Selynda & William

609/ Don't speak // remélem tetszik  

WILL          SEL

Kristályváros. Egy hely, ahol falak mögé zártuk mi emberek azt az életet amit igaznak és méltónak tartunk arra, hogy fennmaradjon. Azt az életet, amelynek dölyfössége nyomán jutottunk oda, hogy már nem az egész világ a miénk, már nem uraljuk a tavakat, óceánokat a messze futó végtelen mezőket, az erdőket és benne vadjait. A világ már nem olyan nagy a számunkra, és csak kevesen maradtunk. Nem akarjuk elfogadni, vagy felismerni tán, hogy az emberek kora lejárt, és egy másik létforma tör magának utat, túl a mindent felemésztő kóron emelkedik valami egészen más, amely meghaladja az erőnket, és uralni sem leszünk képesek. De még mindig dolgozik bennünk régmúlt büszkeségünk, még mind hisszük, hogy visszavehetjük az irányítást. De úgy nem fog menni, hogy összetartás helyett, ebben a törékeny jólétben is titkokat halmozunk fel, külön utakat járunk. Apám arra tette fel életének hátralévő részét, hogy a jövőre készítsen fel bennünket. Arra, hogy a gyógyítás által egy olyan generáció nőjjön fel, aki nem csak az emberi testet, hanem ezt az új létformát is képes megismerni, elfogadni, és a tudása által tovább lépni. Lehet, hogy az emberek ideje lejárt, legalábbis a régi formában, de kezdődhet számunkra valami új.Apám útján haladtam mindig. Megingathatatlanul hittem ezekben a magasabb eszmékben, abban, hogy célom van a világban, hogy valamit nem csupán meg kell őriznem, meg kell tartanom, hanem újat létrehozni. Valami különlegeset, valami fontosat. Büszkén és önmagamat nem kímélve haladtam előre, hogy aztán egy napon rádöbbenjek, éppen olyan sebezhető vagyok mint bárki más. Éppen úgy fáj a veszteség, éppen úgy nem tudok a gyászból tovább lépni, ahogyan más sem tud.Lassan elveszítettem mindenkit akit egykor a családomnak hívtam, elvesztettem mindenkit aki fontos volt, legutoljára pedig elveszítettem az egyetlent, akiben a hitemet őriztem. Kihúnyt a láng, elaludt, eltűnt, és én vakon pislogok, kéz után kutatva amely megtart.
Célok kellettek, új út amelyen még nem jártam, társ akivel elindulhatok. William és én korábban futólag beszélgettünk csak egymással. Kollégák voltunk, talán harcostársak is, hiszen olyan világot élünk ahol egy embernek egyszerűen több mindennek kell lennie, semmint egyszerű orvosnak. Egyszerűség mint fogalom már nem létezik. Ahhoz a világ túlságosan kifordult önmagából. Különös, hogy nap nap után találkoztunk, de nagyon keveset beszéltünk. Gabe halála után azonban ő volt az első és egyetlen akire számíthattam. Aki kérdések nélkül támogatott, aki csak ült mellettem csendesen, előre hajolva a széken, alkarján támaszkodva és figyelt engem. Figyelte, hogy mikor van szükségem szavakra, vagy meddig akarok csendes hallgatásában megmaradni. Én pedig akartam. Sokáig még. Azóta sem tudtam ezt neki meghálálni, igaz talán nem is várta, hogy megtegyem. De tudta….tudnia kellett, hogy ezt én neki bármikor viszonzom.
Most mégis, ismételten hozzá fordulok, mert nincs más, akivel megtehetném. Lassan nem bízom senkiben. Az ajtók mögött, az árnyékok takarásában is ellenséget látok. Nem kerestem ezt a tudást, egyszerűen szembejött velem. Talán erre volt szükségem, hogy a figyelmemet másra fordítsam, más kösse le a gondolataimat, semmint az az éjjeli árnyék ami szüntelen a nyomomban jár. Amíg ide tartottam, amíg az utcákon végighaladtam, mintha hallottam volna a lépteit, láttam volna az elfolyó árnyékot besurranni a fák mögé vagy éppen az egyik kis mellékutcába. Nem jelenik meg, nem akar bántani, tudom, hogy nem, csak még azt nem tudom, hogy mit akarhat tőlem.Félek. Nem tőle, sokkal inkább a gondolattól, amely befészkelte magát az elmémbe. Hogy oly ismerős a jelenléte, hogy olyan igazi, szinte érzem a hűvös téli éjjelen átfurakodó illatát, őt magát, ahogyan éveken át éreztem. Nem maszatolja a hanttól terhes föld vizes bűze, nem maszatolja a halál sem. Igazi, úgy mint régen. De az nem lehet….erősen koncentrálok arra, hogy az érzékeim játszanak velem csúfos játékot csupán. Feladatom van, amiért most elindultam, és nem szabad, hogy bármi is eltérítsen az utamról.
Az épület méltóságteljesen magasodik előttem. A város a távolban védelemként borul el alatta a völgyben. Az emberek a házak biztonságában álmodnak egy olyan jövőről amire nekünk kellene vigyáznunk. De vajon elegek vagyunk hozzá? Vajon ez az egész nem nőtt rajtunk már túl? Meglehet, hogy a keblünkön melengettük az árulást, és most a biztonságban úgy burjánzik a világunkon, a megteremtett menedékünkön, mint a rákos sejtek.Hitemet vonszolva haladok előre a célom felé, és magammal akarom vinni Willt is. Azt akarom, hogy összeszedje magát, hogy végre méltó módon a helyén, erősen és céltudatosan tekintsen le a városra, ahogyan azt elvárják tőle. Jól tudom, hogy a kormányzó lánya elleni merénylet viselte meg. Túlságosan jól olvasok a jelekből, azokból az apró rezdülésekből, ahogyan reagál, valahányszor Ashley neve szóba kerül. Más talán észre sem venné, de én tudom, hogy mit kell figyelnem. Ismerem ezt a fajta ragaszkodást. Csak nekem már nincs kihez. Neki viszont óvatosnak kellene lennie, ahogyan én észrevettem, észreveheti más is.
Az elgyötörtség és a fáradtság az első amit észreveszek rajta, amikor kitárul az ajtó és megpillantom.
- Azt látom, hogy nem az ágy gyűrögetett ennyire össze. Hányszor dörzsölted át az arcod mielőtt ajtót nyitottál nekem?- mosolyogtam rá őszintén és vizslattam a vonásait, noha választ jól tudta, hogy nem várok tőle. Költői volt a kérdés, és inkább arra irányult, hogy aggódom érte. Talán egy kicsit meg is bántam, hogy belerángattam ebbe az egészbe, de nem volt kihez fordulnom.És őszintén szólva a papírokban lévő információknak egy részét szinte el sem akartam hinni.
-Te sem fogsz örülni annak amit én találtam.- pillantottam fel rá, miközben már a papírokat rendezgettem. Bólintok, hogy menjen csak nyugodtan a papírokért. Közben óvatosan körbekémlelek. Nem akarom, hogy azt érezze belemászom a magánéletébe, de érdekel, hogy hogyan él egyedül, hol telnek azok a napok, amikor nem éppen a kórházban van, vagy az egyéb teendői szólítják el.
- Nagyon barátságos az otthonod. Olyan...tudom, hogy a konzulok otthonait nem ők maguk tervezik vagy éppen rendezik be, de itt mégis minden annyira...illik hozzád.- tartottam pár darab papírt a kezemben, meg egy fehér dossziét és a visszaérkezőre tekintettem.
Amikor  a konyhába indul, én is leteszem a papírokat az asztalra, és felállva a kényelmes és marasztaló fotelből utána indulok. Nézem amint odakészíti a kávét. A pulton támaszkodom meg és félig el is hasalva rajta őt figyelem.
- Úgy tudom, hogy a minap bent jártál a kormányzó lányánál.- szólalok meg hirtelen. Nincs a hangomban vádaskodás, ugyanakkor van benne egy minimális aggodalom.
- Mondhatod, hogy csak egy rutinlátogatás volt...hogy tudd jól van e….csakhogy másokkal ellentétben én láttam az arcod amikor kijöttél. Légy óvatos! Csak ennyit kérek! Én vagyok a legutolsó aki bármiben is tanácsot adhatna, de hidd el, tudom mit beszélek. Rosszabb elveszíteni valakit amikor azt hiszed a tiéd, mint akkor amikor még nem éled magad bele semmibe.- halkulok el, és talán most először Gabriel halála óta teszek említést bármilyen formában a bennem kavargó érzésekről. De ez is csupán pillanatnyi, mert ugyanúgy visszazárok. És nem kérem őt sem, hogy jobban nyisson felém. Valami különös oknál fogva, mintha éreznénk a másikat. Tudnánk mi fáj neki, hogy milyen amikor keserédes boldogság fészkeli magát a lelkébe. Will erős férfi, de megvan a gyenge pontja, amire talán hálám jeléül most én tudok vigyázni. Mögé lépek és finoman érintem meg a hátát. A pulton támaszkodik, az utolsó lélegzetvétele halkan simul el a pulton. A konyhaablakon túl messze, a havat ígérő éjszürke felhőket figyeli.
- Ez a munka most fontos mindkettőnknek, mert jól tudjuk olyasmit találtunk, ami meglehet meghaladja az erőnket, de ketten erősek leszünk.Ketten bármire képesek vagyunk. - a hátáról a kezem felsimítom a vállára, és egy kérlelő mozdulattal hívom megfordulásra, hogy szembe állva vele figyelhessem miként reagál a szavaimra.
- Amikor azt mondtam neked, hogy sokkal messzebb ér ez az egész semmint gondoltuk, még nem sejtettem, hogy mit fogok találni….ezért is kérdeztem, hogy beszéltél e Seth Wilsonnal….mert ha mindaz igaz, amit találtam, akkor nem vagyok benne biztos, hogy Seth az az ember akiben megbízhatunk.- sóhajtok rá a mellkasára és vizslató zöld íriszeiben most én kapaszkodom meg. A kávéfőző halk dorombolása, a lecsorranó víz jelzi, hogy a ma éjjeli adag kávé hamarosan megérkezik. Hátrébb lépek tőle, és hagyom, hogy elkészítse a feketénket, hogy visszamehessünk és beássuk magunkat  a papírok közé.

Selynda & William

677// Don't speak // remélem tetszik

WILL         SEL

Egy hete. Egy hete még csupán a saját életemmel voltam elfoglalva a saját fájdalmammal, amit képtelen voltam ezidáig feldolgozni. A múlt börtönében zárva, kezeimmel a fény felé nyúlva, próbálva kiszabadulni, de nem jöttem rá, hogy az ajtó már régesrég nyitva van, csak rossz irányba fordulok. Becsapott a rácsokon át beszűrődő napfény.Egy hete. Egy hete még csak egy orvos voltam, aki nem csupán maga akart túlélni, hanem másokat is megmenteni a túlélésre. Mert az élet a legdrágább kincs.Egy hete. Egy hete még csak a kórház igazgatója voltam, akinek tisztában kellett volna lennie azzal mi történik a falak mögött. De elfoglalt az önnön gyászom, elfoglalt az önsajnálat, mely megakadályozta, hogy tovább lássak. Messzebb. Amikor rádöbbenjek, hogy az élet, amelyet védelmeznem kellene, mások élete miattam tűnik el a semmiben.
Felébredtem. Mintha most kezdtem volna annyi idő után először látni. Félreseperve az életem sorstragédiáját, messze űzni a fájdalmat, mely nap nap után felemészt, kirángatni magam az érzelmek markából, mik nem engednek tovább lépni. Végre látni kezdtem a gyászfelhők mögül, és megláttam, hogy a város, a menedék mely engem is befogadott egykor, melynek falait oly szilárdnak hittem, árulókat rejteget. Befészkelték magukat közénk, és lassan már nem tudjuk kikben bízhatunk.
Kristályváros lassan nyugovóra tért. A látóhatár mögött a nap egy vörös kacsintással búcsúzott a világtól, és a sötétség leomló szurokként borította be az égboltot. Csillagtalan és hideg volt a közeledő este.A házak fényei apró kis szemekként hunyorogtak, ártatlan nyugalommal szemlélték az elmúló napot. Látszólagos béke honolot, de a mélyben ismeretlen erők munkálkodtak. Én pedig szerettem volna megakadályozni, hogy rászabaduljanak a városra. Egyedül mit sem érek. Egyetlen ember nem fogja megváltani a világot, nem fogja megmenteni a várost, kivált ha az az egy ember még önmagát sem képes tökéletesen megmenteni. Ha az az egy ember még oly erővel kapaszkodik a múltba, aki retteg éjjel elaludni, aki az ablakon át figyeli mikor tűnik fel ismét a már ismert sötét árnyék. Nem félek tőle. Nem a félelem ami dolgozik bennem, hanem a kíváncsiság. Miért van a nyomomban, mit akar tőlem?Megfejteni nem tudtam, és bár egy idő után már hiába kémleltem, nem láttam. A bólogató fák között elveszett, eltűnt, mintha csak egy elképzelt látomás lett volna, akit a gondolataim idéztek csupán oda.
Lépteimet elnyeli az aszfalt, koppanása a föld alá süllyed, egyenletesen haladok, a kabátomat összehúzva, néha a hátam mögé pislogva. Vállamat egy bordó táska húzza le, amely papírokat rejt. Másolatokat, amelyekről még csak tudnom sem lenne szabad, nemhogy egy példányt magamnál hordani. De megígértem Willnek, hogy én is dolgozni fogok az ügyön. A közös ügyünkön, amiben a segítségét kértem. Mert ide már egyedül kevés lettem. Oly magasságokig jutottam, ahol bezártak előttem, mintha nem is léteznék. Ez az egész mintha felemésztette volna a becsületet, a hitet abban, hogy mindenki, a vezetők között azon munkálkodik, hogy megőrizzük Kristályváros látszólagos, és nagyon ingatag békéjét. Apám egyszer azt mondta a halála előtt, hogy egy idő után ezt a rendet már nem íróasztalok mögül fogják fenntartani, játékkatonákkal, komoly fegyverekkel. Lesz idő amikor azokat a fegyvereket be kell vetni, a játékkatonákat igaziakra cserélni, amikor oda kell csapni az íróasztalra és amikor nem számít milyen áldozatok árán, de meg kell erősíteni a várost. Az utolsó bástya ha elesik, ha a tudás elesik, ha az emberek elveszítik az emberségüket, ha nem marad már hírmondó sem, akkor a világ darabjaira hullik, és nem marad senki aki újraépítse. Így tehát ha még lehetőségem van az íróasztal mögött próbáljam elejét venni annak, hogy a harcok kiéleződjenek. Én pedig megteszem. Minden tudásommal és ismeretemmel, még akkor is ha segítségre van szükségem. Will az egyetlen a consulok közül akiben megbízom. Mr Wilsont nem ismerem, ő nem orvos, hanem katona. Will azonban évekig a kollégám volt, noha igazi barátság valahogyan nem alakult ki közöttünk az évek alatt. Mégis a legutóbbi találkozásunkkor mintha történt volna valami az irodájában. Mintha láttuk volna a másik igazi önmagát, mintha lett volna egy különleges képességünk, amivel a másik lelkéig láttunk. Oly hasonló, oly sok bánat, és elrejtett fájdalom van benne, amelyet a megkeményedő arcvonások, és a komoran ülő máskor tán nevetésre is képes szempár mögé rejt. Megvan a maga keresztje, ahogyan nekem is, de talán lehetőséget kaptunk az élettől, valami furcsa csoda folytán, hogy cipelni tudjuk a másikét, ismerve annak súlyát. Mindemellett pedig lett egy közös feladatunk, amelyhez talán ketten is kevesek vagyunk, de a hallgatás a gyávák fegyvere, ha szavát emelhetné valaki ám nem teszi, azzal a bűnösök pártját fogja. Lehet, hogy csupán elindítottunk valamit, amit már nem tudunk majd kontroll alatt tartani, de meg kell tenni. Elindulni volt nehéz, mondta egykor anyám. Elindulni onnan a táborból az ismeretlen felé, nem tudva, hogy mi fog várni ott bennünket. És egy idő után már nem az út volt nehéz, nem fizikailag, hanem a fogyó remény. Hogy már nem lehet visszafordulni, de még mindig nincs előttünk semmi, ami miatt útnak eredtünk. A remény az utolsó kapaszkodónk. És a hit. Elsősorban önmagunkban, hogy bármi is várjon, meg tudjuk csinálni. Így jutottunk el Kristályváros falaihoz.
A jelen most még bizonytalanabb. Hiszen magasra jutottunk, magasabbra mint reméltük, és innen lehet leginkább látni mennyire ingatag lábakon áll a világunk. Ahol a jólét lesz az úr, mindig lesznek akik emberi mohóságuktól vezérelve, vagy beléjük kódolt istenségkomplexusuk miatt többre vágynak majd.Egy virágzó társadalomra leselkedik a legtöbb veszély, kérdés, hogy ez mikor és kikben realizálódik először. Hinni akarom, hogy még időben ismertük fel, hogy még nincsenek olyan sokan, nem tudnak olyan sokat, nem jutottak a tudásukkal túl messzire. Hogy még nem tudnak nekünk annyit ártani, ami már visszafordíthatatlan. A nálam lévő papírok tanulsága szerint még nem.
A consulok lakásai egyforma gránittömbökként magasodnak az éjszakában, masszív árnyékuk szinte védelmezőn borul a városra. Több őrségen kell áthaladnom, többszörös ellenőrzésen, és a nálam lévő papírokat is meg akarják vizsgálni, de arra a legfelsőbb szintű védelemmel rendelkezem Willnek hála, így csak annyit nézhetnek meg a táskámban, hogy viszek benne iratokat, de annak tartalma kizárólag Mr Holland-ra tartozik. Nagyjából húsz perc mire az összes ellenőrzési ponton átjutok, és a Will lakosztálya előtti őrség is átenged. A míves, kovácsolt kopogtatót óvatosan emelem meg, és zörgetem vele meg az ajtót.Kétszer. Nagyjából két percet várakozhatok, apró mosollyal és egy fejbiccentéssel ajándékozom meg az egyik strázsáló őrt, akinek ajkai megremegnek, de nem mosolyodik el. Nem teheti. Tiltja a parancsa. Az ajtó végre kitárul, és megpillantom Willt. Fáradt és gondterhelt, és láthatóan, hozzám hasonlóan ő sem sokat aludhatott.Nem szól semmit, csak szélesebbre tárja az ajtót, hogy be tudjak jönni.
- Remélem nem késtem. Igyekeztem.- hámozom le magamról a kabátot, mely alatt egy hófehér kötött zsenília pulóvert viselek, térdközépig érő, konzervatív szabású szürke szövetszoknyával. Kibújok a bokacipőmből és követem Willt a lakás belseje felé. Kívülről nem látszik, de belül nagyon impozáns, és illik hozzá. Azt hiszem valami ilyesminek képzeltem el.
- Megszereztem a papírokat, amikről a telefonban említést tettem.Neked sikerült beszélnek Mr Wilsonnal? Megtudtál valamit?- térek rögtön a lényegre, majd ha hellyel kínál, akkor leülök az első fotelbe ami a közelemben van. Kényelmesen elhelyezkedek, majd az ölembe húzom a táskát, és elkezdem belőle kipakolni az említett iratokat.
- Némelyik hiányos, de a lényeg bennük van. Ám mielőtt rátérnénk a lényegre….megszánsz engem egy kis kávéval? Ha jól sejtem sokára fogunk végezni, sőt. Ha igaz ami ezekben az iratokban van, akkor még fejfájásra is kérni fogok valamit.- pillantottam rá gondterhelten, és egy darabig csak figyelve őt. Valóban nyúzott volt, és még mindig ott volt a szemeiben az a furcsa szomorúság, az a különös, ködben megbújó szomorúság, amelyet olyan jól ismeretem. Magamról.