Ashley O’Connor, a Kancellár lánya, Kristályváros első számú hölgye – olyan sok szerepet aggattak már rám az évek során, olyan sok arcot viseltem én magam is, hogy sokszor elgondolkozok azon, vajon milyen is vagyok én valójában? A kifinomult, intelligens és gyönyörű nő, aki minden rendezvényen megjelenik a Kancellár oldalán, széles mosollyal az arcán tündököl, miközben a szemek felé fordulnak, s senki nem képes nem tátott szájjal bámulni őt? Vagy esetleg a húg, akit az apjának és bátyjának mindentől meg kell védenie, akit mindentől féltenek, nehogy bárki is egy ujjal hozzáérjen? A rossz iker, akinek csak annyi jutott, hogy a kristályvárosiak előtt villogjon, de valójában sekélyes és üres legyen az élete, hiszen neki nem voltak céljai, álmai vagy elvei az ikertestvérével ellentétben, aki minden tekintetben jobb volt nála… Vagy az vagyok, aki mindez hatására vált? Az a nő, aki flörtöl a férfiakkal, ezzel lázadva az iránta tanúsított túlzottan gyámolító családja ellen? Az, aki nem veti meg az italt, a dohányt és azt, hogy ágyba bújjon azzal a férfival, akit kiválaszt? Nem vagyok ártatlan, nem vagyok jó, élvezem az életet, ahogy módomban áll, de a szívemben hatalmas üresség tátong, amit akárhogy próbálok, semmivel sem tudok enyhíteni. Szép ruhák, cipők, férfiak… Mindenki a lábam előtt hever, legyen az nő vagy férfi, én vagyok mondhatni Kristályváros királynője, mégis úgy érzem, hogy egy senki vagyok, hogy semmi vagyok…

- Mondd csak, Victor – szólítottam meg a fogadott testvéremet, miközben elővettem egy szál cigit, és azt meggyújtva tekintetemet lassan az éppen ruháit felhúzó férfira emeltem. – Szerinted az emberek egy konkrét céllal születnek meg a világra? – kérdeztem tőle komoly hangon. Talán nem számított pont az előbbi együttlétünk után rögtön ilyen kérdésre, pláne nem tőlem, de engem tényleg érdekelt a válasza, a véleménye. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen témát hoztam fel neki, bár azt soha nem engedtem, hogy bárki is rájöjjön arra, mennyire elveszettnek érzem magam – hogy valójában azért elmélkedtem sokat ilyen filozofikus kérdéseken, mert válaszokat kerestem. A saját életemnek az értelmét.
- Honnan jött ez most hirtelen? – vágott vissza ő, kikerülve a válaszadást, miközben egyetlen pillanatra sem nézett felém. Ettől függetlenül az én ajkaimra halvány mosoly telepedett, miközben aprót rántottam a vállamon.  
- Csak kíváncsi vagyok a véleményedre, semmi különleges oka nincs – feleltem ártatlanul, miután kifújtam a füstöt, és a leégett végét a csikknek lepattintottam a hamutálba. Csak félszemmel figyeltem ezt, a figyelmem nagyobb részét továbbra is Victor kötötte le, ezzel is azt sugallva a számára, hogy bármennyire is szeretne kibújni az alól, hogy belebonyolódjon velem egy ilyen beszélgetésbe, én nem hagyom magam ezúttal.
Victor azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna a szavaimat, ezért jobbnak láttam, ha én sem erőltetem tovább a témát. Túlságosan gyanús lett volna, ha annyira ragaszkodtam volna a beszélgetésnek ehhez a fonalához, és azt mindenképp szerettem volna elkerülni. Nem hiányzott, hogy mások sajnálni kezdjenek azért, ahogy érzek, vagy épp lenézzenek érte, és úgy gondolják, kapzsi vagyok. Elvégre, a szemükben mindenem megvolt, a lehető legtökéletesebb élet. De én hamar megtanultam, hogy a kevesebb néha több, és hogy a jólét csak ideiglenesen okoz boldogságot, de hosszútávon mindez nem számít.
- Sietsz valahova? – kérdeztem inkább, hiszen jól látható volt, hogy minél kevesebb időt akart a szobámban tartózkodni, mintha el akarná felejteni azt, ami kettőnk között van, mintha minél előbb szabadulna tőle, mintha kényszerből tett volna mindent, amit, nem pedig kölcsönös testi vonzalomból. Igyekeztem megtartani a semleges, érzelemmentes arcomat, de a hangomba akaratlanul is csipetnyi gúny vegyült, mint ahogy a halvány grimasz is megjelent arcomon. Victor persze ezt nem láthatta, elvégre továbbra sem emelte rám a tekintetét.
- Corával megbeszéltük, hogy együtt megyünk el a rutin vizsgálatokra, szóval mondhatni igen – szólalt meg végre ő is, miután befejezte az öltözködést, majd megindult lassan az ajtó felé.
Megtehettem volna, hogy mondok neki még valamit, feltarthattam volna, de nem éreztem úgy, hogy szükséges lenne. Nem akartam üres beszélgetést, és jól láthatóan Victor most nem volt vevő arra, hogy az ágyban elvégzett tevékenységeken kívül bármi mást is csináljunk, én pedig nem akartam olyan szánalmasan viselkedni, hogy már csak azért is rámásszak. Magányos voltam, és nem volt semmi, amit tehettem volna. Az állítólagos barátaim is csak azért voltak velem, amilyen pozícióban voltam, nem azért, mert annyira kedveltek volna. Hiába voltam ezzel tisztában, nem kergettem el őket, helyette beszálltam a játékukba, és ha lehetőségem adódott, megmutattam nekik, hogy hol a helyük pontosan. Lehet, hogy kicsinyes volt és gyerekes ilyen módon bosszút állni rajtuk, de más nem igazán jutott nekem. Mindenesetre, nem akartam, hogy bárki is lássa, mennyire elveszett és magányos vagyok, ezért inkább büszkén felszegtem a fejem, és tűrtem. Mint ahogy most is szó nélkül hagytam, hogy Victor kisétáljon az ajtómon, miközben nagyot szívtam a cigimből.

Az életemben minden egyes nap pontosan ugyanúgy telt, mind unalmas volt, én is csak lézengtem, nem tudva, hogy mit tehetnék. Klisés dolgokat csináltam, úgy téve, mint aki örül mindennek, pedig valójában belül sírtam a szívemet szorongató érzések miatt. Már-már kétségbeesetten kerestem azokat a személyeket, akik képesek betölteni az űrt a mellkasomban, ám akárhány férfival is flörtöltem, akárhányat is engedtem az ágyamba annak reményében, hogy ő lesz majd az igazi, mindig tévedtem. Egy nap azonban minden megváltozott…
Emlékszem, egy bált tartottunk éppen, ahová Kristályváros legbefolyásosabb tagjait is meghívtuk, s mint a Kancellár lánya, természetesen én is jelen voltam. Gyönyörű fehér ruhát viseltem, ami a tisztaságomat és ártatlanságomat volt hivatott jelképezni, de persze valójában ez is csak hazugság volt, elvégre… mindenki hallott már pletykákat rólam és a férfiakkal való viszonyaimról. Mégis megtartottuk ezt a színjátékot, amibe természetesen mindenki becsatlakozott, elvégre a kancellár lányát olyannal vádolni, mint a könnyűvérűség, igazán felháborító lett volna.
A sok felszínes bájolgás és jópofizás közepette azonban volt egy alak, ami már messziről felkeltette az érdeklődésemet. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de tudtam, hogy nekem ő kell, hogy akarom őt. Nemcsak a testi vonzalom volt az, ami hirtelen belém hasított, hanem valami más – őt akartam megismerni. Ő azonban senkihez sem volt fogható, akivel eddig találkoztam. A többiekkel ellentétben bármennyire is próbáltam elcsábítani őt, úgy tűnt, a bájaim nincsenek hatással rá. Nem dőlt be a szavaimnak, nem ugrott minden csettintésemre, és még csak visszautasítani sem félt. Őszinte volt velem, nem nyalizott vagy jópofizott, a társasága éppen ezért volt felüdülés, és egyre inkább vágytam arra, hogy vele lehessek… Igen, a neve William. Ő volt az, aki több soron is megmentette az életemet.

- Kristályváros polgárai, hálás vagyok mindannyiótoknak, amiért összegyűltetek ezen a szép napon, amikor is a városunk megalapításának évfordulóját ünnepeljük. Sok év eltelt már azóta, hogy a vírus kitört, káoszba taszítva a világunkat, ám mindez ellenére mi még mindig itt állunk, és büszkén jelenthetem ki, hogy az emberiség utolsó támpillérei vagyunk mi, akik még őrzik mindazt, amit a szörnyetegek elvettek tőlünk, és a feledés homályába taszították kultúránkat. – A kancellár, vagyis az apám csak mondta az előre megírt beszédét, ami minden évben egészen hasonlóan hangzott el, így már nem is volt szükség arra, hogy figyeljek rá, mert tudtam, hogy mit fog mondani. De ha akartam volna se tudtam volna a teljes figyelmemet neki szentelni, ugyanis Will itt volt nem sokkal mögöttem, s habár nem szólt hozzám semmit, de már az illata és a jelenléte elég volt ahhoz, hogy a koncentrációm szétessen, és ne tudjak rajta kívül másra gondolni. Sok ember előtt voltunk azonban, így nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy pillantást is vessek rá, hisz az már rögtön pletykák hadát engedte volna útjára, amire a legkevésbé sem volt szükségem. Habár eléggé tetszett a gondolata annak, hogy botrányba keveredjek Willel, de tudtam, hogy őt ezzel csak még messzebb taszítanám magamtól, és ezt a legkevésbé sem szerettem volna.
- Ashley – fordult felém az apám, mire én is felé fordítottam a tekintetemet halvány mosollyal az arcomon. Tudtam, hogy mi fog következni, de azért megvártam azt, hogy el is hangozzon mindaz, hiszen ez is része volt a műsornak, amit semmiképp nem szerettem volna elrontani a türelmetlenségemmel -, fáradj kérlek ide, és mondj te is egy-két szót a megemlékezés alkalmából – felelte az apán, mire bólintottam egy aprót, és felállva a helyemről megindultam az emelvény felé, amin a mikrofon állt. Emlékszem, régebben izgultam, amikor nekem kellett egy kisebb beszédet tartanom, mára már azonban annyira hozzászoktam a rivaldafényhez, hogy meg sem kottyant kiállni ennyi ember elé, és eljátszani egy szerepet, amit épp megkívántak tőlem. Elvégre, minden áldott nap ezt tettem.
A hosszú ruhám suhogott, a magassarkú cipőm pedig kopogott, ahogy lassan az emelvény felé mentem, s habár olyan volt, mintha az idő lelassult volna, feszültség nem volt érezhető a levegőben, elvégre minden pontosan úgy történt, ahogy mindig is. Amint megérkeztem az apámhoz, egyszerre biccentettünk egy aprót, és aztán, amikor már megindultam volna a mikrofon felé, egy erős kar ragadta meg az enyémet, és rántott félre, ám még így is fájdalom hasított a mellkasomba.
A pánik hirtelen tört ki. Először nem értettem semmit, hogy az emberek miért kezdenek el össze-vissza rohanni, vagy hogy a katonák miért alkotnak sürgősen védőgyűrűt körénk, de amit a legkevésbé értettem, az az volt, hogy miért éreztem valami nedvességet szétterülni a ruhámon.
Az agyam tompa volt, a mozdulataim lomhák, egyre kevesebb erőt éreztem a végtagjaiban, miközben a fájdalom egyre erősebb lett. Ahogy pillantásomat a fehér ruhámra vezettem, valami vöröset vettem észre rajta, ami egyre inkább beterítette a szép anyagot. Olyan volt, mintha egy külső szemlélő lettem volna a saját testemben, ahogy tudatosult bennem, hogy mi történt. Lelőttek. Valaki ránk támadt…
Már ahhoz sem volt erőm, hogy a pánik eluralkodjon rajtam, ugyanis a következő pillanatban elveszítettem az eszméletemet. Az utolsó dolog, amit éreztem, az egy ismerős illat volt, ám elnyelt a sötétség, mielőtt azonosíthattam volna azt…