Újra aggódva pillantok a bakancsaimra. Zsírújak és patyolattiszták. Ez annyira nem bók. Már az, hogy zsírújak, a tisztaság alapkövetelmény. Aki még egy bakancsot sem képes kitakarítani, az egyszerűen nem való katonának. A bakancsos elmélkedésemet azonban az ajtó diszkrét nyikorgása szakítja félbe, majd a nyílásban egy barna kis kobak bukkan fel. Kis… már lassan kész nő. Tizennégy éves lett. Gyönyörű ifjú hölgy. Az én kishúgom.
-Megígéred, hogy visszatérsz? – kérdezi aggódva, én pedig mosolyogva csóválom a fejemet. Nem ígérhetem meg neki, hiszen az hazugság volna. Mindig is benne lesz a pakliban, hogy egy nap majd nem térek vissza. Tudom, hogy ez kemény teher neki. Nem is akarnám a vállaira tenni, de vigyázni akarok rá. Ott akarok lenni a frontvonalban, azok között, akik gondoskodnak róla, hogy semmi baj se történjen.
-Nem tehetem, Shana. De valami mást megígérek. – kelek fel végül a székemről, s közelebb lépve hozzá átkarolom a vállát. -Ha visszatérek, akkor írok neked egy új dalt. Mit gondolsz? – kérdezem kíváncsian, azzal nyugtatva a lelkiismeretemet, hogy végül is feltételes módba tettem, ezzel nem hazudtam.
-Tudod már, hogy ki lesz a társad? – kérdezi és látom, hogy az aggodalom továbbra sem tűnt el a szemeiből. Bárcsak mondhatnék valami megnyugtatót, de úgy tűnik, hogy ma nem tudok.
-Fogalmam sincs. De mind ugyanazt a kiképzést kaptuk. Biztos tökös lesz. – pöccintem meg kissé az orrát, miközben kifelé terelgetem. Be kéne dobni még valami reggelit, kemény nap áll előttem, Shanának pedig rengeteg még a tanulni valója. -Ráadásul Wera is velem lesz. Akkor nem történhet semmi baj. – pillantok kissé szerelmesen a fegyveremre. Az egyik kiképzőm azt mondta egyszer, hogy az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbízhatok, az a fegyverem. Ő azóta már meghalt, de én azzal tisztelem az emlékét, hogy tisztelem a tanításait.
-De Yada…!
-Semmi Yada. Egyébként is nagy vagy már ehhez. Háromévesen még cuki voltál, hogy nem tudod kimondani a nevemet, de most már egy kicsit cikis. – pillantok rá vigyorogva, látszik, csak piszkálom egy kicsit, mert manapság kezd nagyon hiú lenni. Igazi kamasz. Most éppen az is cikis, hogy este puszit adok a fejére.


Vigyorogva tárom szélesre a lakás ajtaját, a nyomomban Tristannal. Azt hiszem, ennél királyabb első bevetést nem is kívánhat az ember lánya. Így aztán a társamnak természetesen máris fix helye van a vacsoraasztalunknál és reményeim szerint Shana mostanra rittyentett is valami finomat. Vagy mégsem?
A szoba levegőjébe szimatolva semmilyen illatot nem érzek. Ez furcsa. Mindig finom vacsorával vár haza. Összeráncolt szemöldökkel sietek a konyhába. Szörnyen rossz érzés kerít a hatalmába, úgy szorítja a mellkasomat, mintha a következő pillanatban megfulladnék. A húgom sehol, az asztalon mindössze egy papírlap hever. Sietve futom végig a nyomtatott sorokat, majd a lap lassan aláhull a padlóra, velem együtt. Térdre rogyva zokogok a konyha kövén, ahová Tristan is követ, amint meghallja a hüppögésemet.
-Aleida…
-A nevem… Yada. – javítom ki.