Will lassan testvérszámba ment nálam, annak ellenére, hogy igazából semmi közünk nem volt egymáshoz. Mondjuk arra már nem is igazán emlékeztem, miként és hol találkoztunk, annyira régen történt már. Habár nem szokásom megjátszani magamat előtte, azért vannak dolgok, amiket nem osztok meg vele, érthető okokból kifolyólag. De ha tanács kell vagy épp csak egy megnyugtató beszélgetés, akkor hozzá fordulok, akár egy nagy és okos bátyushoz.
Most is megnyugtat, hogy még itt tartózkodik és vele osztozhatok ezen a magányos estén. Vele együtt nevetek fel, végre őszintén, jóízűen. Bárcsak így menne ez Codyval is... De félő, hogy ő egy életre meggyűlölt.
Játékosan én is körbepillantok a laborban a pincérünk után kutatva. - Biztos hátul trécsel a kollégáival, borzasztó! Borzasztó ez a kiszolgálás! - tetetett dühödtséggel lecsapom a szendvicsemet a pultra. Milyen régen is voltam már étteremben! Kávézóba járok, főleg Karennel szoktuk oda szervezni a találkáinkat, de az éttermeket valahogy mindig elkerülöm. Lehet azért, mert arra emlékeztet, mikor Apa még élt és vele jártunk oda. Akkor még minden más volt... és mennyivel jobb is volt!
- Á, mindkettőnk hülyesége nem lehet! Vagy ha mégis... komoly gond van velünk. - vicces, hogy ő is pont a takarítónőt említi. Én is az ő fütyörészését hallgattam és mindig elborzadok azon, mennyire hamis. Én se vagyok éppen hivatásos énekes, de szerintem jobban eltalálom a hangokat, mint ő. Bár ma már énekelni sem szoktam. Kiskoromban még nagy hobbimnak tartottam, mára viszont ez is elveszett a múlt homályában.
Hagyom, had simítson végig a hajamon. Fura, hogy mikor Apa halála után ezt más akarta csinálni, akkor rögtön elhúzódtam. Azóta se engedek senkit túl közel. Vagyis... próbálkoztam én, de azt se nevezhettünk semmiféle igazi kapcsolatnak, inkább szenvedés volt és jó is, hogy már vége van. De Will-ben tényleg megbízom, ezért nem is zavar ez a mozdulata, hisz nincs benne semmi bántó, s hátsó szándék sem kíséri.
Beletörődő, halk nevetést hallatok. "Valaki olyanra vágyunk, aki sosem volt a miénk és sosem kaphatjuk meg." Hát igen, ebben sajnos több az igazság, mint amennyit a szívem el tudna viselni. A visszakérdezésétől tartottam, ahogy pedig rám nézett, tudtam, képtelen lennék hazudni, ezért gyorsan el is kapom róla a pillantásom és a pult felé fordulva újra magamhoz veszem a szendvicsemet.
- Azért annyival te sem vagy öregebb, neked sem szabadna feladnod. - egy apró terelés, bár válaszra azért méltatnom kellene, ha már őszintén érdeklődött az előbb. - Tulajdonképpen semmi más nem áll a háttérben, mármint... semmi konkrét dolog, csak elmerengtem. - ejnye, Mary, ne hazudj. - Szinte az egész életemet arra áldoztam, hogy megtaláljuk a gyógymódot, de... mi van, ha nincs is? Mi van, ha minden erőfeszítésünk felesleges? - már tisztában voltam azzal, hogy Cody nem akarna újra emberré válni, s tudom önzőség, de így, hogy ő nem kért a segítségből, kissé mintha alább hagyott volna a motivációm. Tudom, ez egy kutatótól, egy orvostól nem elfogadható viselkedés. De annak idején az se volt az, mikor egy tizenéves gyereket csak úgy elrángattak a családjától, mégis megtették.
- Á, ne is figyelj rám, most túl lehangoló vagyok. - legyintek egyet, miközben visszacsomagolom ezt a szottyadt szendvicset a celofánba, mert én ugyan ezt meg nem eszem, inkább éhen halok. Az ablakon kitekintve végigfuttatom szemeimet a város látképén. Nem tudom, van-e élet a falakon túl, a kíváncsiság az ismeretlen felé azonban jobban elfog, mint eddig valaha. - Szerinted van odakint valami? - bízom abban, hogy érti, a falakon kívülre gondolok. Kérdésemet feltéve kíváncsian nézek oldalra, fel Will-re. Őszintén érdekel a véleménye, hisz mint mondtam, olyan ő nekem, mintha a testvérem lenne, éppen ezért szeretem megosztani vele a sejtelmes gondolataimat. Őt hallgatva ugyanis nem érzem azt, mintha komplett idióta lennék, amiért ilyen gondolatok fordulnak meg a fejemben.

Ugyan Will nem láthatta, nem halhatta, de magamban imádkozni kezdtem azért, hogy ne küldjön el a laborból. Habár megértettem volna, ha egyedül szeretne maradni, mégse tudtam volna máshova menni. Haza egyelőre még nem akartam, Karent ilyenkor már nem akartam zaklatni, az intézet kényesebb területeire pedig nem kellene eltévednem. - Egyértelműen pénzkidobás volt... ez is. - felmutatom neki újból a kezemben lévő szendvicset. Ő már annyiból előbbre járt, hogy beleharapott az övébe, én viszont nem voltam annyira bátor, hogy ki merjem nyitni a celofánt. Kellett volna ennem, de ahogy a becsomagolt szendvicsre néztem, csak még inkább elment az étvágyam.
Mosolyogva megrántottam a vállam arra a felismerésére, hogy az én kérdésemet akár ő is feltehetné nekem, hiszen későre jár s én is ugyanígy a labor foglya voltam eddig.
- Ja igaz, ne haragudj! Mindig elfelejtem, hogy te már kész vénség vagy! Nem is értem, miért nem küldtek még téged nyugdíjba... Tényleg... hol hagytad a járókereted, papa? - jókedvűen viccelődtem vele, s a játék részeként még jól láthatóan körbe is néztem a laboron az előbb említett járókeret után kutatva. Will kicsit sem volt öreg, mégis annyiszor takarózott e mögé, nyilván viccből, hogy ugyanennyiszer én is viccelődve vágtam vissza rá. Csak mert az illem az idősebb felé ezt kívánta meg ugye.
Beljebb lépek, de hiába kínál hellyel, én inkább nekitámaszkodok az egyik asztalnak és úgy kezdem el kicsomagolni a szendvicsemet. - Igazán meghitt vacsorában lesz részünk... Kár, hogy az étel nem éppen ehető. - mosolyom lefagyott az arcomról, ahogy beleharaptam a szendvicsbe. Ú, ez tényleg borzalmas, kész csoda, hogy el tudják adni. És kész csoda, hogy itt vagyunk mi, akik ténylegesen meg is veszik ezt a szemetet.
- Kicsit nehéz napom volt és nem volt kedvem még hazamenni. Jól jönne a nyugalom, de valahogy most nem vágyom arra a kihaltságra, ami otthon vár. Nem mintha itt nagyobb élet lenne éjjel, csak hát... valamilyen szinten mégis mozgalmasabb. - elhadarom, majd zavaromban a szendvicsemre nézek.
- Hülyeség, igaz? Hogy nem akarok hazamenni... - nem vallhatom be, hogy azért nem tudom elhagyni az épületet, mert azt hiszem, Cody is itt van még a falak között. Nem is tudom mi lenne, ha kiderülne, hogy mennyire fontos is ő a számomra. Pont nekem... akiről mindenki azt képzeli, hogy szívből utálom a Silahkat. Hiszen nem csak a Guardianek létrehozásában, de még a KRC elixír kifejlesztésében is hatalmas szerepet játszottam. De ezt nem a Silahk ellen tettem, hanem az emberiség védelme érdekében. Tehát a fő célom nem a Silahk bántalmazása, hanem a béke fenntartása volt.
- Mivel te már öreg vagy, Will... gondolom bölcs is vagy. Mondd csak, hogy lehet az, hogy felnőttként olyasmikről álmodozunk, amikről tudjuk, hogy sohasem történhetnek meg? Miért kell ezzel ostoroznunk magunkat? Miért reménykedünk, mikor a világ már rég a darabjaira hullott? - nem is tudom mit vártam tőle. Nem akartam valódi, hatalmas bölcsességeket hallani, inkább talán csak azt, hogy tudjam, nem őrültség álmodozni. Hogy a remény, a hit nem hátráltat, hanem segít elérni a céljaimat. Vagy valami hasonlót... Csak egy külső szemlélőt, aki megmondja, attól még nem vagyok elmebeteg, hogy álmodozom. Tudós vagyok, kutató, aki a tényekre hagyatkozik. De azért néha én is elrugaszkodhatok kicsit a valóságtól, nem?

Ma valahogy egy cseppnyi erőt sem éreztem magamban ahhoz, hogy hazamenjek. Ma nem. Pedig már kétszer el is indultam, egyszer még a kabátomat is felvettem, de újra és újra visszafordultam az asztalomhoz, pitiáner, kitalált indokokkal. Félreértés ne essék, nem féltem, hogy Cody lesben állva arra várna, mikor lépek ki az intézményből és mikor tudna a legnagyobb kínok közepette végezni velem. De az igen is tény, hogy a múltkori találkozásunk nem sült el éppen jól. Ő még csak nem is látott engem, hisz a megfigyelő tükör mögött bújtam meg, de érezte a közelségemet s ennek következtében nem is tudta magát túlságosan türtőztetni. Annyira feldühödött, hogy a végén a Guardianjének az elixírhez kellett nyúlnia, hogy lenyugtassa őt.
Annak ellenére viszont, hogy miként reagált a közelségemre, másra sem tudtam gondolni az eset óta, csak arra, hogyha egy nap eléggé megbékélek a gondolattal, akkor felkeresném őt. Érdekelt ugyanis, hogy mi történt vele az évek alatt, s mindezt nem az aktájából akartam megtudni. De erről az ötletemről senkinek se beszélhettem, hisz a végén még bolondnak tartottak volna.
Az egész intézetre ez a kísérteties csönd húzódott. Mondjuk az egész napos őrület után most jó volt csak a gépek csipogását hallani s azt, amikor a takarító éppen elhaladt az ajtó előtt. Gondolataimba merülve futtattam végig a tekintetemet a városon, amikor halkan megkordult a gyomrom. Nem csodálom, hogy némi táplálékért kiált, hiszen alig ettem valamit a nap folyamán. Unottan sétálok ki a laborból, magamra aggatva a táskámat és a kabátomat, miután lekapcsoltam a villanyt és bezártam az ajtót is. Először úgy terveztem, hogy erőt véve magamon hazafelé veszem az utam, de végül elkóricáltam az épületen belül. Sokáig elidőztem az előtt a részleg előtt, ahol a vizsgálatok miatt bent tartott Silahkat őrizték és még át is futott az agyamon, hogy talán be kellene mennem. Az engedélyem meg van hozzá... Ha pedig bemennék, megtudhatnám, itt van-e még Cody. De végül elsétáltam onnan, mert muszáj volt. Együtt érkeztünk Kristályvárosba, de amint lehetőségük adódott, őt elszakították tőlünk. Azóta pedig nem csak a Guardianek létrehozásában segédkeztem, de még egy elixírt is kifejlesztettem, ami nagyobb mennyiségben halálos a Silahkra. Minden tettem azt bizonyíthatta a külvilág felé, hogy mennyire gyűlölöm a fajtájukat, pedig ez nem igaz.
Arrébb kellett sétálnom, mielőtt még meggondolatlanul cselekedtem volna. Szereztem magamnak egy már-már vákuumszerűen becsomagolt, szottyadt szendvicset, ám ahelyett, hogy az ajtó felé vettem volna az irányt, újra felsétáltam a lépcsőkön, egyenesen a laborok felé. Nem akartam hazamenni, nem akartam egyedül tölteni az estét és végképp nem akartam, hogy a gondolataim ennél jobban az idegeimre menjenek.
Nyomogattam a kezemben lévő szendvicset, ahogy a csendes folyosón sétálgattam a félhomályban. De az egyik laborból fény szűrődött ki, így hát a céltalanul való sétálás helyett már is találtam magamnak elfoglaltságot.
Éppen alig hallhatóan kopogtatok be az ajtón, hogy aztán lassan beljebb is lökhessem azt. Halványan elmosolyodom, mikor meglátom Will-t, aki a hasonlóan ínycsiklandozó szendvicsébe temetkezik. - Látom te sem tudtál ellenállni a pazar gasztronómiának, amit a szendvicsautomata nyújt - közöltem somolyogva, ahogy beljebb léptem és meglebegtettem a saját szendvicsemet is - Mit keresel még itt ilyenkor? Hogyhogy nem mentél még haza? - valószínűleg pont azért, amiért én sem. Talán ő sem akart egyedül lenni. Még beljebb sétálok, amennyiben nem tessékel ki azonnal a laborból, a kabátomat és a táskámat pedig lepakolom az egyik székre.
- Vagy megzavartalak a munkában? Mert ha igen, akkor már veszem a cuccom és itt sem vagyok... - igen, mondjuk azt nem ártott volna megkérdezni, hogy zavarom-e, végtére is a mikroszkóp alatt valami minta árválkodott és a széke is olyan szögben állt, ami azt sejtette, éppen csak az előbb kelt fel onnan. Bárhogy is legyen, én azért örültem volna, ha nem zavarok. Nem akartam volna még haza indulni, Will pedig pont olyan kutatótársam volt, akivel szinte bármiről nyugodt szívvel el lehetett beszélgetni. S most, végignézve mindkettőnkön, talán pont erre is volt szükségünk.