Óh, remek! Más sem hiányzik a csökönyös, gyerekes húgom mellé, mint egy másik csökönyös idióta, akit bébiszittelhetek. Mégsem látszik a legapróbb rezdülés sem az arcomon, ami elárulná az ellenérzéseimet Roberth parancsával kapcsolatban.
- Igenis - ez az egyetlen, amit kiejtek a számon, és ez az egyik dolog, amitől az egyik legjobb katonának számítok Abeeben. Engedelmesség. Mintha lett volna valaha igazán más választásom…
Nem veszem magamra a célzást, ami az éjszakázást illeti. Nem vagyok az a típus, akinek bármi problémája van a szexszel, és igen, ha kell, gátlástalanul képes is vagyok felhasználni mások ellen, ha vonzódnak hozzám, de egyáltalán nincs ínyemre, amikor az ilyesmi ilyen nyíltan a parancs része. Szóval férkőzzek a bizalmába, és szedjek ki belőle minél több infót. Értettem, és nyilvánosan még hajlandó is vagyok jó képet vágni hozzá. Ahogy ahhoz is, hogy nekem kell tolmácsolnom a vacsorameghívást Alicenek.
Kimérten biccentek Roberth felé, majd lepillantok a lábamnál fekvő srácra, aztán fel a két őrre.
- Vigyétek a szobámba - elég szűkösen vagyunk a hellyel már, és ha már vigyáznom kell erre a szájhősre, hát nincs az az isten, hogy beköltözzek miatta a lázadók barakkjába.

Beletelik egy kis időbe, mire megtalálom Alicet, és átadom neki Robert üzenetét. Előtte a szobámba küldtem az egyik orvosunkat, hogy hozza vállalható állapotba a srácot, lehetőleg mire elintézem a dolgaimat és visszaérek. Joggal gondolhatná bárki, hogy botor dolog tőlem “idegeneket” beengedni a szobámba, de nincs semmi olyasmi, ami miatt érdemes lenne turkálni, aki pedig lopni merne… mindenki tudja, hogy ha valami eltűnik, akkor név szerint tudom, ki járt a szobámban, és mindegy, ki lopott, rajtuk lenne leverve a dolog. Szóval igen, teljes magabiztossággal biztonságban érzem magam.
Mire átlépem a szobám küszöbét, már csak az eszméletlenül fekvő srácot találom az ágyamban. Nem túl nagy a szobám, de arra bőven elég, hogy a pótágy elférjen még benne, amit kértem.
Lerúgom a bakancsomat az ajtó mellett - megszokás -, és lassan beljebb sétálva ledobom magam a jobb napokat is látott fotelbe a sarokban. Hiába régi darab, még egészen kényelmes, és szeretem benne ülve múlatni a kevés szabadidőmet. Persze ez most nem szigorú értelemben vett szabadidő. Várom, hogy a srác felébredjen, addig pedig felveszem az asztalon fekvő megviselt könyvet, és kinyitom, hogy ott folytassam, ahol félbehagytam. Egészen nevetséges, hogy a nap most is ugyanolyan derűsen képes besütni a kopott ablakon, megvilágítva a nyomtatott sorokat, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne. Még a nap is hazudik.
Egészen sokat haladok, mire az ágy felől mozgolódásra leszek figyelmes. Az ujjamat könyvjelzőnek használva ejtem a könyvet az ölembe, és így figyelem a srác ébredezését. A szobában nem sok mindent találni, ami személyes lenne, a kis éjjeliszekrényen is csak egy ébresztőóra van, a nagy szekrény, a kis asztal, a fotel, mind-mind átlagosak, akármelyik szobában lehetnének. Csak a matrac és az ágynemű minősége jobb az átlagosnál. A kérdésére nem felelek azonnal, csak amikor rám talál a tekintete.
- A szobámban. Itt fogsz lakni, amíg megtanulsz viselkedni - és amíg kiderül, mégis mi a francot keresel itt. Ezt természetesen már nem teszem hozzá, de akár egyértelmű is lehet. Zöld tekintetem tökéletes nyugalommal figyeli a srácot, és nem úgy tűnök, mint akit zavar a lejjebb csúszott takaró alól előbukkanó meztelen mellkasa.