Nyakkendő. Fehér ing, fölé mellény, aztán zakó. A zakó sokkal könnyebb mint a katonai egyenruha. A mellényről nem is beszélve...
Mégis úgy húzza a vállamat mint egy elesett bajtárs.
Magamra néztem a tükörben, a simára borotvált arc és a jólfésült haj alatt ott volt a zöld tekintet ami már sokmindent látott.
Harminckét éves vagyok. Már bőven hadrafogható voltam mikor a világ a feje tetejére állt.
Ezt az arcot egykor vér és sár borította. Ez a szem egyszer könnyekkel kűzdve csukta le a bajtársa szemét. Ezek a karok amik most a legfinomabb ingbe és zakóba bújtak sebesülteket cipeltek akikről tudtam hogy már nincs számukra remény.
Mi történt? Ki ez a férfi a tükörben?
Én csak egy katonaorvos voltam. Valaki aki nem tudott mindenkit megmenteni. Valaki aki csak könnyebbé tehette az elmúlást.
És nézzünk rám most.
A zakómot ott csillog a Consulok arany C betűje. Ma este a legfinomabb pezsgőket és ételeket fogom enni.
A világ utolsó emgmaradt városának vagyok vezető orvosa. Minden a kezem alatt fut át ami a gyógyításról szól. Hogy kerültem ide egyáltalán?
Megigazítottam a nyakkendőmet és elléptem a tükörtől. Nem akartam már a tulajdon szemembe nézni.
Az ünnepség, Kristályváros megalapításának évfordulója mindig nagy pompával járt. AZ egész várost feldíszítették, senki sem dolgozott mindenki ünnepelt.
A Consul Park-ban a szobornál, ami Kristályváros pontos közepén helyezkedik el történik a koszorúzás. Az ünnepség előtt itt tartják az állófogadást is.
Akkor láttam meg Ashleyt ahogy a hófehér ruhájában végigsiklik a tömegben.
Ashley...
Annyi gondolatom tárgya. A kancellár féltett lánykája, Kristályváros első számú asszonya.
A férfi szívek eltiprója. A legszebb nő a városban.
Nekem mégis más volt a kapcsolatom vele mint a többieknek. Más fejét egy pillanat alatt elcsavarta. Az enyém... Nehezebb volt.
Én nem hagytam hogy játsszon velem. Nem az a jellem voltam aki viselte a játszadozást. Nem nyíltam meg előtte mint mindenki más, nem engedtem a kísértésnek mert... Mert nem tehettem meg.
Akármennyire is akartam... Katona voltam. Tartással. A kancellár bízott bennem. És nem árulhattam el a bizalmát.
A kancellár szavai nyitották meg az ünnepséget. Ekkor már Ashley mögött nem sokkal álltam.
A tekintetem a földre szegeződött nehogy bárki azon kapjon hogy Ashley sudár, karcsú alakját simítom végig a tekintetemmel.
Csúnya pletykák lettek volna... És ennek nem akartam kitenni a lányt.
Csak akkor emeltem fel a tekintetem mikor a lány előrelépett hogy átvegye az apja helyét a pódiumon.
AKkor láttam meg az aprócska villanást, éppenhogycsak a szemem sarkából.
Ezer közül is felismertem volna egy puska villanását.
Egy szívdobbanásnyi időm volt cselekedni és én a lány után nyúltam hogy visszarántsam de már késő volt.
Véresen esett a karjaimba és már nem is figyeltem a választűzra csak lefektettem a lányt és a sebére szorítottam a kezem.
- Ashley..? Hallasz engem?! Ashley figyelj rám - beszéltem hozzá folyamatosan de a kék szemeken látszott hogy nem fogták fel amit mondok.
Nem volt halálos seb, de az eszméletét elveszítette.
- Valaki azonnal hozzon egy hordágyat! - üvöltöttem el magam és a pánikban és a káoszban még így is meghallott valaki. Én a sebet szorítva szólitgattam a lányt.
A finom öltöny és az ing átvérzett, de a legutolsó dolog volt ami érdekelt.
Alig pár perc múlva már a kórházban voltunk.
- Tegyék szabaddá a négyes műtőt - mondtam pár ott dolgozó nővérnek.
A műtét jó pár órán keresztül tartott. Kristályváros megalapulása óta nem foglalkoztam ilyen komoly sebekkel és nem kűzdöttem senkinek ennyire az életéért.
Súlyos seb volt. Mégsem adhattam fel. Ashleyt nem adhattam fel. Hiába mondták hogy elvesztettük... Végigálltam azt a pár órát a műtőben. Az átvérzett öltönyömben, rajta a műtősruhán.
Akkor...
Újra megmentettem Ashley O'Connor életét.