Még most is színtisztán hallom a reccsenést, ahogy az üveg apró szilánkdarabokra tör. Érzem, miként egészen mélyen a húsomba vág, s ezáltal felszakítja a bőröm. Ám, a kezdeti hatás hamar elhalóvá torzul, s minden fájdalom szinte elenyészővé avanzsálódik egyetlen pillanat alatt. Mintha jó magam érzéketlen lennék, avagy csak rendkívüli módon bírnám elviselni. De ez nem igaz. Tudom, hogy nem az, hiszen éreznem kellene, ismervén azt, miszerint az életem megléte egyetlen hajszálon múlik. S ehelyett minden rezzenéstelen marad, csak az üres tekintettem jelzi a könyörgő mi voltot; a szenvedés kérelmét. Mégis mit vártam ettől? Kínt, amely lelkiekben felperzsel? Gyötrelmet, ami belülről felmorzsol? Nem, egyszerűen nem tudok tisztán gondolkozni. Homályos pillantással meredek magam elé, öntudatlanul engedvén az oldalam mellé a kezem, amíg fel nem bukkan a Consul társam. Hallotta a szavaim, meg is jegyzi nekem, de éppen csak, hogy felfogom. Hisz' az elmém végtelenjében, valahol egészen mélyen eltűntek a gondolatok, s nem maradt más, mintsem az őrület előjele. Tehát ez lenne az a pont, amikor bekattanok, vagy csak mindösszesen netán álmodom? Próbáltam erősen fókuszálni, s a kirajzolódott alakját felmérni, de a retinámat szinte kiégették a lámpafények. S azon kívül, hogy beazonosítottam hol is áll, inkább néztem rá önkéntelenül, mintsem értelmesen. Az épségben maradt kezemmel finoman megdörzsöltem a fáradt szemem, majd néhány pislogás után kezdett kitisztulni a kép. Ideje önmagam ismét fedélzetre lépni, s visszatérni a monoton valóságba, ahol is egy megoldatlan ügy vár a megfejtésre. Nem lazsálhatok, cselekednem kell, s e gondolat volt az, amely komolyabb módon felébresztett. Talán túlságosan is, mint kellett volna, hiszen ekkor tudatosult bennem a nyilalló fájdalom, s azaz éles szúrás, amelyet a sebben maradt szilánkok okoztak. Ennek némileg hangot is adtam, egy halkabb morranás kíséretében. - Kétleném, hogy ördög volnál, inkább angyali a kisugárzásod. - Feleltem egy félmosollyal, ahogy rápillantottam. - Na meg a szakmádba nem férne bele az ördögi kör fogalmának gondolata.. - Nevetem fel röviden, ahogy lepillantottam a kezemre. A saját vérem sötétvörös tónusként festette be a bőrömet, mint valamely élénk színezőanyag. Talán még passzolna is hozzám e szín, nem igaz? Kérdőn tekintettem William-re, majd megadva magamat, nos kellő mértékben megemeltem a karom, miként hozzáférhessen a sebhez. Bár nem igazán kívántam megszüntetni a fájdalmam, érezni óhajtottam minden egyes kínkeserves pillanatát. Megérdemeltem. Meg kellett érdemelnem a tetteim következményének kapcsán. Fel kellett ébrednem, s tennem kellett a munkám. Muszáj volt. - Megéltem már rosszabbat is, szóval ez ahhoz képest igazán semmi. - Vontam vállat hanyag stílusban, igazából nem foglalkoztatott a sorsom, vagy legalábbis nem hatott meg annyira a sebem, mint, ahogy arra mások reagáltak. Tekintve az alkalmazottat, avagy éppen csak Dr. Holland-ot. Esetleg változtathattam volna e viselkedésen, de nem akartam. Nem volt szükséges. Jelenleg nagy ívben kerültem a formális keretet, így korlátok ezreit léptem át, s mondtam egyúttal magamnak ellent, mint Consul tag. Kérdése kapcsán félig bólintottam, s félig vállat is vontam. Talán megerőltethetném a személyemet, de minek? Lenne értelme? Volna haszna? Nem hiszem.. Laza tempóban követtem, megtartva a háta mögött a három lépésnyi távolságot, bár ez nem tudatos ösztön volt, leginkább az imbolygás idézte elő. Minden pillanatban azt éreztem, hogy mindjárt összeesem, így kellő ütemben, de mégis lassan haladtam: nem tudván felzárkózni mellé. Mindenesetre egyszer csak megérkeztünk -, legalábbis erre, akkor ébredtem rá, amikor bezárta az ajtót magunk mögött. - Igen, jöhet. - Indultam meg kétkedőn a mutatott vizsgálóasztal felé. - Mond csak... - Álltam meg egy lépés távolságra az említett berendezéstől. - ...muszáj ezt? Mármint, oké, elvágtam a kezem, de nem olyan nagy ügy ez. Egy kisebb karcolás csupán, amely elmúlik napokon belül, vagyis... még több nap múlva, de a lényeg az, hogy maximálisan jól vagyok, nem igaz? - Legyintettem egyet, egy grimasszal az arcomon. - Nincs kedvem a felhajtáshoz, sem pedig a tűhöz, sőt... a legádázabb ellenségem. - Magyaráztam győzködve őt, ugyanis messze földön is híres voltam a makacsságom terén. Na jó... viccelek, de... akkor sem engedek a normáimból. Tehát a seb az enyém. A kezem egyben van. A varrókészlet pedig tökéletesen elvan az elsősegély dobozban, avagy, ahol éppen tárolja. Ez túl tökéletesen hangzik. - Egyébként... - Végül kényszerültségből az asztalhoz léptem, ahogy felültem rá. - ...tudom, hogy a Kancellár lányával voltál elfoglalva, de... - Mélyet sóhajtottam. - ...nem láttál valamit? Akármit?
A fáradtság horgonyként húzta a testemet. Aludni akartam... olyan nagyon aludni... De még nem lehetett. Még nagyon sok dolgom volt. És nem elég hogy az egész éjszakát Ashley mellett töltöttem várva hogy felébredjen, még előtte a műtét is... És az ünnepség... Nem szerettem otthon lenni... Tényleg nem. A lakásom olyan volt mint egy hangszigetelt folyosó most mégsem vágytam másra mint arra a túl kemény ágyra. Esetleg egy pohár töményre hogy aludni tudjak... Nem is tudom mióta nem ittam már de most másra sem vágytam minthogy egy jó pohár whisky végigmarja a torkomat. Hogy megmelegítse a belsőm. Hogy segítsen hogy ennek a nagyon hosstú végtelen napnak... vége legyen végre. Az irodámban ülve próbáltam ébrentartani magamat. A fejem mint ólomnehezék húzta a nyakamat. A szempilláim elnehezültek. Mégis ugyanazt láttam magam előtt újra és újra. A villanás, egy dörrenés, sikolyok és vér... Rengeteg vér. Finoman kirázott a hideg ahogy újra megéreztem a vér szagát magamon. Hiába annyi higiéniai ellenőrzés, hiába annyi mosakodás. Vannak amiket nem tudsz lemosni magadról. Vannak képek, hangok, szagok amiket nem tudsz kimosni az elmédből akármennyire is töröd magad. Vannak pillanatok amik életed végéig kísértenek. Úgy éreztem ez is egy olyan pillanat lesz az életemben. Nehéz sóhaj hagyta el a tüdőmet és fáradtan simítottam hátra a hajamat. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Nem Ashleyvel. Nem Kristályvárosban. Nem velünk... Nem ma... Vagyis holnap. Összefolytak már a napok. Fáradtan megdörgölve a szemeimet álltam fel bár nem is tudom miért. Előttem a jelentések lapjai amiket már rég ki kellett volna töltenem, de mind üresen ásítottak rám. Majd... majd holnap foglalkozom velük. Most hazamegyek... igen... iszom egyet és akkor jó lesz... akkor minden jó lesz... Már épp a kabátomért léptem volna mikor kopogtak az ajtómon. - Szabad! - szóltam ki meglepve. Az egyik ápoló. - Baj van Dr. Holland... Mr Wilson... valami baj van vele... - mondta kissé tétován mire összevontam a szemöldököm. Wilson...? Seth Wilson...? Consul volt akárcsak én... Igaz sosem beszéltünk különösen sokat, azért ismertük egymást. - Máris megyek - bólintottam és azonnal követtem a z ápoló útmutatását hogy hol találom Sethet. Hallottam ahogy a dünnyögése végigvisszhangzott az üres folyóson. Mennyből az angyal vagy az ördög személyesen...? Választhat hogy én melyik vagyok. Befordulva a sarkon pillantottam meg a férfit. Még mindig öltönyben volt, a keze csupa vér, az arcán furcsa kifejezés. Egy pillanatra megtorpantam ahogy méregettük egymást. - Én melyik kategóriába tartozom? Angyal vagy ördög? - kérdeztem fáradt mosollyal és közelebb léptem hozzá - Hadd nézzem meg a kezed... Kinyújtottam felé az enyémet és ha felemelte az övét hogy megnézhessem óvatosan fogva néztem meg vérző kezét. Mélyen megvágta... Össze kell varrni... - Hát ez nem éppen katona dolog... - dünnyögtem kissé cinikusan én is felpillantva rá. A kék szemek kissé zavartan, homályosan pillantottak az enyémbe. - Gyere, összevarrom, rendben? - kérdeztem újra fáradtan elmosolyodva. Ahogy látom őt is legalább ugyanannyira megviselte a dolog mint engem. Ha nem ellenkezett elindultunk vissza az irodám melletti rendelő felé felé. Odabent minden megvolt ami a sebvarráshoz kellett. Meg egy kis plusz is... csak át kellett hoznom az irodából. - Kérsz egy pohárral? - kérdeztem becsukva magunk mögött az ajtót, az egyik karommal a vizsgálóasztal felé mutatva.
Könnyedén léptem ki az igazgatói irodából, megannyi gondolatot hagyva magam mögött. A részletek egyre homályosabbá váltak, ahogy távolodtam az ajtótól. A kezemben szorongatott üvegpohár, és a rohamosan megnőtt pulzusszám, egészen aggasztóvá tette a helyzetem. Egy pillanatra meg kellett állnom. Most először éreztem azt, hogy ez sok volt. Igazán sokk. S olyan érzés töltött el, mintha a lehető legrosszabbul végezném a rám kimért munkát, mintha semmit sem számítana az, hogy mennyire küzdök, hiszen úgy is elkönyveltek. Gyűlölnek azért, aki vagyok, azért, amit teszek. Szúrós pillantások, megvető megjegyzések, egyszerű kikerülések... Finoman löktem el magam a faltól, ahogy lassú mozdulatokkal haladtam előre, nem törődvén senkivel és semmivel. Ehhez mindig is jól értettem, hisz' túlságosan is jól játszottam a szerepem. A folyosók kanyargós vonulatában kóvályogtam elveszetten, néhány különböző táblát hagyva el, míg nem beleütköztem valakibe. Nem löktem fel, de illedelmes sem voltam, annyi szent. Futó pillantással tekintettem a hölgyemény után, aki valamit motyogott az orra alatt, ám, nem értettem, bár kivehető módon elkönyvelhetővé vált, miként engem szid. Mégis ki mást szidhatott volna, ha nem azt az idiótát, aki akadályozza a munkáját, azaz engem? - Nyugi, legközelebb kikerülsz... - Szóltam utána, de inkább hangzott ez magamnak, mintsem neki, hiszen már régóta messze járt - hetedhét határon túl -, mire én ismételten egyedül tetszeleghettem a kihalt folyosón. Mégis mit művelek? Egyáltalán mi van velem? Elment az a maradék józan eszem is? S még csak alkoholt sem ittam, ami vicces... avagy inkább szánalmas. Mély sóhajt hallatva indulok végül tovább, útközben kigombolva a zakóm, s meglazítva a nyakkendőm. A tegnapi öltözékem még mindig csodálatosan festett rajtam, s még meg sem említettem a megviselt külsőmet, ami eszméletlen összképet alkothatott rólam. El is tudom ezt képzelni; egy Consul, aki nem ismeri a fürdőszoba rejtélyeit, avagy magát a ruhatár fogalmát. Ironikus, de jelen helyzetben kifogástalanul igaz. A koncentrációm fokozottan hagyott alább, ahogy az egyik lépést követte a másik. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy zombi -, szó szerinti értelemben -, persze... nem lehetne lehetetlen, de... talán mégis. Újabb lépések, és valami egészen ismeretlen folyosón bóklásztam. Erősen hunyorognom kellett, hogy kivegyem magam előtt a terepet. Ennyire még sosem ütött ki egy kis álmatlanság... de a tény... az a bizonyos tény, amellyel önön személyemet vádoltam, nos nem vált semmivé. Az elmémben keringett és visszhangzott, miközben ezernyi másik kis suttogást idézett fel. Megannyi kritikát, ellenérvet ellenem, s lázadást. A húgom, a társam, az életem... Zihálva álltam meg, és támasztottam a hátamat a falperemnek. Nem kellene itt lennem.. ez tiltott rész, nem egy magam fajtának való. Veséig hatoló lenéző pillantások egyvelege, ahogy kirekesztenek a tömegből, és félrelöknek, mintsem egy senkit. Nem voltam több: csak egy szó szerinti senki, aki felküzdötte magát a pozícióba. S most, hogy ez megtörtént, miként a Kancellár lánya megsérült; csődöt mondtam. Tudnom kellett volna, hogy ez fog történni. - Tudnom kellett volna az Istenit! - Sziszegem ingerülten, ahogy lecsúszom a kőre, s időközben még oly' szerencsés is vagyok, hogy az ujjaim közt szorongatott üvegpohár, eltörik. A véremmel együtt engedem a földre hullni, ahogy a felhúzott térdeimre helyezem a karjaim. S nem kell sok idő ahhoz, hogy a látszat harmóniám darabokra omoljon szét. Egy bizonyos kórházi dolgozó ugyanis kiszúr, és már éppenséggel jön is engem megdorgálni. - Nem szabadna itt lennie, uram. - Magyarázza, ahogy megáll tőlem nem messze. - Ez az épületegység nem civil emberek számára való.... - S még mondana valamit, de elakad a hangja, amikor is észreveszi a vérző kezem. Már éppen hajolna is felém, hogy elássa a sérülést, amikor is én ingerültebben húzódom el a kelleténél. - Hagyjon... igazán fantasztikusan vagyok, vagy nem látja?! - Cinikus megjegyzésem keretében állok talpra, ahogy rá se nézek az ápolóra, vagy orvosra, vagy akárki is legyen az. - Ezt jelentenem kell... - S már indul is tova, hogy valamilyen felsőbb személynek elújságolja a tényt, hogy itt van egy idióta, azaz én. - Még mi következhet ma? Atomtámadás? Mennyből az angyal? Vagy... netán maga az ördög személyesen? - Dünnyögve nézek a kezemre, amelyet igencsak mélyen megvágtam az üveggel. - Egye fene... begyógyul az! Katona dolog! - Már indulnék is tovább, amikor léptek egyértelmű hangja üti meg a fülem. Nem mozdulok, csak kővé dermedve várom a végítéletet, ami túlságosan erős fogalmazás, de nem tehetek róla... Átléptem egy határt, amelyet lehet nem kellett volna.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
Még most is színtisztán hallom a reccsenést, ahogy az üveg apró szilánkdarabokra tör. Érzem, miként egészen mélyen a húsomba vág, s ezáltal felszakítja a bőröm. Ám, a kezdeti hatás hamar elhalóvá torzul, s minden fájdalom szinte elenyészővé avanzsálódik egyetlen pillanat alatt. Mintha jó magam érzéketlen lennék, avagy csak rendkívüli módon bírnám elviselni. De ez nem igaz. Tudom, hogy nem az, hiszen éreznem kellene, ismervén azt, miszerint az életem megléte egyetlen hajszálon múlik. S ehelyett minden rezzenéstelen marad, csak az üres tekintettem jelzi a könyörgő mi voltot; a szenvedés kérelmét. Mégis mit vártam ettől? Kínt, amely lelkiekben felperzsel? Gyötrelmet, ami belülről felmorzsol? Nem, egyszerűen nem tudok tisztán gondolkozni. Homályos pillantással meredek magam elé, öntudatlanul engedvén az oldalam mellé a kezem, amíg fel nem bukkan a Consul társam. Hallotta a szavaim, meg is jegyzi nekem, de éppen csak, hogy felfogom. Hisz' az elmém végtelenjében, valahol egészen mélyen eltűntek a gondolatok, s nem maradt más, mintsem az őrület előjele. Tehát ez lenne az a pont, amikor bekattanok, vagy csak mindösszesen netán álmodom? Próbáltam erősen fókuszálni, s a kirajzolódott alakját felmérni, de a retinámat szinte kiégették a lámpafények. S azon kívül, hogy beazonosítottam hol is áll, inkább néztem rá önkéntelenül, mintsem értelmesen. Az épségben maradt kezemmel finoman megdörzsöltem a fáradt szemem, majd néhány pislogás után kezdett kitisztulni a kép. Ideje önmagam ismét fedélzetre lépni, s visszatérni a monoton valóságba, ahol is egy megoldatlan ügy vár a megfejtésre. Nem lazsálhatok, cselekednem kell, s e gondolat volt az, amely komolyabb módon felébresztett. Talán túlságosan is, mint kellett volna, hiszen ekkor tudatosult bennem a nyilalló fájdalom, s azaz éles szúrás, amelyet a sebben maradt szilánkok okoztak. Ennek némileg hangot is adtam, egy halkabb morranás kíséretében.
◆ 
A fáradtság horgonyként húzta a testemet. Aludni akartam... olyan nagyon aludni...
Könnyedén léptem ki az igazgatói irodából, megannyi gondolatot hagyva magam mögött. A részletek egyre homályosabbá váltak, ahogy távolodtam az ajtótól. A kezemben szorongatott üvegpohár, és a rohamosan megnőtt pulzusszám, egészen aggasztóvá tette a helyzetem. Egy pillanatra meg kellett állnom. Most először éreztem azt, hogy ez sok volt. Igazán sokk. S olyan érzés töltött el, mintha a lehető legrosszabbul végezném a rám kimért munkát, mintha semmit sem számítana az, hogy mennyire küzdök, hiszen úgy is elkönyveltek. Gyűlölnek azért, aki vagyok, azért, amit teszek. Szúrós pillantások, megvető megjegyzések, egyszerű kikerülések... Finoman löktem el magam a faltól, ahogy lassú mozdulatokkal haladtam előre, nem törődvén senkivel és semmivel. Ehhez mindig is jól értettem, hisz' túlságosan is jól játszottam a szerepem. A folyosók kanyargós vonulatában kóvályogtam elveszetten, néhány különböző táblát hagyva el, míg nem beleütköztem valakibe. Nem löktem fel, de illedelmes sem voltam, annyi szent. Futó pillantással tekintettem a hölgyemény után, aki valamit motyogott az orra alatt, ám, nem értettem, bár kivehető módon elkönyvelhetővé vált, miként engem szid. Mégis ki mást szidhatott volna, ha nem azt az idiótát, aki akadályozza a munkáját, azaz engem?
