Nyugodtan sétálok, bár szedem a lábaimat, hogy elérjek a zuhanyzóig, nem szoktam ilyen korán edzeni, de valamiért ma mégis a korai kelés és mozgás mellett döntöttem. Isten a megmondhatója, hogy nem tudom, mi késztetett erre, csak az ösztöneim vittek, mint mindig és erre fel milyen szépségbe botlom? Bár minden reggelem így kezdődne, biztos, hogy nem lennék olyan zabos a nap végére.
Érdeklődve, mosollyal arcomon teszem fel a kedveskedő kérdést, nem katonának tűnik, ez elsőre is lerí róla, mi több, fogalmam sincs, mit kereshet itt, már persze az edzésen kívül. Azért még nekem is szemet szúr, hogy edzeni volt, elvégre a ruhái izzadtan tapadnak bőrére, akárcsak nekem, és kissé mintha zabos lenne egy pillanatra, ahogy felnéz rám.
- Hm, és ki lenne ez a barát? Nem túl szerencsés a katonai részen egyedül lenned – jegyzem meg, elvégre ez igaz. Itt mindenféle alak és ember, félvér megfordul, nem biztos, hogy egy ilyen ártatlan nőnek/lánynak itt a helye, a barátja meg hülye, hogy egyedül hagyta. Mielőtt viszont ezt szóvá tehetném, főleg azt, ahogy felnéz rám, felszegett állal.
- Oh, hogy ezek? – Kicsit meglep a kérdése, elvégre ezek tetoválások, bár biztos csak én értettem félre, valószínű a jelentésére kiváncsi. Arcomra őszinte mosoly kerül, leeresztem kezemet is, kicsit közelebb lépek hozzá, de nem annyira, hogy tolakodó legyen, s egyik karomat előrébb nyújtom neki, hogy jobban szemügyre vegye a tetoválást, miközben mesélek.
- Ezt akkor varrattam, mikor az első csatából élve hazaértem. Megsúgom - el ne áruld senkinek -, be voltam szarva; azt hittem, nem jövök vissza, de mint láthatod, még itt vagyok! Aztán ez itt… – mesélés közben mutogatom neki a tetoválásokat, a színes mintákat. - Ez akkor készült, mikor az árvaházban a barátaimmal este kint csavarogtunk az utcán, és hát hogy is mondjam… jó, nem kertelek, istenesen be voltunk rúgva, úgyhogy varratunk magunkra az összetartozás jeleként – végére hangom is elhalkul, bármilyen szörnyű is a múlt, azért néha jó visszaemlékezni azokra az időkre. Nem volt könnyű, soha nem állítottam, de a barátaim, az ottani családom megkönnyítették a túlélést.

Eris & Balth

Gyorsan kapkodom a lábaimat, hogy elérjek a folyosóra, maradjunk annyiban, a mai edzés kicsit példa nélküli, de hát kellenek ilyenek is. Izzadtan, mellkasomra tapadó fehér pólóban és edző nadrágban, tornacipővel a lábamon szelem keresztül a folyosókat, hogy elérjek célomhoz, de mielőtt tovább mehetnék, valaki az utamat állja.
Először nem is értem, hogy mi állított meg, csak mikor a pöttöm lányra, vagyis nőre nézek lefelé, akkor esik le az a bizonyos tantusz, hogy szőrös képemre már oda is varázsolódik a ragadozószerű mosoly, sötét szemeimben pedig jókedv csillog.
- Tündérem, csak nem eltévedtél idekint? Hogy kerülsz egyáltalán ide, nem katonának nézel ki? – pillantok rá kérdőn, úristen, milyen pöttömke hozzám képest, hát eszem megáll, ettől függetlenül cukorfalat pofija van, és az a tekintet! Áh, végem van, nekem ez a csaj kell!
Kérdés közben karba teszem a kezemet mellkasom előtt, elég fenyegetően nézhetek én ki így a tetoválásokkal és kigyúrt izmokkal, de ettől eltekintve a pajkos, már-már játékos, huncut mosoly ott pihen az ajkaimon. Nem vagyok én ám olyan rosszfiú, mint amilyenre elsőre tűnhetek. Az más kérdés, hogy hajlamos vagyok a lovat adni mások alá, hogy elhiggyék, tényleg rosszfiú vagyok, de esküszöm, Yada mindennek a megmondhatója, hogy amúgy vajból van a szívem és kenyérre lehet kenni! Más kérdés, hogy nem mindenki képes erre, no de vissza a cukorfalathoz, elkanyarodtam a témától.