To: Castor

Let me be your shelter,
when everything is fall apart

A fa hűvös volt az arcom alatt ahogy nekidöntöttem a fejem. Odabentről halk, elfojtott szipogást hallottam csak. Semmi válasz. Semmi reakció.
Ez nem volt jó jel. Egyáltalán.
Vele akartam lenni, át akartam ölelni. AZt akartam hogy tudja hogy nincs egyedül. Tudom hogy nem különösebben kedvelt vagy érdekeltem de... a testvérét mindketten nagyon szerettük. És én Castort is kedveltem. Még ha ő hűvös és távolságtartó is volt velem, én próbálkoztam. És megértettem a fájdalmát.
- Castor... kérlek... nyisd ki az ajtót - a hangom alig volt több mint suttogás de tudom hogy hallotta. De nem akarta kinyitni.
El kellett volna mennem, békén kellett volna hagynom, legalábbis a józan eszem ezt diktálta. Egyedül akart lenni... Mégis valami benne azt súgta hogy ne menjek el. Valami azt súgta hogy maradjak itt. Hogy szüksége van rám.
Ostobaság tudom, mégsem tudtam eltüntetni ezt a hideg, rémisztő érzést a mellkasomból. Mintha valami idekötött volna.
Az ajtó kinyílt, ahogy megpróbáltam kinyitni a látvány pedig ami a szemem elé tárult, örökre az emlékezetembe égett. Castor a földön ült, az arca sápadt a vérveszteségtől és a sírástól, a szemei vörösek a könnyektől. A karjából ömlött a vér, a ruhái és a padló vörösen csillogott.
Egy pillanatra a szívem is megállt hogy utna felgyorsulva pótolja be a kimaradt dobbanásokat. Egyből térdre estem mellette és próbáltam elállítani a vérzést. Próbált elhúzódni tőlem de... nem engedhettem ki ilyen könnyen a kezeim közül. Éreztem ahogy az én könnyeim is kiserkennek és legördülnek az arcomon.
- Nem! Pollux sem akarná hogy ne élj tovább nélküle! Azt akarná hogy minden pillanatot pótolj be amit ő már nem élhetett emg! Ezt te is tudod! - a hangom élesen, kétségbeesetten csattant. Szorosan a karjára kötöztem a pólót, hogy megállítsam a vérzést. Rengeteg vért veszített már így is.
Meg kell mentenem. Csak ez járt a fejemben.
A kezem csupa vér lett de nem érdekelt. A kezébe temetve az arcát zokogott fel. A szívem összeszorult a mellkasomban. Sosem láttam gyengének korábban. Soha nem mutatott előttem semmilyen érzelmet.
- Castor... - gyengéden ejtettem ki a nevét és feltérdelve öleltem át a vállait és magamhoz szorítottam. Annyira erősen akartam ölelni hogy a törött darabjai a helyükre pattanjanak, és bár össze még nem forhattak de... tarthattam őt addig míg elkezdenek gyógyulni
- Nem vagy egyedül... soha nem leszel egyedül míg én itt vagyok... - suttogtam neki remegő hangon. Az arcom a hajába temettem és csak ringattam finoman.

395••• how to save a life ••• note:   ••• kredit

To: Alice Rowena

Nem akartam élni. Pollux nélkül már nem volt értelme itt lennem, hisz… mi a francnak? Az élet szívás, főleg itt. Elegem volt mindenből. Alice sem érdekelt már. Oké, ez hazugság. Érdekelt. Csak… a halálvágyam nagyobb volt. Sokkal nagyobb. Lemondtam már mindenről. Úgy éreztem, semmi jó nem vár rám többé így, egymagam. Ha nem én ölöm meg magam, akkor majd a magány végez velem, de az sokkal hosszadalmasabb és fájdalmasabb lenne. Ez járt a fejemben. Ezért kellett nekem megtennem ezt a végső lépést.
Elküldtem Alicet. Hallottam, hogy nem mozdul az ajtó elől, mégsem törődtem vele, hanem folytattam, amit elkezdtem. Aztán néztem, ahogy a vérem folyni kezd a sebből. Fájt. A rosszullét kerülgetett. Nehezebben vettem a levegőt. Talán a vérem látványa sodort egyre inkább a rosszullét felé, vagy a vérveszteség. Nem tudtam, nem is érdekelt.
Közben hallgattam a lány szavait, amik tompán, de eljutottak hozzám.
Sosem voltunk jóban? Jó tudni.
Nem, nem érted meg, Alice… én és Pollux… elválaszthatatlanok voltunk. Nélküle semmi sem vagyok.
Nem akarok beszélni. Sem azt, hogy szánalomból mellettem legyél. Menj el.
Lehunytam a szemeimet, levegőért kapkodtam. Nem volt kedvem válaszolni, pedig kellett volna; legalább egy hangosabb, erélyesebb „menj már el, Alice!!” segíthetett volna a helyzeten. Tök nyugisan elvérezhettem volna és… és többé nem fájt volna semmi. A könnyeim persze nem apadtak el, de már próbáltam nem szipogni. Nem akartam, hogy hallja. Nem akartam, hogy bejöjjön…
…és bejött. Ekkor néztem fel, de nem sietősen, inkább laposan rápislogva. Letérdelt elém a földre.
Oh, Alice… mit művelsz itt? Mit művelek én? Felfogom a kérdést…
- Én… - A szavaitól csak még jobban elkezdtek folyni a könnyeim. Vagy talán az ő könnyei láttán csuklottam meg még inkább? Magam sem tudtam. – Hagyj… nem akarok élni, Alice… hagyj elmenni… - Sírtam, miközben megpróbáltam elhúzni tőle a kezem. A póló úgyis hamar átázott, nem volt értelme. - …nem tudsz megmenteni. Senki sem tud… - Szabad kezemmel eltakartam az arcomat, a tenyerembe temettem, így sírtam. A vállaim rázkódtak. Sosem borultam ki még ennyire, de nem volt csoda.
Az ikrem halott volt és… én is az voltam belül.

341 words || how to save a life? || note:  || kredit || inspirate by

To: Castor

Let me be your shelter,
when everything is fall apart

Az ajtaja csukva volt. SZinte biztos voltam benne hogy be is van zárva. Mindenkit kizárt, amit nem csodáltam. Mégis... valami azt súgta hogy nem szabad őt egyedül hagynom. Hiába, még nagy nagylelkűséggel sem lehetett minket barátoknak nevezni. SZinte sosem beszéltem Castorral, csak Polluxszal. Ő volt a nyitottabb kettejük közül. Ő volt az aki mindig mosolyt akart csalni mindenkinek az arcára. Castor inkább a háttérben maradt.
A kopogásomra és a hangomra nem kaptam rögtön választ. Tudtam hogy odabent van, hisz égett a villany. Hallottam ahogy felszisszen mikor kopogtattam. Mit... csinálhat?
Közelebb húzódtam az ajtóhoz és úgy próbáltam hallgatózni. Halk szipogást hallottam. Sír...?
Megszólalt végre és elküldött. Reszketett a hangja. Kihallottam belőle a mély szomorúságot és a gyászt. Szörnyen aga alatt volt és biztos voltam benne hogy sír...
- Castor... hadd menjek be. Nem akarom hogy egyedül legyél... - mondtam halkan a tenyerem az ajtóra simítva - Tudom hogy hogy... sosem... voltunk különösebben jóban de ha valaki itt megérti hogy mit érzel most az én vagyok... Én is iker vagyok... és bár... közel sem vagyunk olyan jóban Iannel mint ti... talán... talán segíthetek. Legalább abban hogy... ne legyél egyedül. Ha akarod beszélgetnünk sem kell... Rám se kell nézned... Hozzám se kell érned... csak szeretném ha... nem lenél egyedül - a hangom suttogássá szelidült és a homlokom is a fának döntöttem. Lehunytam a szemem és vártam. Nagyon csend volt odabent. IJesztő csend...
- Castor...? Válaszolj kérlek... - a kilincshez nyúltam és próbaképp lenyomtam hátha nyitva van az ajtó. A zár engedett és az ajtó kinyílt. Bekukkantottam és elkerekedtek a szemeim a rémülettől.
A padló és a fiú karja csupa vér volt. Castor arca... elkínzott és fáradt volt. Sokkal rosszabbul volt mint vártam.
Gondolkodás nélkül léptem be és azonnal térde estem előtte, mit sem törődve azzal hogy a nadrágom csurom vér lesz.
- Mit művelsz?! Castor! - azonnal egy földön heverő póló után kaptam és a sebére szorítottam - Nem teheted ezt! Pollux is azt akarná hogy élj! Ne csináld! - a szemeim könnybe lábadtak a kétségbeeséstől ahogy ránéztem. A póló lassan átázott, az agyam pedig kétségbeesetten kutatott azuán hogy hogy kell ellátni egy mély, vérző sebet.

353••• how to save a life ••• note:   ••• kredit

To: Alice Rowena

Sok éjszakát a fivérem szobájában töltöttem. Talán pont ez volt az oka annak, hogy a démonjaim egyre inkább felébredtek és elkezdtek bekebelezni. Már nem bírtam tovább. Túl erős volt a fájdalom és a fejemben a hangok arra sarkalltak, hogy vessek véget mindennek. Hisz csak egyetlen egy apró lépés. Egyetlen döntés kérdése az egész és megszűnik minden fájdalom. Helyébe pedig valami kellemes üresség költözhet… avagy maga a halál.
Túlságosan vonzó volt ez a gondolat és már nem volt, mi itt tartson. A „testvéreim”, akik inkább gúnyolták az érzéseimet, a fájdalmamat? Vagy Alice, aki mindig is elérhetetlen volt és lesz is a számomra? Vagy Roberth, aki…
Nem. Nem volt senkim. Csak én és az a penge a kezemben. Meg a gondolataim. Olyan volt, mintha… egy hang a fejemben azt mondta volna, hogy minden rendben lesz, csak tegyem meg. Mintha Pollux hangját hallottam volna. Ez egy pillanatra megmosolyogtatott, majd az arcom újra eltorzult a gombóctól a torkomban. A sírás kerülgetett, újfent. Elegem volt ebből. Mindenből. Azt akartam, hogy végre… vége legyen.
A csuklómhoz érintettem a pengét. Tudtam, hogy senkinek sem fogok hiányozni, főleg azok után, hogy az utóbbi időben semmi hasznomat nem vette a társaság. Nagyot nyeltem, ahogy ellepték a szememet a könnyek, ezáltal elhomályosítva a látásomat.  A pengét viszont még ígyis tudtam, hova kell odaszorítani. Aztán egy mozdulat…
…felszisszentem, ahogy összerezzenve sikerült megvágnom magamat. Kopogás. Ki az? Itt? Miért? Összezavarodva bámultam az ajtó felé, miközben hátamat az ágynak döntöttem. A földön ültem, mellettem pedig egy Polluxról és rólam készült fotó hevert.
Csak a lány hangjára eszméltem fel igazán. De nem értettem. Ő…? Itt…? Nagyot nyeltem. Szemeztem az ajtóval, mérlegelve a dolgokat, a hallottakat, majd újra a csuklómra pillantottam. Enyhén, de vérzett. Azon agyaltam, mégis miről akarna velem beszélgetni Alice, főleg most…
- Menj el, Alice! Jól vagyok. – A hangom remegését nem tudtam elrejteni, ahogyan az is kiérződött belőle, hogy sírok. A pengét újra végighúztam a csuklómon, ezúttal mélyebb vágást ejtve. Meg akartam halni. Már… már nem érdekelt Alice sem. Amúgy is… mindegy volt…
Összeszorított fogakkal néztem a sérülést a csuklómon. Figyeltem, a vérem hogyan folydogál belőle.

344 words || how to save a life? || note:  || kredit || inspirate by

To: Castor

Let me be your shelter,
when everything is fall apart

Fáradtan sétáltam végig a hálókörletek folyosóján. Még éreztem az izzadtságot végiggurulni a hátamon. Remivel edzeni mindig kifáraszt, bár közel sem annyira mint mikor Raziellel harcolok. De ő mostanában... nincs ott hogy tanítson. Nincs sehol.
Azok után ami történt... nem gondoltam hogy pont ő lesz az aki elkezd engem kerülni. HOgy pont ő lesz aki magamra hagy.
A szemeim szúrni kezdtek és felpislogtam a plafonra. Annyira egyedül éreztem magam. Raziel volt az akiről azt hittem soha nem hagyna magamra de... tévedtem. Nagyon csúnyán tévedtem.
Megdörgöltem kicsit az arcom és megigazítottam a lófarkamat. Nem adhatom meg azt az elégtételt bárkinek hogy sírni lásson. Nem vagoyk már kislány.
Nincs itt senki hogy megszeretgessen és azt mondja minden rendben lesz. MÁr talán soha semmi nem lesz rendben.
Apró sóhajjal sétáltam a szobám felé a folyosón. Nem messze tőlem volt Pollux üres szobája. ALig pár hete halt meg...
Castor arca örökre az emlékezetembe égett. Iker volt akárcsak én és ha belegondoltam hogy Ian meghal... Borzasztó fájdalommal törltött el pedig mi, Iannel soha nem voltunk jóban. Vagy talán csak nagyon régen.
De Castor és Pollux... Együtt voltak egyek. Irigyeltem a kapcsolatukat. Irigyeltem hogy van az életükben valaki aki ennyire közel van hozzájuk.
Megállva Pollux ajtaja előtt a fára simítottam a tenyerem.
Édes, vicces srác volt. Gyönyörű mosollyal és csillogó szemekkel. Hiányzott... Bele se tudtam gondolni Castornak mennyire hiányozhatott.
Elléptem az ajtótól és lassú léptekkel elindultam Castor szobája felé.
KEttejük közt Pollux volt a közvetleneb de Castor is kedves srác volt. Mikor nagyritkán szóba elegyedtünk édes volt.
Az ajtajához sétáltam és bekopogtattam.
- Castor? Izé... Alice vagyok. Nem akarlak zavarni csak... Meg akartam kérdezni hogy vagy. Hátha akarsz... beszélgetni - a hangom lágy volt és kedves. ÁLtalában nem ilyen vagyok. Általában keménynek kell lennem. De vele... vele ezután ha akartam volna sem tudtam volna kemény lenni vele.

300••• how to save a life ••• note:   ••• kredit