Nem tudtam, hogy mennyivel korábban érkeztem meg a bárba a megbeszélt időponthoz képest, vagy hogy csak a többiek voltak-e késésben, mindenesetre, az idő múlása egyáltalán nem tűnt fel. Csak ültem a kis boxunkban, szívószálammal a koktélomat kevergetve, miközben a helyiségben megforduló arcokat figyeltem. Élveztem ezt a békességet, még ha csak kívülállóként figyelhettem is, megnyugtató volt. Mindenki szórakozni, kikapcsolódni jött ide, barátaival, ismerőseivel, szerelmével. Önfeledett kacajok, részeg botladozások, zene, alkohol és tánc. Valahogy úgy éreztem, hogy még évtizedekkel ezelőtt, a vírus kitörése előtt, a világ pontosan ilyen lehetett, ám ebben semmi szokatlan nem volt. Nem úgy, mint most, amikor az embereknek csak ritkán akad lehetősége ilyesfajta szórakozásra, kivéve, ha az elithez tartozik. Végül aztán elmélkedésemből Elenor megérkezése rántott ki, arcomra pedig egyből széles mosoly került, ahogy megláttam őt. - Ugyan, szerintem én érkeztem túl korán – nevettem fel halkan. – Nyugodtan fújd ki magad, a többiek még egyébként sincsenek itt – válaszoltam neki, és elnézve, tényleg ráfért egy kis szusszanás, eléggé siethetett. – Ó, köszönöm, Ellie, te is fantasztikusan nézel ki – bókoltam neki én is, és tényleg igaz is volt. Nagyon jól festett, azt hiszem, először láttam őt ennyire kicsípve. Én csak egy bőrhatású, tapadós nadrágot húztam fel, meg egy csipkés toppot a magassarkúm mellé. Nem volt olyan csinos, mint Ellie ruhája, de ma este nem éreztem úgy, hogy szoknyát akarnék felvenni. Perceken belül Maia és Sienna is megjelent, érkezésüket is széles mosollyal fogadtam, miközben beljebb csusszantam a boxban, hogy ők is le tudjanak ülni. - Sziasztok! Milyen jól néztek ki ti is, gyertek, üljetek le – invitáltam őket rögtön. Jó volt látni Siennát és Maiat, habár egyikőjükkel sem voltam olyan jóban, mint Ellievel, de szerettem volna ezen változtatni. Mindig is úgy tartottam, hogy nekünk, félvéreknek össze kell tartanunk, ehhez pedig szükséges volt jobban megismernünk egymást. A csajos est pedig a legjobb lehetőség erre, és reméltem, hogy a többiek is pontosan ugyanennyire várták ezt az estét, mint én, és nemcsak kötelességből jöttek el. – Én már rendeltem, de Elenor még nem, ő is most érkezett meg nem rég – válaszoltam Siennának. - Én köszönöm, hogy eljöttél Maia, nagyon jó látni. – Maian látszott, hogy nagyon feszült volt, na, nem mintha hibáztattam volna érte. Seth húgaként még a félvérek között sem volt könnyű sorsa, talán Sienna volt az egyetlen igazi barátja, de én most ezen változtatni terveztem. – Ne aggódj, csak az táncol, aki szeretne, de nem ez az est lényege – feleltem, remélve, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy Maia is megnyugodjon kissé. – Menjetek, rendeljetek ti is valamit, mielőtt túl nagy lesz a sor – böktem fejemmel a pult felé, ahol tényleg kezdtek egyre inkább gyülekezni az emberek.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Boxok Pént. Jún. 05, 2020 2:10 am
Cheap thrills
Come on, turn the radio on
Fogalmam sem volt róla, engem miért hívtak meg. Köztudott tény volt, hogy Seth húgaként az emberek egyszerűen kinéztek – még a silah sorstársak is, holott egy voltam közülük. Mégis… kívülálló voltam. Mintha meg lettem voltam bélyegezve. Bár az emberek gonoszkodása sokkal jobban zavart, elég volt csak a legutóbbi sétánkra gondolnom Siennával. Úgy kezelték a fajtánkat, mintha mi lennénk a két lábon járó vírus maga; megvetettek, gyűlöltek minket és el akartak törölni a föld felszínéről. Borzalmas volt. Csodálkoztam magamon, jobban mondva azon, hogy nem jutottam el újra arra a mélypontra, amiből annak idején kilábaltam. - De, nagyon is az… vagyis annak kéne lennie – Nevettem erőltetetten, miközben Siennát néztem. Lelkes volt, sokkal lelkesebb nálam és szerettem volna nem csalódást okozni neki, de mindketten tudtuk, hogy az én jelenlétem a legtöbb helyen csak port kavar. – Hülye voltam, oké? Találjunk ki valami mentséget, miért nem mentem… te pedig érezd jól magad – Nyögtem ki halkan, de úgy éreztem, hajthatatlan. Mondjuk nem most, nem ebben a percben kezdtem a tiltakozást, hanem vagy egy órája és ezek után sem adta fel. Sőt, még valami göncöt is rám aggatott. – Sienna… - Feladtam. Nem tudtam, mivel győzhetném meg. Valószínűleg semmivel sem, pont ezért adtam fel. A tükörképemet bámultam néhány pillanatig, majd a tükörben néztem el Siennára. – Hé… köszönöm – Rámosolyogtam halványan, ahogy pedig folytatta, egyszerűen felnevettem. – Seth szerintem jót nevetne rajtunk – Szembefordultam a lánnyal. – Egyébként tudom, hogy igazad van. A legtöbb esetben így van, viszont ismersz… és azt is, min mentem keresztül – Elhalkultam, majd mély levegőt vettem. Az, ahogyan az emberek bántak velem, velünk… sokszor túl mélyre ásta magát bennem. A lelkemben. Szinte szét akarta szakítani a bensőmet. Végül tényleg nem akadékoskodtam tovább. Habár közel sem voltam olyan pozitív, mint Sienna, mégis próbáltam jó arcot vágni az estéhez. A partihoz. Bár a gondolataim folyton ott kötöttek ki, miszerint… jó ötlet ez? Tényleg jó lesz? Coráék nem fogják megbánni, hogy engem is meghívtak? Ahogy belém karolt, kicsit közelebb léptem hozzá, így nézve fel rá a szemem sarkából. Feltűnt, hogy mit néz és a gyomrom bukfencezett egyet a legutóbbi sétánk emlékére. Sethnek még el sem meséltem. Habár nem is állt szándékomban, hisz úgy sejtettem, komoly gond lenne belőle. Nem kellett, hogy a bátyám a védelmébe vegyen és mások ellenszenvét ezzel még jobban kivívja. Nem akartam bajba keverni. - Remélem – Suttogtam a szavakra, közben igyekezve elterelni a gondolataimat. Sóhajtottam egy aprót, ahogy elértünk a bárhoz. Lelkiekben azért még győzködtem magamat. Ahogy pedig megpillantottam a lányokat, messziről odaintettem. Ekkor ragadott meg újra Sienna és húzott közelebb hozzájuk. - Sziasztok – Felváltva néztem a lányokra, majd egy nagyobb levegőt véve leültem. – Köszönöm a meghívást, rendes tőletek – Elsősorban Corára néztem, neki intézve a szavakat, majd halkabban folytattam. – Nyugtassatok meg, hogy azért táncolni nem kell majd az est folyamán – Elmosolyodtam. Valójában valami feszültségoldásnak szántam, bár meglehet, hogy csak én voltam feszült négyünk közül.
- Maia, ez nem kívánságműsor! – tártam szét a kezeimet, pedig legszívesebben elnevettem volna magam a barátnőm arckifejezését látva. – Egyszer már megígérted Corának, hogy te is ott leszel, meg egyébként is... ugye nem akarod, hogy a polgárőrök legyenek a kísérőim? – biggyesztettem le az ajkaimat. – Biztos lehetsz benne, hogy ha te nem jössz most velem, az ő kezüket fogva érkezem majd be a bárba. És az mégis hogyan fest majd? A vállainál fogva gyengéden a nagyobbik tükör felé taszigáltam, majd szembefordítottam vele és a válla fölött a tükörképére mosolyogtam. - Nézd meg, milyen csinos vagy. Hát azért vesződtem ennyit a hajaddal és a sminkeddel, hogy most visszakozz?! – Összefontam magam előtt a kezeimet, látszólag morcos pillantásra változtatva a mosolyt. – Mondhatom jól fogunk kinézni, mikor ilyen alaposan kirittyentve végül a kanapédon kötünk ki, chipset majszolva és sorozatot nézve. Ne nézz így rám! – vonom fel a szemöldököm. – Ha te nem jössz, én sem megyek. Azok az arcok ott kint – böktem a hüvelykujjammal a bejárati ajtó irányába – csoda, hogy egyáltalán idáig elengedtek egyedül. Biztos hétszentség, hogy nem akarom őket társaságnak. Nem adtam fel, mert ismertem már Maiát, pontosan tudtam, hogy csak egy kis nógatásra van szüksége. Én nagyon pozitívan álltam az estéhez, biztos voltam benne, hogy jól fog elsülni; ahogy abban is, hogy az én kedvenc barátnőmnek is legalább akkora szüksége van arra, hogy egy kicsit kiengedje a gőzt, mint nekem. Szóval nem, addig noszogattam, amíg végül beadta a derekát. Amikor már az utcán sétáltunk végig, diadalittas mosollyal karoltam belé, a nyomunkba szegődő két fickóra csak egy sanda oldalpillantást vetve. Tény, hogy a legutóbbi félresikerült sétánk miatt külön figyelmet fordítottak ránk – rám pedig egyébként is súlyosabb figyelem összpontosult, mióta Seth kiköltözött a házunkból, de az új társam híján egyelőre egyedül éltem ott –, de azért biztos voltam benne, hogy ennek az éremnek is két oldala van. Seth szeretett volna nagyobb biztonságban tudni minket, az a két mufurc alak viszont inkább a környezetünket féltette tőlünk. Ami nyilvánvalóan nevetséges volt, de ez legyen az ő bajuk. - Hidd el, jó buli lesz – biztattam inkább Maiát, hátha ő is több kedvvel érkezik majd. Amikor beértünk a bárba, Cora és Elenor már ott voltak, rögtön kiszúrtam őket az egyik távolabbi asztalnál – mikre nem jók egy félvér képességei a küzdelmen kívül? Megragadtam Maia kezét és a lányok felé indultam vele, az asztalhoz érve széles mosollyal üdvözölve mindkettőjüket. - Sziasztok! De jó látni titeket – pillantottam Corára, majd Elenorra, aztán rájuk is kacsintottam. – Nagyon csinosak vagytok. Rendeltetek már?
Rosszabb vagyok, mint bármilyen randi esetén. Mintha lett volna ilyenem valaha is, mégis gyermeknyi lelkesedéssel és idegeskedéssel készülök a ma estére. Életemben nem volt még részem hasonlóban, nagy részében nagyimmal töltöttem, mindaddig, amíg Christ magam mellé nem kaptam. Utána is a legtöbb szociális tevékenységem hozzá kötődött, ki eszméletlenül ritkán mozdultam. Sose volt bajom az emberekkel, nekik velem annál inkább. Rég nem bánt már a gondolat, túltettem magam rajta. Félnek tőlünk és ezt meg kellett értenem. Valami teljesen új voltam, melytől volt is rettegni valójuk. Az én fajtámnak rengeteget bizonyítania, hogy elfogadják egyenlő félként. Sose leszünk azok, egyszer talán mégis annak láthatnak. Talán ez nem is a mi életünkben lesz majd. A keserű gondolatokat mégis magam mögött hagyom. Egy piros hosszujjú ruhát próbálok fel ezúttal, csípőmig simul csak hozzám, onnan harangként omlik térdemig. Hajamat ehhez a fazonhoz felfogtam. Pördülök egyet az előszobai tükör előtt és megállapítom, hogy ez sem tetszik. - Talán nem nekem valók ezek – mélázok csupán hangosan, mit sem törődve azzal, hogy társam a szobájának ajtófélájának támaszkodva figyeli már az egy órája tartó szenvedésemet. Mely nem áll másból, mint megtalálni a tökéletes ruhát ma estére. Ritka esetek egyike, amikor én megyek el itthonról és nem Ő. Vigyorog is, mint a tejbetök, naná, hogy jót szórakozik rajtam. Visszaindulok saját szobámba, az ajtót hangosan csapom be. Úgy néz ki minden, mintha bombát robbantottak volna. A soron következő ruhát veszem a kezembe és gyorsan veszem át. Ez egy fekete példány vastagabb pánttal, azonban teljesen hozzám simul. Visszasétálok a tükör elé és ebben sem érzem igazán otthon magamat. Hajamat kiengedem, a ruha alját lehúzogatva próbálom magam beleigazítani. Mikor egy kósza gondolaton jár az elmém. - Ne csináljak párolt zöldséget? – fordulok hirtelen a férfi felé. – Rájöttem, hogy tabascoval, isteni finom lehet – és már indulok is el a konyha irányába, ha nem nyúlna utánam és fordítana vissza a tükör irányába. Sose voltam még hasonló estén, azt sem tudom, hogy miként kell viselkedni, hogy kell beszélni… a lányok többségét legfeljebb látásból ismerem, két szót nem váltottam még velük, most pedig egy egész éjszakát töltsek el, úgy hogy normálisnak tűnők? Ez nem az én erősségem. Sok esélyem mégsincs Chrisszel szemben. Rámadatja a cipőmet, majd útnak indít, még azt is megpróbálja a lelkemre kötni, hogy józanul haza ne találjak jönni. Mintha nem tudná, hogy számomra ez mennyire lehetetlen egy küldetés. És már vitatkoznék is vele, amikor szememre veti, hogy jócska késésben vagyok, majd rám csapja a saját lakásom ajtaját. Számat eltátva állok a sötét folyosón. Majd már veszem is a nyúlcipőt. Néha az lenne a csoda, ha valahova időben odaérnék. Az tényleg az lenne. Mégis igyekszem a lehető leggyorsabban odaérni, hogy legfeljebb csak pár percnek tűnjön a késésem. Magam is meglepem, hogy majdnem sikerül, ám a bár előtt lihegve állok meg. Az ajtó mellett támasztom meg tenyerem, kétrét görnyedve próbálok levegőért kapkodni. Teljesen lefőve lépek be az amúgy meleg helyre, kezem meglegyezem arcom előtt és megkeresem a többieket. S Corát meg is pillantom ebben a pillanatban. - Szia, bocsánat, hogy késtem – huppanok le vele szembe, s ültömbe húzogatom le a ruhámat. – Mindjárt rendelek, csak kifújom magam – hanyatlok az asztalra. Na jó, nem teljesen, csak egy kicsikét. Amúgy is pár pillanat múlva az egész fáradtság nyomtalanul eltűnik majd. - Csinos vagy – jegyzem meg, ahogy lopva végigtekintek a nőn. Örülök, hogy meghívott erre az eseményre, valahol mélyen mégis rettegek az egésztől.
Egy-egy üres percemben, mikor nem volt semmi dolgom, s ráértem apróságokon elmélkedni, gondolataim újból és újból a mai világ helyzete felé tévedtek, s egy tragikomédia jutott eszembe róla. Nem túlzás azt állítani, hogy teljesen a feje tetejére állt a világ a vírus kirobbanása és a mutánsok megjelenése óta, arról nem is szólva, hogy elkezdtünk mi, félvérek is megszületni a vírus egy rendellenes hatásának hatására, amit a már terhes nők méhében lévő magzatok egyedi fejlődésén keresztül mutatott ki. Kislány voltam még akkor, így nem emlékszem azokra az időkre, így azt sem tudom elképzelni, hogy micsoda káosz, pánik és fejetlenség uralkodhatott akkoriban. Egy ilyen helyzetben tűnt fel apánk, s emelte fel Kristályváros büszke falait, hogy megvédje az emberiség maradékát a vírus általi teljes megsemmisülés elől. Egy viszonylag nagy területet ölelt fel a város, ami így nagyon sok embernek és félvérnek nyújt mindmáig menedéket. Azonban ez messze nem jelentette azt, hogy kint, a falakon kívül ne lennének még mindig olyanok, akik nap, mint nap küzdenek a túlélésért. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években Kristályváros már nem tudott túlságosan sok embert befogadni, hisz kezdtük elérni a terület korlátait. Soha nem tetszettek nekem ezek az intézkedések, beleszólásom azonban nem volt a dolgokba, a többi lakós többségét pedig valószínűleg hidegen hagyta az, hogy másokkal mi történik, míg ők békében, kényelemben és biztonságban élhettek. S mindez ellenére, hogy mennyire sajnáltam azokat, akik a falakon kívül ragadtak, vagy sérelmeztem ezeket az elutasító intézkedéseket, én sem voltam sokkal jobb a többiektől. Itt ültem most a bárban, elfoglalva egy szabad boxot, várva az italom megérkezését, miközben kint ki tudja, hányan folytattak élet-halál harcot a mutánsokkal. Tagadhatatlanul egy tragikomédiává vált ez az egész világ. Végül egy sóhaj kíséretében eltereltem a gondolataimat, hiszen nem volt semmi értelme annak, hogy elrontsam a kedvemet azzal, hogy ilyeneken elmélkedtem. A ma estét szándékosan azért szerveztem, hogy jól érezzük magunkat, pihenjünk egy kicsit két küldetés között, hiszen az élet nem szólhatott csupán az állandó harcról és vérről. Nem volt elég túlélni, élni is kellett – s erre az utóbbira nekünk, félvéreknek nem volt sok esélyünk. Sokan nem tekintettek ránk többként, mint puszta fegyverek, akiket csak azért tűrnek meg maguk között, mert oly hatékonyan tudják kiiktatni a mutánsokat. Nem kedveltem ezt a felfogást, de mára már beletörődtem a sorsomba, s igyekeztem nem magamra venni a rosszmájú megjegyzéseket. Hiszen nem az határozott meg engem, amit mások állítottak rólam, hanem az, amit én tettem és gondoltam magamról – de persze ettől függetlenül sokszor nehéz volt. Mindenesetre, ma csak szerettem volna lazítani és jól érezni magam néhány ismerős társaságában. Amikor legutóbb találkoztam Elenorral, megígértem neki, hogy egyszer rendeznünk kell egy csajos partit, szavaimat pedig komolyan is gondoltam – ezért ültem most itt. Volt egy olyan sejtésem, hogy hamarosan komoly dolgok fognak történni, amikor már nem feltétlenül engedhettük volna meg magamunknak ezt a fajta kikapcsolódást. Ezért minél előbb megrendeztem ezt a kis összejövetelt, amire meghívtam Elenort, Siennát, Maiat és Maryt, aki habár nem volt félvér, de a KRC fegyverfejlesztései miatt mindannyian, vagy legalábbis többségünk ismerte őt legalább névről és arcról. Bárki is érkezett meg legelőször, én széles mosollyal az arcomon üdvözöltem őt, és a további érkezőket, és arra buzdítottam mindenkit, hogy rendeljenek valamit, hiszen én már rég megkaptam a koktélomat, amit rendeltem, de nem nyúltam hozzá addig, amíg mindenki meg nem érkezett.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Boxok Szer. Ápr. 04, 2018 8:39 am
Irgumm & Burgumm
Nevetésére csak bólintok egyet, igen ezt végül is veheti bóknak. Még ha nem is annak szántam. Esetleg ma már az őszinteséget is sokszor annak veszik, de szó se róla, nem kelletlen a másik társasága számomra. Sőt mi több, ami azt illeti, ritka alkalmak egyike, amikor egy vadidegennel már az első perctől kezdve ennyire egymásra találunk. Mellőzzük a feszültséget, a kínos csendeket, a feszengéseket. Mintha már ezer éve ismernénk egymást. Holott ez az első alkalom. A lángos hívó szava, más nem lehet. Eme olajos étel teljes mértékben összehozza az emberekt. Nem, a sörnek ehhez nincs köze, mégis mi köze lenne, pf… Naná, hogy nincs. Csak és kizárólag a lángosnak. A kaják hozzák össze az embereket, ezt mindenki tudja. Ahogy régen is tanították nekünk, minden férfihoz a legrövidebb út a gyomrán át vezet. Naná, csak ha közlik velük, gyermeknyi lányokkal, hogy ha tíz centivel lejjebb nyúlunk, megspórolunk több órányi robotolást a konyhába… Igaz a magam részéről szeretek főzni. - Meg a hajad is. Uh, csak nem pár ősz hajszálat látok? - hajolok közelebb tovább csipkelődve a férfin. Áh, ha ezt elkezdem sose tudom abbahagyni. - Mondták már neked, hogy úgy nézel ki, mint egy bárány, ezzel a hajjal? - vonom fel a szemöldökömet érdeklődőn, azonban ajkam szegletében ott bujkál az ezernyi mosoly. Korára mos direkt nem térek ki, azt máskor is fel tudom majd ellene használni. Nem mintha annyira gonosz lennék, nem. Csak némi élc jól esik az embernek egy-egy nap után, és hát… még ha csak félig is, de én is az lennék, vagy mi. És ennyi. Túl gyorsan szóltam el magam. Söröscimkém kaparása közben áll be közöttünk az első csend, de ezt inkább betudom annak, hogy mindkettőnk agya tompul. Tényleg túl meleg van, szinte már fullasztó. Ismeritek azt az érzést, amikor nincs semmi bajod, azt hiszed, hogy pörögsz, majd egy meleg helyre betérve leülsz és a szemed folyamatosan csukódik le és úgy érzed ez ellen semmit sem tehetsz. Ezért is kapok kapva az alkalmon és fordulok a férfi felé, amint újra hülyéskedésbe kezd bele. A nevetés jó ébrentartó. Vagyis annak elrejtése inkább. Fogammal számba harapva rejtem el, próbálok teljesen komoly lenni. - Elfúj, nem csodálom. Teljesen úgy nézel ki, mint egy kákabél - ez mind szép és jó, de valójában valaki tudja, hogy mi az a kákabél? Mert nekem halvány gunsztom sincs róla. - Te szegény, mélabús lélek - kántálom neki a jól ismert meséből, megpaskolva bongyori haját, hangomat kissé elmélyítve. Torkomat rögtön meg is köszörülöm utána, hiszen nincs itt az éneklés ideje, aztán az is lehet, hogy nem is tudja, hogy miről beszélek. Egy lánynak szinte kötelező az összes mese ismerete, főleg amelyikben hercegnők szerepelnek, de egy férfinak? Azt hiszem ezzel lehet őket kiakasztani a legjobban. - Nem ez az első alkalom, hogy éjszaka mászkálok kint - mosolygok lelkesen. Valahogy mindig az éjszakai műszakokat kapjuk meg, de ezzel bajom nincs is. Csak épp amikor ez nincs így, álmatlanságban szenvedek otthon. - Miért, mi baj van ezzel a hellyel? - vonom fel a szemöldököm körbetekintve. Szerintem nincs ezzel semmi baj. Jártam már rosszabb és veszélyesebb környéken is, noha nem hinném, hogy erről a másik fél tudna. - Áldjuk - emelem meg én is a sörömet és akaratlanul is visszaemlékszem a vele töltött időkre. Ajkamra hálás mosoly kunkorodik és gondolataimba elmélázva nosztalgiázom. Amíg ő élt, ilyenkor hazamentem és együtt töltöttük el a csajos estéinket… Nem tagadom, hogy hiányzik, de tudom, hogy jobb helyen van már. - Isthenem - lehelem elhalóan, mintha a világ legszörnyűbb dolgát hallanám a szájából. Mintha a világ végét közölné velem, letargikám és drámám ennél mélyebb már nem lehet. S ez most nem színjátszás. Még az arcomból is kifut a vér. - Nem csoda, hogy így nézel ki, ahogy. Rendes ételek nélkül, még rendes testfelépítése sem lehet egy embernek - s ez most nem vicc. - Ha nem eszel rendesen nem csak a bőröd, meg a hajad lesz, olyan… nos, hát amilyen, de ez sose fog jót tenni a… - nagy levegőt veszek. Nem, Ellie, nem kezdesz bele még egyszer. Nem lehet, sokan nem kíváncsiak erre. - Meg kell tanulnod főzni - jelentem ki határozottan, tiltakozást nem tűrően. Ez így… manapság… ez így nem mehet, az étel… az maga a szent grál itt! És mennyi finomságot lehet belőlük készíteni. Lehet, hogy ez zavar meg teljesen, amikor az ételekről, hiiiirtelen térünk át az italokra. - Csak arra akartam utalni, hogy teljesen felesleges feleseznem - legyintek könnyedén - A sör tökéletes lesz, köszönöm. Megint - nézek rá nagyokat, hiszen ez már a második köre lesz. Most már elgondolkoznék, hogy adok a lángosomból… ha abból nem egy nagyobb zsírtócsa maradt volna. Fejem félrehajtva figyelem a férfi hátát, ahogy a pulthoz sétál, ám mikor visszajön, nagyokat pislogok rá kérdésére. Hangosan nevetek fel mellette, fejemet a boksz támlájának vetem. - Nem, én Silah vagyok - nevetem, egyáltalán nem szégyellem, hogy ki vagyok és lélekben már rég felkészültem arra, hogy ő is feláll és itt hagy. Mint a legtöbben, amikor rájönnek, hogy ki vagyok. Nem tudok haragudni rájuk. - De ez tényleg furcsa, hogy nem találkoztunk még bent, de hogy őszinte legyek, még a neved sem ismerős - húzom el számat könnyedén, majd ha nem lépett le, akkor összekoccintjuk az üvegeinket újra. - Nem akaródzol hazamenni? - teszem fel a kérdést, látván, hogy bár ő is hullafáradt, mégsem igazán akar hazaindulni.
- Oh ezt azt hiszem most bóknak veszem - nevettem fel megdörgölve az arcomat, a kezem alatt halkan sercegett a borostánál kicsit hosszabb de szakállnak még nem nevezhető szőrzetem. Nem vagyok egy zaklató alkat valóban, de ismerkedni szeretek. És ahogy láttam ez Elienek sincsen ellenére aminek csak még jobban örültem. Tetszik ez a hozzáállás kislány! Jókat mulatott a vicceimen én pedig a mosolytól hunyorogva, a szemem köré gyűlt nevetőráncokkal figyeltem őt. Tetszett ez a hangulat kettőnk között, könnyed és nyugodt. Olyan ahogy egy hosszú, fárasztó nap után az ember el akarja tölteni az idejét. Egy kicsit eszembe sem jutott az hogy mi történt Ashleyvel vagy hogy mennyire nem akarok hazamenni. Csak élveztem a sört, a lángos illatát, a zenét és a kellemes társaságot. Csipkelődésére persze azonnal felszaladt a szemöldököm az ajkaim pedig féloldalas mosolyra húzódnak. Szóval ilyen idősen? Na megállj csak... - Mi az hogy ilyen idősen? Talán olyan öregnek nézek ki? - vigyorogtam - Csak a szakáll teszi ám. Meg kéne borotválkoznom - dörzsölgettem meg az arcomat újra. A vigyor nem hervadt az arcomról ahogy a lányt fürkésztem. Úgy láttam szórakoztattam az idiótaságommal és ez csak jó pont volt nála. Figyeltem ahogy a sör cimkéjét piszkálta. Az így teljesen átázva a hűtő hidegétől, szinte egyszerűen, egy darabban hagyta maga mögött a hűvös üveget. - Igaz igaz... - bólogattam a saját söröscimkémet piszkálva. Én nem voltam olyan finom lélek, szinte szinte azonnal szétmállott az ujjaim között és az ujjaimra tapadt a szétázott cetli, amit megpróbáltam lerázogatni, egyenőre kevés sikerrel. Látom hogy nagyon erőlködik hogy a színjátékomon ne kezdjen el nevetni így csak mégjobban rájátszottam a dologra egy egy mély hüppögést vegyítve a dologba. Még a hasamat is behúzom mikor végigmér és kiegyenesedve meg is paskolom azt. - Hát igen.... már a legkisebb szél is elfúj - bólogattam mintha nem 85 kiló tömör izomból állnék. Még Victor se tud felemelni anélkül hogy majd becsináljon a súlyomtól, pedig ő a fajtájának hála azért elég erős. Mégis legyőzöm szkanderban. Mindig. - Hát nincs - törlöltem le egy nemlétező könnycseppet a szemem alól aztán a lánnyal együtt nevettem el magam. - És eddig hogy tetszik Kristályváros éjszakai élete? Mondjuk nem épp a legpatinánsabb helyre tévedtél... - Sebastian le is nyakazna ha ezt meghallaná, de szerencsére elég messze sürög forog a pultban. Tény hogy a Bittersweet volt a legjobban menő pub a városban de ehhez nem csak a leglegálisabb eszközök jutatták hozzá Sebastiant. - Áldjuk érte a nagyi kezeit - emeltem fel a söröm tiszteletadás végett és le is húztam a maradékot. A lányhoz hasonlóan én is hagytam egy kortyot az alján. A kérdésére újra felnevettem. Megakadályozott abban hogy megint elkezdjek baromkodni. Fene egye meg... - Igazából.... nagyrészt szendvicsen. Meg tojáson... Tojást főzni még én is tudok... Meg néha eljárunk a tesóimmal kajálni erre arra... Szóval azért szoktam enni... Néha - vgyorogtam - De amúgy én is fene bélpoklos vagyok. Valamiben hasonlítunk, kislány - nevettem. Kissé meglepetten nézhettem le rá mert magyarázkodni kezdett hogy ő nem tud berúgni meg hogy a Guardianja mr próbálkozott de esélytelenül. - Nem akarlak leitatni - nevettem - Azt kérdeztem mit innál, nem azt hogy mivel akarsz berúgni - csóváltam a fejem. Amint kitalálta hogy mit kér a pulthoz viszem a két üveget és kérek még egy kör piát. Seb készségesen oda is adta így aztán visszaegyensúlyoztam az asztalhoz. - Amúgy... te is prefektus vagy? Én is! Az öcsém Victor a Silahm.... meglep hogy még nem találkoztunk a központban - jegyeztem meg koccintásra nyújtva a sörösüvegemet felé. Amint az üvegek halkan összekoccannak beleittam a sörbe és jólesően felsóhajtottam megint.
- Oh, köszönöm szépen - mosolygok hálásan a férfira. Ritkán kapok hasonló kitüntetett figyelmet másoktól. De nem tagadhatom, hogy mennyire jól is esik valójában. - Nem tűnsz valami gyakorlott zaklatónak, vagy ha a zaklatás azt jelenti, amit te csinálsz, akkor nem értem, mi bajuk van az embereknek ezzel - nevetem el magamat kedvesen, fejemet enyhén lehajtva. Zsíros ujjammal tűrők egy tincset fülem mögé, miközben lassan emelem fel tekintetem rá. Sosincs ellenemre, hogy új emberekkel ismerkedjek. Sőt mi több. A magam részéről kedvelek ismerkedni, igaz a legtöbbször nem rajtam múlik, hogy félresiklanak ezen ismeretségek. Vagyis, ha jobban belegondolok, akkor mégis csak rajtam, no meg a másik fél gondolkozásmódján. Mégsem rágom magam ilyen apróságokon, főként nem most. Szemöldököm enyhén összevonva figyelem, miként biggyeszti le ajkát, már épp mondanék valami kedveset, mielőtt végképp félreértené szavaimat, amikor is elneveti magát. Vele együtt húzom mosolyra ajkamat, halk nevetés hagyja azt el. Könnyed hangulat lengi körbe a levegőt körülöttünk és olyannyira jól esik ez most a hosszú nap után. - Mondanám, hogy szoktassa hozzá a gyomrát, de nem hinném, hogy ilyen idősen már lehet - vonom össze szememet, élcelődve a férfin. Viszont minden szavam igaz. Aki nem gyerekkorától edzi a gyomrát, az ezt a lángost vajmi kevés sikerrel fogja tudni megemészteni. Meglehet, én sem tudnám, ha nem lenne ilyen hiperszuper az anyagcserém. Mert ha nem lenne, azt hiszem nagy bajba lennék most. Éhesen tengődnék a városba, szédülgetve faltól-falig támolyognék. Vagy csak egyszerűen gyomorgörcsöt kapnék két falat lángostól, és már vihetnének is be a kórházba ételmérgezés gyanújával, hogy kimossák a gyomrom. S ezzel együtt minden aznapi falatomat eltávolítsák belőlem. Köszönöm égiek, hogy ezzel kompenzáltok! - Igazából inkább a félhomály és a benti meleg. No meg a füst - simítom mindkét kezemet az asztal lapjára, miután már minden falatot eltüntettem. Az üveg sört két kezem között fogva hajolok vissza, fejemmel fordulva csak oldalra. Körmöm hegyével kaparom az üvegre ragasztott matricát. A hűtő hidegségétől megfosztott sör zöldesen ragyogó üvegjén könnyen felhámlik az az egyszerű papírdarab. Ha túl sokáig feszegetem még a végén le is fogom tudni kaparni. - A sör semmiért sem lehet - rázom meg a fejemet, vitába szállva a férfival. Hiszen miként lehet egy sört hibáztatni bármiért? Miért tehetne ő bármiről is? Na ugyehogy! - Igazából tonnányi kaja lapul a hűtőmbe mely arra vár, hogy befaljam őket, miután hazamentem - húzom a másik agyát, ha már volt olyan kedves, hogy különös humorával szórakoztat engem. Persze ajkamon továbbra is ott lapul a kedves mosoly, szememben a vidámság fénye. Természetesen nem vagyok én ennyire kegyetlen, habár… Újabb viccén próbálok nem nevetni, habár eléggé a nyelvemen van. Ajkaimat összepréselve próbálom magam visszafogni és a lehető legkomolyabban hallgatni, amiket mondd. - Szörnyűséges. Az utóbbi napok borongós, esős idői biztosan nem tettek jót a fogyasztásodnak. Most hogy nézem olyan vékony vagy, mint egy csontváz - dőlök kissé hátra, jobban szemügyre véve a férfi alakját. Természetesen ettől azért messze áll. A fejemet rázom az összhatást látva, még számat is elhúzom, noha tényleg ott vibrál a sarkába vigyorom. Amit természetesen egy torokköszörüléssel tüntetek el. - Szegény pára, hát nincs ki etessen téged - rázom meg újra a fejemet, lemondóan. - Az élet kegyetlen - rázom tovább a fejemet, azonban pókerarcban nagyon nem vagyok jó. Így esik, hogy pár pillanat múlva már fejemet lehajtva nevetek, újra csak fejemet fordítva tekintve rá. Lassan emelem a sört a számhoz, hogy nagyot kortyoljak a hűs folyékony kenyérből. - Azért mert idegen is számomra az egész hely - vallom be őszintén. Nincs ebben semmi szégyellni való, ha engem kérdeztek. Eddig senki sem volt, kivel eljárhattam volna hasonló helyre, most is csak a véletlen sodort ide. Noha tudom, hogy véletlenek nem léteznek. - Igazából én sem. Viszont fene bélpoklos vagyok, vagyis ha nem akarok éhen halni két órán belül muszáj voltam megtanulni főzni. No meg persze a nagyi is nagy segítség volt eleinte - arról nem is beszélve, hogy életem második felében inkább nekem kellett őt eltartanom. Soha nem okozott ez nekem problémát szívesen csináltam. Hiszen ő volt az egyetlen, ki őszintén szeretett eme világon. - Oké, nem értem - rázom meg újra a fejemet, immár mosolytalanul. Esküszöm, hogy nem étem! - Min élsz!? Persze a napfényen kívül - nevetek, mielőtt még újra belekezdene humorába. Az üveget újra ajkamhoz emelve iszom ki a maradék sört, csak a zaccot hagyva az alján. Azt nem kedvelem, büntessetek meg érte, de a sör vége… annyira rossz. Azon túl hogy meleg, annyira zavaros és keserű. Nem is értem, hogy miért kell ilyennek megcsinálni. - Sajnálom képtelen vagyok berúgni - húzom el ajakamat, a másikra hunyorítva, sajnálkozóan. - Uhm, ez fizikailag lehetetlen számomra. Próbáltam már, vagyis… a Guardianom néhányszor megpróbálkozott leitatni, aminek a vége az lett, hogy nekem kellett hazacipelnem őt. Ő teljesen részegségében semmit sem tudott magáról, én meg semmit sem éreztem meg, mindabból, amit megittunk - húzom le számat, kínosan, vállaimat könnyedén megvonva, hogy aztán összepréselve őket, tekintsek Maxre. - Tudom, most az jön, hogy kipróbálod, igazat mondok-e, igaz? - nevetem el magamat jókedvűen. No persze ez esetben nem én fogok pórul járni megint. - Túl gyors az anyagcserém ahhoz, hogy elhúzzak, vagy berúgjak - magyarázom, mielőtt még teljesen értetlenné válna minden, mit mondtam.
- Jaj ugyan... Ne viccelj nem tartozol semmivel. Meghívtalak - legyintettem Elliere mosolyogva - Ez a legkevesebb ha már ideültem hogy zaklassalak. Ha nem zavarsz el addig, legfeljebb a következő kört te állod ha ragaszkodsz hozzá - nevettem rá jókedvűen. Ellie is jókedvűnek tűnik. Szimpatikus lány. A maga kis maszatos arcával és a sörök terén való jó ízlésével biztos vagyok benne hogy nem leszünk rosszban. Sőt... nagyon is jóban kéne lennünk. Kicsit túljátsszva biggyesztem le az alsóajkam és bólogatok. Szegény kicsi én itt maradtam egyedül és magányosan. Hát ki fog így vigyázni rám? Azért jóízűen nevettem el magam megint és megcsóváltam a fejem. Kék szemeim jókedvűen csillogtak a szőke lányra ahogy rámosolyogtam. - Ne aggódj, a gyomorrontás elégg elvette a kedvemet attól hogy bele akarjak enni a lángosodba. Biztonságban van tőlem - vigyorogtam. Amúgy se lennék olyan pofátlan hogy beleegyek más kajájába. Kivéve persze ha az öcsémről van szó de az más... Testvérek vagyunk, mégha nem is édestestvérek ami titok az egész városban, szóval ami az övé az az enyém is. Még ha meg is csapdos néha érte. Megéri. AZ ő kajája valahogy mindig sokkal finomabb. Igaz én már böktem bele a villát a kézfejébe mert a tányéromba nyulkált... Hm Elkalandoztam. Mosolyogva figyelem a lányt ahogy kishiján elalszik az asztalnál. Egyetértünk... A napok lassan rágószerűen nyúlnak egyre és egyre hosszabbra. Mint valami monoton gép. Felkelés, edzés, ebéd, edzés, alvás, felkelés edzés, ebéd.... És így tovább és így tovább, míg az ember bele nem őrül teljesen. - Hmmm ezt átérzem... - bólogattam én is belekortyolva a sörömbe és jólesőt csettintve az ajkaimmal - És a sör még csak álmosít is... - vizsálgatom meg a párás üveget a kezemben. De semmi kedvem hazamenni... Csak hallgathatnám Victorékat. - Jaj csak vicceltem ne értsd félre - nevettem fel megérintve a kezét - Ne haragudj... fárasztó és könnyen félreérthető a humorom van főleg ennyire fáradtan - mosolyogtam rá békítően. Aztán az ijedtsége. Hát mentem padlót fogok. Ez a lány egyszerűen túl aranyos. Ahogy a karomba kapaszkodik és ijedt tekintettel pislog rám. Azt hiszem eljött az idétlenkedés ideje. - Fénnyel táplálkozom már csak - kaptam a homlokomhoz a kezem teátrálisan, és az abban tartott sörösüveg még sokat dobott a hatáson - Idejét sem tudom mikor érte utoljára rendes étel ezeket... az ajkakat... - nagyot sóhajtok és újabb drámai pózt veszek fel. Pár másodpercig kitartom csak utána pislogok a lányra remélve hogy legalább egy kicsit megnevettettem. Édes a mosolya. Jó lenne minnél többet látni. Őt fürkésztem míg ő a kocsmát fürkészte és elmosolyodtam a szavaira. - Csak... úgy fest mintha idegenkednél az egész helyzettől... Persze javíts ki ha nem így van - nevettem halkan és a mosolyom kiszélesedett ahogy megint a kaját említette. - Sajnos nem olyan családból jövök ahol ez a nagy sütés főzés jellemző lett volna - sóhajtok egyet szomorkásan - De ezek szerint te igen? Hmmm irigyellek - támaszkodtam le az asztalra elkortyolva a maradék sörömet. Ha úgy láttam a lánynak is már kevés van az üvegére bökök. - Még egy kört? Állom én szívesen... meg ha hagyod - vigyorogtam - Vagy valami töményebbet szeretnél...? Ha már beletévedtél a kristályvárosi éjszakába, ideje hogy felavassalak - csipkelődtem félrebiccentett fejjel, széles mosollyal. Persze nem akartam semmi komolyba belevinni a lányt amit nem akart. Csak… szórakozunk… lazítunk a hosszú nap után. Mert megérdemeljük.
Kezdőlap 
Nem tudtam, hogy mennyivel korábban érkeztem meg a bárba a megbeszélt időponthoz képest, vagy hogy csak a többiek voltak-e késésben, mindenesetre, az idő múlása egyáltalán nem tűnt fel. Csak ültem a kis boxunkban, szívószálammal a koktélomat kevergetve, miközben a helyiségben megforduló arcokat figyeltem. Élveztem ezt a békességet, még ha csak kívülállóként figyelhettem is, megnyugtató volt. Mindenki szórakozni, kikapcsolódni jött ide, barátaival, ismerőseivel, szerelmével. Önfeledett kacajok, részeg botladozások, zene, alkohol és tánc. Valahogy úgy éreztem, hogy még évtizedekkel ezelőtt, a vírus kitörése előtt, a világ pontosan ilyen lehetett, ám ebben semmi szokatlan nem volt. Nem úgy, mint most, amikor az embereknek csak ritkán akad lehetősége ilyesfajta szórakozásra, kivéve, ha az elithez tartozik.
◆ 
••• 
- Maia, ez nem kívánságműsor! – tártam szét a kezeimet, pedig legszívesebben elnevettem volna magam a barátnőm arckifejezését látva. – Egyszer már megígérted Corának, hogy te is ott leszel, meg egyébként is... ugye nem akarod, hogy a polgárőrök legyenek a kísérőim? – biggyesztettem le az ajkaimat. – Biztos lehetsz benne, hogy ha te nem jössz most velem, az ő kezüket fogva érkezem majd be a bárba. És az mégis hogyan fest majd?
┃
┃
