Azóta, hogy először felébredtem a műtét óta, továbbra is sokat pihentem. A percek és órák teljesen egybefolytak, ahogy az ébrenlét és álomlét közötti mezsgye teljesen összemosódott. Emlékeztem arcokra, akik eljöttek meglátogatni – apám, Adelice, Max, és még voltak rengetegen, de hogy mit beszéltek hozzám, őszintén szólva, még csak meg sem próbáltam figyelni rájuk. Ólomsúlyúnak éreztem minden tagomat, a szemeimet is alig bírtam nyitva tartani, de mindez ellenére, amikor Will itt volt velem, azok a pillanatok örökre beleégtek az emlékezetembe. Az oly jól ismert parfümének az illata mélyen beleivódott a porcikáimba, azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy a kórházi szoba berendezései is magukba szívták azt az illatot, ugyanis még álmomban is éreztem. Ez pedig mindennél jobban megnyugtatott. Biztonságérzetet adott, mintha Will végig velem lenne, amikor alszok, és így én is képes voltam rémálom nélküli pihenésbe merülni.
Ma már valamennyivel jobban éreztem magam a tegnaphoz képest, habár még mindig fájt a mellkasom a lövés helyénél, de egy fokkal elviselhetőbb volt, én pedig végre képes voltam magamtól felülni az ágyban. A kedvem is jobb lett valamelyest, ahogy már nemcsak a fáradtság nehezedett a tagjaimra. Például, ma már elkezdtem olvasni egy könyvet is, amit valaki idehozott nekem – hogy kicsoda, arról elképzelésem sem volt, és őszintén szólva, nem is foglalkozott -, amikor hirtelen egy nővér jelent meg a szobámban.
Óvatosan kopogott az ajtón, mintha attól félne, még mindig alszom, így csodálkozó arccal lépett be, amikor meglepően élénk hangon invitáltam be őt. Kipihentnek és nyugodtnak éreztem magam mind attól függetlenül, hogy mi is történt nem olyan rég, ám a nővér aggodalmasan ráncolt homlokát látva lehervadt a mosoly az arcomról egy pillanatra.
- Történt valami? – kérdeztem tőle aggódva, ahogy a szívem kihagyott egy ütemet. Ugyanis az első gondolat, ami az elmémbe tolult, az az volt, hogy történt valami Willel, ez pedig félelemmel töltött el. A következő pillanatban azonban visszatért a nyugodt mosoly az arcomra, ahogy a nővér közölte, aggodalomra semmi ok, csupán Seth Wilson kéri, hogy fáradjak az igazgatói irodába kihallgatásra. Jól látszott a nővéren, hogy mennyire nem örül annak, hogy ennyire nem sokkal a műtét után már ki is kell kelnem az ágyból, de biztosítottam őt afelől, hogy rendben leszek.
Természetesen ismertem a katonai consult, így egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy kicsit sem volt tekintettel arra, hogy majdnem meghaltam, és még erősen a lábadozó fázisban vagyok. Szerencsére ma már sokkal jobban éreztem magam – habár nekem is voltak kétségeim afelől, hogy járni képes vagyok-e már -, így eszembe se jutott elutasítani Seth kérését, bár azt nem tagadom, hogy annyira nem örültem neki én sem. Egy úriemberhez sokkal inkább az illet, hogy ő maga fáradjon a beteg szobájába, nemhogy még a betegtől, aki ráadásul nő is, kérje, hogy menjen oda, ahol ő van. Egy másodpercre elszórakoztam annak a gondolatával, hogy megtagadom Seth kérését, és én ugyan nem mozdulok sehova, amíg ő nem fárad ide, de végül elvetettem ezt, bármennyire is élveztem volna nézni a bosszúságot az arcán. Tudtam, hogy valószínűleg jó okkal hívott engem oda. Másrészt pedig nem volt nehéz kitalálni, hogy mi kapcsán akartam velem beszélni – egyértelműen a kancellár elleni merénylet kapcsán nyomozott, és mivel én is egyike lettem az áldozatoknak, nem volt meglepő, hogy velem is beszélni akart.
Ettől függetlenül nem fűlött a fogam túlságosan ahhoz, hogy egy hosszas, eredménytelen beszélgetésben vegyek részt vele, de ez egy olyan dolog volt, amit jobb volt nem halogatni túlzottan, úgyhogy óvatosan kikeltem az ágyból. Felhúztam a köntösömet, hogy azért még se a kórházi ruhában lássanak az emberek, majd az infúziós állványt magam mellett tolva megindultam lassú léptekkel az iroda felé.
Nem mondom, hogy nem húzódtak a varratok a mellkasomon minden egyes megtett lépéssel, de nem hagytam, hogy a fájdalom megjelenjen az arcomon, csak rezzenéstelen, halvány mosollyal az arcomon lépkedtem a folyosón, míg el nem értem az irodába. Az ajtó kissé nyitva volt, így teljesen biztos voltam abban, hogy Seth már bent volt. Nem zavartattam magam azzal, hogy kopogjak, csak egyszerűen belöktem az ajtót, és beléptem a helyiségbe.
Az asztal közvetlenül az ajtó előtt helyezkedett el, így amint betettem a lábam az irodába, egyből tökéletes rálátásom nyílt Seth-re, aki jól láthatóan kissé a gondolataiba volt feledkezve, így egy torokköszörülés kíséretében léptem beljebb.
- Mr. Wilson! Jól érzi magát? – kérdeztem tőle aggódva, ahogy tekintetemet az arcára függesztettem. Eléggé nyúzottnak tűnt, amiből arra következtettem, hogy nem aludt túl sokat a merénylet óta. Ami annyira nem is volt meglepő, hiszen bizonyára ezer dolga volt. – Ha gondolja, tudok ajánlani krémet a sötét karikák ellen a szeme alatt, nagyon nyúzottnak tűnik. Nem tud rendesen aludni? – feleltem halvány, segítőkész mosoly kíséretében, majd az asztal előtti szék előtt megálltam, és várakozóan pillantottam a férfi arcára, arra utalva erre, hogy elvárom tőle, hogy felálljon és kihúzza nekem a széket. Elvégre, egyrészt én voltam a kancellár lánya, Ashley O’Connor, másrészt sérült voltam, úgyhogy ennyi udvariasságot elvártam a katonai consultól.
Amennyiben nem igazán kívánt megmozdulni, nos, akkor felvont szemöldökkel pillantottam rá, de nem mozdultam egy tapodtat sem addig, amíg úgy nem tett, ahogy én kívántam.
- Köszönöm, Mr Wilson, milyen udvarias – feleltem neki egy lehengerlő mosoly kíséretében, amennyiben végre fáradt teljesíteni a kérésemet, de a szarkazmus enyhén érezhető volt a hangomban, amit már csak azért is oda kellett neki vetnem, csak hogy ő is lássa, mennyire nem örülök annak, hogy iderángatott.
Ahogy leültem a székre, szépen elsimítottam a köntösöm ráncait az ölemben, majd összefűzve az ujjaimat pillantottam Seth arcára továbbra is udvarias mosollyal az arcomon.
- Nos, akkor bele is kezdhetnénk, Mr. Wilson?  Ha már volt oly kedves, hogy kirángasson a betegágyamból – kérdeztem tőle enyhe éllel a hangomban, de a modoros, udvarias maszk egy másodpercre sem rezdült meg az arcomon. – Miről is kívánt beszélni velem?