nagyon is közel jártam hozzá. Ideges voltam, szinte remegtem ettől. - Tudom, hogy fáj… de ki kell bírnod, míg vissza nem érünk. Megértetted? – Néztem le rá komolyan és jobban magamhoz fogtam őt, hogy véletlenül se csússzon ki a kezeimből. Már fejben is hosszúnak tűnt az út visszafelé, mégis… sietnem kellett. Néha próbáltam gyorsabb tempóra kapcsolni, de a fájdalom az én oldalamba is bele-belehasított és gyengének is éreztem magam. Azonban nem törődhettem ezzel, magammal… csak a lánnyal. A nevem hallatán néztem le rá, kissé késve talán. A könnyei szíven ütöttek és az ajkaim is elnyíltak tőle. - Alice… tudom. Tudom, hogy sajnálod és remélem, tanultál belőle – Suttogtam neki, ahogy viszont felszisszent, összerezzentem. Nem tudtam neki sehogy sem segíteni és emiatt csak még frusztráltabbá váltam. - Jól van, jól van… beszélek. – Egy fél pillanatra elgondolkodtam, mégis miről beszélhetnék neki. Aztán végül elkezdtem mesélni neki mindenféléről, ami az eszembe jutott. Hogy hogyan találtam meg köztük a helyem, hogy Aphrodite mennyire rámenős volt a múlt héten, hogy Roberth valamiért leszidott… mindent mondtam, csak hogy ébren tartsam. Aztán megnyugodtam, mikor átléptünk a kapun, de mikor lenéztem rá, a pánik is elfogott. - Alice… ne most… a francba… - A következő pillanatban szinte elkiáltottam magamat, hogy valaki most jöjjön és segítsen, mert sebesültet hoztam. Órákba telt, mire mindkettőnket elláttak rendesen. Aztán Alice ágya mellé költöztem és vártam, hogy felébredjen. Azt mondták, hamarosan fel fog és hogy nekem is pihennem kéne, de egy tapodtat sem mozdultam mellőle. - Mindannyian tudjuk, hogy aggódsz érte, Raziel, de neked is pihenésre van szükséged – Lépett mellém Teresa. - Pihenek… nekem ez pihenés – Néztem rá egy erőltetett mosollyal, habár nem volt hazugság, amit mondtam. – Ne aggódjatok értem. Tényleg. Megvagyok. – Erősködtem tovább, mire a nő végre tudomásul vette a helyzetet. Visszaemeltem a tekintetemet Alicera és mély levegőt vettem. Aztán nem bírtam tovább, tényleg egyre inkább magával ragadott a fáradtság, az álmosság… így egyszerűen ráfektettem az ágy szélére a karjaimat és odafeküdtem. Tehát félig a széken, félig az ágyon voltam. Így nyomott el az álom.
Kezdőlap 
