Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Még mindig átkozottul furcsa volt csak úgy járni-kelni a városban, sőt… most már egyenesen idegesítő. Viszketett a tenyerem egy kis izgalomért, egy bevetésért, vagy egyáltalán bármiért, amit csinálni tudok az otthon malmozáson kívül; sejtettem, hogy a lassú ügyintézést mögött Seth áll, azt pedig tudtam, hogy nem azért csinálja, hátha az őrületbe kerget. Időre volt szüksége, hogy megválaszolja az új társam kapcsán felmerült kérdéseinket, és ahol tudott, nyert is időt – mondjuk én a magam részéről kételkedtem benne, hogy ezzel bármit is előrejutna az ügy. Ha úgy akarják valahol fent, nem fognak változtatni az új társam kilétén, az eddigi információnk alapján pedig egyébként is elővigyázatos lennék. Feltéve, ha nem csavarodok be addig. Biztos voltam benne, hogy már Maiának is kezdtek az idegeire menni: folyamatosan az ő fülét rágtam, ha éppen rám jött a mehetnék, vagy egyszerűen csak nem tudtam magammal mit kezdeni, mintha szegény lány tehetett volna arról, hogy ilyen nyughatatlan vagyok, vagy hogy ilyen helyzetbe kerültem. Persze, egyszer már bizonyítottuk, milyen ütős – haha – párost alkotnánk mi ketten, simán alkothattak volna belőlünk egy prefektust, de persze a kristályvárosiak szemében két félvér együtt, felügyelet nélkül, maga volt a megtestesült anarchia. Az mindenesetre világos volt, hogy Maia lelki békéjének megőrzése érdekében biztosítanom kellett neki egy szabadnapot, amikor is legalább 24 órára megkímélem magamról, ehhez pedig pont kapóra jött, hogy reggel összefutottam Rachellel, egy kedves régi ismerőssel az Akadémiáról. Két évfolyammal alattunk járt oda, de gyakran tartottunk nekik mi is edzéseket, így volt lehetőségem megismerni többek között őt is. Az Akadémia óta viszont nagyon ritkásan tartottuk a kapcsolatot, tekintve, hogy valamelyikünk szinte mindig a Falakon túl járt; mintha csak a sors sodort volna minket egymás útjaiba, hogy végre legyen alkalmunk újra beszélgetni egy kicsit. Akkor ugyan éppen rohanásban volt, de rögvest meghívtam egy kávéra, ha elintézte a dolgát. A megbeszélt időnél kicsit előbb értem a kávézóhoz, de még odakint megvártam Rachel érkezését. Gyors is voltam, és egyébként is, elhúzódhattak a dolgai, így a legkevésbé sem voltam türelmetlen; ha késett is ugyanakkora örömmel és szélesen mosolyogva fogadtam a felbukkanását. - Rachel, szia! – Ha nem bánta, magamhoz is öleltem egy kicsit. – Örülök, hogy itt vagy. Sikerült mindennek a végére járni, nem tartalak fel a traccspartival? – tréfálkoztam, és miközben a válaszára figyeltem, intettem a fejemmel, hogy menjünk be. Elég volt egy gyors körbenézés, hogy lássuk, így ebédidő előtt bizony elég sokan kaptak kedvet egy kávéhoz, de nem csüggedtem, rutinosan indultam el a terasz felé, jelezve Rachelnek, hogy kövessen. Az volt a tapasztalatom, hogy kevesen mernek tálcákkal és kávékkal messzebbre egyensúlyozni a kelleténél, így itt mindig több szokott lenni a hely. Diadalittasan mosolyodtam el a szabad asztalok láttán, és Rachelre pillantottam. - Válassz asztalt, miénk az egész terasz! – mutattam körbe egy széles mozdulattal.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Terasz asztalok Szer. Márc. 21, 2018 12:44 am
Mary & Karen
My own hero
Egyetlen egy szerencsém volt. S ez a szerencse nem csak az enyém, hanem Maryié is volt. Letettem a poharat. Időben érte az asztalt a poharam alja. S mire koccant vele, s csúszott ki füléből ujjam, úgy ugrott a nyakamba egy nagy halom szőke hajtincs. Úgy éreztem magam, mintha csak egy paróka mászott volna elő a semmiből és vetette volna rám magát. Megszeppenve pislákoltam és ovatosan nyúltam a hátához. Persze az illatát hamar felismertem, mire arcomra mosoly húzódott. - Mary... - neveztem meg, majd ahogy eltávolodott, szemeimmel követtem, ajkaimmal mosolyogtam szélesen. - Ugyan. Semmiség...- legyintettem a dologra. Habár nem volt a legkellemesebb dolog itt várakozni. Bár nem is az aggasztott, hogy rá kell várnom, hanem hogy a hírre, amiért ilyen hirtelen találkoznunk kellett. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet olyan fontos, hogy... Ennyire fel legyen pörögve. -Ohh...- emeltem fel szemöldökömet, kíváncsian várva, aztán végül is hiába húztam ki magam és támaszkodtam az asztalra, hogy közelebb legyek amikor a szuper hírt megkapom... S persze mint minden ilyen helyzetben, megjelent a pincér a jó seggével és persze, hogy félbeszakította Mary-t. Persze nem vágtam a dologhoz fejet. A viselkedéséhez már annál inkább. Unottan kísértem végig, ahogy Mary felett lebzsel, s mint egy néma, szót se szól, csak mutogat meg morog és nyögdécsel. Oké, kicsit túlzásba vittem. Nem morgott és nem is nyögdécselt. De akkor is valami fene mód idegölő volt az új pincér. Tekintetem így azonnal Maryre vándorolt, majd mély sóhajt keretében vontam fel szemöldökömet... - Nem tud beszélni...- vágtam rá vélemény gyanánt, kellő cinizmussal, suttogva. - Persze. Minden rendben. Meló hegyek nyakig. Már a késését is bevettem hű szokásomul. Mármint az elmúlt egy hét alatt ez az egyetlen alkalom, amikor nem kések el. - forgattam egyet szememen, majd néhány másodpercnyi hallgatást követően, kicsit bűnbánóan pillantottam a bögrémről Maryre. - Lekevertem egyet ma egy srácnak. Mármint... Totál megérdemelte. - kezdtem el védekezni. - De azért mégsem... - Inkább feladtam a magyarázkodást, hiszen ő sem érthetett ebből többet, mint amennyit én. Vagyis hát... össze vissza magyaráztam. Inkább tereltem a témát. - Mindegy... Inkább beszéljünk rólad, meg a sziper-szuper híredről. Komolyan a Silah nyugtató óta nem láttalak így felpörögve...- hunyorogva néztem rá, kicsit furcsállva és valahol fejben találgatva, hogy mi lehet az, amit meg akar velem osztani. Mármint nem gondoltam, hogy az öcsémmel kapcsolatosan lesz valami infója, hiszen néhány éve már, hogy zsákutcába vezet az összes hozzá vezetőnek tűnő út. Mondhatni feladtam, és próbálom abban a hitben ringatni magam, hogy halott és már rég nincs az, amit keresek. - Beszéltél Cody-val? - próbáltam találgatni. Tudtam, hogy Cody ki neki és azt is, hogy próbálja eltemetni magában a Codyval kapcsolatos érzéseit. Bár Codyra nem így reagálna. Nem egy tini sorozatban vagyunk. - Megtaláltad az elhagyott Pendrivodat? - Oly annyira szét állt a fejem, hogy lehet én hagytam el azt a pendrive-t és nem is ő.
Missing pieces do more than complete the puzzle, they fill in an empty space.
Az életem romokban hevert, bár talán ezen nem kellene ekkora mértékben csodálkoznom. Ugyanis ez a dolog nem annyira újkeletű. Már akkor darabjaira hullott, mikor Kristályvárosba érkeztünk és minden a feje tetejére fordult. Először elvitték tőlünk Cody-t, majd pár évre rá apa meghalt. Sokáig azzal áltattam magam, hogy némileg sínre került az életem, hiszen felnőttem, lett munkám, ami iránt elhivatott vagyok, lettek barátaim, volt kapcsolatom, de valahogy mégse került semmi sem a helyére. Ahelyett viszont, hogy emiatt problémáztam volna, inkább a munkába temettem magam. És ez jól is ment, ideig-óráig legalábbis mindenképpen. Aztán következett az az ominózus újratalálkozás Cody-val, amikor miattam kapott egy újabb adag KRC-t nyugtató injekcióként. Azóta valahogy nem tudok koncentrálni az életemre. Állandóan az jár a fejemben, vajon éppen hol lehet, vajon nem esett-e semmi baja. Pedig mint fény derült a nagy titokra, ő maga a hírhedt Guardian ölő, szóval semmi okom sincs arra, hogy féltsem. Mégis ezt teszem. A gondolataim pedig egyenesen az őrületbe kergetnek, s már magam is azon gondolkozom, vajon maradt-e még egyetlen ép agysejtem. A válaszom viszont még több aggodalomra adna okot. Mielőtt azonban valójában elveszítettem volna minden józanságomat, együtt ebédeltem egy kedves régi ismerősömmel, Liammel. Már nem is tudom milyen apropó kapcsán ismerkedtünk össze, de azt tudom, hogy hamar jó barátságba kerültünk. Órákon át mesélt arról, milyen az élete nyomozóként, s hogy annak idején, zöldfülűként miféle feladatokat kapott. A kedvenc sztorim az volt, mikor szivatásból bezárták a levéltárba, ő pedig ahelyett, hogy kiszabadult volna onnan, a maga már-már ijesztő precizitásának hála átnyálazott néhány régebbi aktát. Innen el is jutottunk az igazán lényeges dolgokhoz, ami miatt rögvest lebeszéltem egy találkát a legjobb barátnőmmel, ugyanis úgy hittem, olyan hírekkel szolgálhatok a számára, amelyektől ki fog ugrani a bőréből. Talán egy kicsit megkésve indultam el otthonról, s viszonylag nehezebben is jutottam be a piac körzetbe, de végül csak megérkeztem. Hurrikán módjára ráadásul, szegény Karen-t is magammal sodorva, amint megláttam őt a teraszon lévő asztalnál ücsörögve. Úgy siettem oda hozzá, mintha az életem múlna rajta és a gyors öleléssel kis híján felborítottam őt székestül. - Ne haragudj, nem akartalak megvárattatni! Szia. - adtam egy puszit az arcára és már helyet is foglaltam a vele szemben lévő széken. - Híreim vannak, Karen, hatalmas híreim! - százhúsz százalékon pörögtem, a táskám is leesett a földre, eléggé csapzottan is festhettem, de most ezzel nem tudtam foglalkozni. Olyan gyorsan akartam elmondani neki mindent, amilyen gyorsan az csak fizikálisan lehetséges volt. De megjelent a pincér, aki mindenféle köszönés nélkül az arca elé tartotta a kis jegyzetfüzetét és várt a rendelésemre. Legalábbis gondolom én, hogy arra várt. - Jó napot! Egy csokitortát kérnék és egy tejeskávét, két cukorral. Köszönöm! - felfirkantotta, bólintott egyet és már le is lépett, én meg jelentőségteljes pillantást vetettem Karenre. Vajon vele is ilyen mufurc volt a pincér? - Egyébként hogy vagy? Minden rendben? - megérdeklődtem gyorsan, mert ugyan híreim azok voltak, de a legfontosabb az volt, hogy meggyőződjek arról, legjobb barátnőm életében jelenleg minden sínen van. Ha ez megtörténik, majd csak az után vagyok hajlandó beavatni az izgalmas részletekbe. Míg a válaszára várok, gyorsan megigazítom a hajam, hogy normális emberi formát öltsek. Értelme nem lenne tagadni, hogy mennyire szétcsúsztam az utóbbi időben, hisz még a vaknak is feltűnhetett mennyire nem voltam önmagam mostanság. De ez most nem számított, mert amíg Karen múltjával foglalkozhattam, addig nem kellett tudomást vennem a saját életem fordulataival. És ezzel jelenleg teljesen ki voltam békülve.
Tárgy: Re: Terasz asztalok Hétf. Márc. 12, 2018 1:02 am
Put your best suit on and carry on now. Don't be fooled by how your life has turned out. Walking around in circles all day
To Mary
A kávézó teraszán ültem. Ráláttam a sürgő forgó városi életre. A piac körzetre. Figyeltem, ahogy egymás mellett suhan el az élet és az ismeretlenség. Ahogy mintha észre sem vennék, hogy a világ elpusztult körülöttünk. Mintha a múltban élnénk le mindennapjainkat, egészen addig, míg valami meg nem változtatja azt, vagy el nem fogy az időnk. Sokszor gondolkodtam ezen. Most is ezen járt agyam, miközben a barnás árnyalatú, fakó kerámia bögrén tükröződött a nap fénye, melyet görcsösen ujjaim között szorongattam. Vajon hálát adnak-e az életükért? Megfeledkeztek-e már a szenvedésről. Velük él a múltjuk, vagy új életet kezdtek egy szemétdomb tetején. Hiszen ez a hely a szemétdomb teteje. Mi pedig nem vagyunk mások, mint kis kakasok, akik próbálják kitúrni, kifacsarni belőle a maradékot. Összegyűjtünk minden vörösen fénylő ékszert, mellyel kivásárolhatjuk majd magunkat a halállistáról. Bár a silah-k sem lehetnek túlfizetve. De minden jobb lehet annál, mint kint csatlakozni a kételyhez, az ismeretlenhez és a reménytelenséghez. Helyette mind elviselik azokat, akik majd hálájukként a gyűlöletet és megvetést adják. Ezeket az embereket. Őket, akik hála a vörös szeműeknek, boldogan élhetnek egy kristály védelmező falai között. Meg érdemeljük mi egyáltalán ezt a luxust ezekben az időkben? Örökös kérdés marad, amíg a sors meg nem válaszolja... S ajkaimhoz emeltem a gőzölgő bögrét, hogy belekortyolva a kávéba, arra koncentrálhassak, amiért most itt ülök és lehetőségem van ilyen fölösleges dolgokon kattogni. Illetve arra a bizonyos személyre koncentráltam volna, azonban túl hamar érkeztem, így kénytelen voltam a fenekem alatt melengetni a fém széken pihenő párnát és szívni a friss levegőt. Nem mintha ellenemre lett volna. Elvégre mostanában kellőképp bele temetkeztem a munkámba. Arról nem is beszélve, hogy úgy el vagyok vele havazva, hogy a főnököm lassan azt hiheti hobbi szinten kések el a munkahelyemről. Persze nem akarom megvárni, míg kiderül, hogy mit lép majd a jómadár. Főleg azt nem, amíg Seth, a felettes Consulom látogat meg majd személyesen, amiért nem vagyok képes rendesen végezni a munkámat. Na mintha ez megtörténhetne. Egy Consulnak attól sokkalta fontosabb dolgai is vannak, mint a magam fajta munkavégzésével törődjön. Arra vannak a Franse féle nyomorult francia barmok, akik csak is egy dologban lelik élvezetüket, ami nem más, mint a hozzám hasonlók nyüstölése és teli nyomása munkával. Nem mintha panaszkodnék... Van, aki rosszabbul járt nálam. Tekintetem oldalra tévedt a pincérre. A srác kiemelkedően kellemes hátsóval rendelkezett, így talán bűn lett volna nem megnézni. De persze nem vagyok az a tipus akit levesznek egy formás férfi hátsóval a lábáról. Így aztán tekintetem az arcára vándorolt, majd felvonva szemöldökömet szólítottam meg. - Szia. - mosolyodtam a kék szemekbe pillantva, mely egyenesen az enyémbe nézett. - Egy gyümölcs tortát légy oly szíves. - húzott arcára kellemes mosolyt, majd biccentve indult útjára. De persze nem tette fel a varázs kérdést, így kénytelen voltam utána szólni. - Oh és még egy tejeskávét. - néztem utána vállam felett, ahogy ő is vissza pillantott rám hasonlóképp. Nem válaszolt. Biztos elvitte a cica a nyelvét. Így hát magasra szökött szemöldökkel húztam le kávém utolsó néhány kortyát és véve egy mély sóhajt vetettem hátamat a háttámlának. - Nem túl beszédes...- motyogtam magamban, kellő véleményt alkotva a jó fenekű pincérfiúról, miközben a tömegben fürkésztem a lányt, aki már oly sokszor mellettem volt. Ezúttal azzal hívott fel, hogy sürgős beszélnivalónk akadt. Bár egy bort szívesebben megittam volna, azonban a házam kész káosz. Maryhez pedig nem fogok csak úgy betolakodni, azzal a jelszóval, hogy a házamban bomba robbant. Mind ezt csak egy pohárka... egy üveg borért. Megteszi a kávé is és egy jó süti. Persze, ha nem kell meghalnom az unalomtól a saját hülyeségem által...
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
┃
Egyetlen egy szerencsém volt. S ez a szerencse nem csak az enyém, hanem Maryié is volt. Letettem a poharat. Időben érte az asztalt a poharam alja. S mire koccant vele, s csúszott ki füléből ujjam, úgy ugrott a nyakamba egy nagy halom szőke hajtincs. Úgy éreztem magam, mintha csak egy paróka mászott volna elő a semmiből és vetette volna rám magát. Megszeppenve pislákoltam és ovatosan nyúltam a hátához. Persze az illatát hamar felismertem, mire arcomra mosoly húzódott. 
┃
A kávézó teraszán ültem. Ráláttam a sürgő forgó városi életre. A piac körzetre. Figyeltem, ahogy egymás mellett suhan el az élet és az ismeretlenség. Ahogy mintha észre sem vennék, hogy a világ elpusztult körülöttünk. Mintha a múltban élnénk le mindennapjainkat, egészen addig, míg valami meg nem változtatja azt, vagy el nem fogy az időnk. Sokszor gondolkodtam ezen. Most is ezen járt agyam, miközben a barnás árnyalatú, fakó kerámia bögrén tükröződött a nap fénye, melyet görcsösen ujjaim között szorongattam. Vajon hálát adnak-e az életükért? Megfeledkeztek-e már a szenvedésről. Velük él a múltjuk, vagy új életet kezdtek egy szemétdomb tetején. Hiszen ez a hely a szemétdomb teteje. Mi pedig nem vagyunk mások, mint kis kakasok, akik próbálják kitúrni, kifacsarni belőle a maradékot. Összegyűjtünk minden vörösen fénylő ékszert, mellyel kivásárolhatjuk majd magunkat a halállistáról. Bár a silah-k sem lehetnek túlfizetve. De minden jobb lehet annál, mint kint csatlakozni a kételyhez, az ismeretlenhez és a reménytelenséghez. Helyette mind elviselik azokat, akik majd hálájukként a gyűlöletet és megvetést adják. Ezeket az embereket. Őket, akik hála a vörös szeműeknek, boldogan élhetnek egy kristály védelmező falai között. Meg érdemeljük mi egyáltalán ezt a luxust ezekben az időkben? Örökös kérdés marad, amíg a sors meg nem válaszolja... S ajkaimhoz emeltem a gőzölgő bögrét, hogy belekortyolva a kávéba, arra koncentrálhassak, amiért most itt ülök és lehetőségem van ilyen fölösleges dolgokon kattogni. Illetve arra a bizonyos személyre koncentráltam volna, azonban túl hamar érkeztem, így kénytelen voltam a fenekem alatt melengetni a fém széken pihenő párnát és szívni a friss levegőt. Nem mintha ellenemre lett volna. Elvégre mostanában kellőképp bele temetkeztem a munkámba. Arról nem is beszélve, hogy úgy el vagyok vele havazva, hogy a főnököm lassan azt hiheti hobbi szinten kések el a munkahelyemről. Persze nem akarom megvárni, míg kiderül, hogy mit lép majd a jómadár. Főleg azt nem, amíg Seth, a felettes Consulom látogat meg majd személyesen, amiért nem vagyok képes rendesen végezni a munkámat. Na mintha ez megtörténhetne. Egy Consulnak attól sokkalta fontosabb dolgai is vannak, mint a magam fajta munkavégzésével törődjön. Arra vannak a Franse féle nyomorult francia barmok, akik csak is egy dologban lelik élvezetüket, ami nem más, mint a hozzám hasonlók nyüstölése és teli nyomása munkával. Nem mintha panaszkodnék... Van, aki rosszabbul járt nálam. 
┃