Rhea & Frances

Where can I go when the shadows are calling

Tekintetem az égre szegeztem, miközben egyre közelebb értem az úti célomhoz, mi nem volt más, mint egy halott város. A nevét ugyan nem tudtam, de reméltem találok ott majd valamit, amit fel tudok használni – legyen az valami tárgy, amit elcserélhettem, élelmiszer, fegyver vagy bármi. Ezen kívül ma éjjelre táborom sem volt. Habár a napjaim közel hasonlóan teltek, az évszakok váltakozásából kiderült számomra, hogy már négy éve próbáltam meg ily módon túlélni a természet vadságában. Nem volt könnyű dolgom, valószínűleg nem is éltem volna ilyen sokáig, ha nem lett volna Nagorn és a többi társa. Nem emlékeztem, hogy mikor ismertem meg ezt a lényt – a memóriámnak ezen része feltehetően örökre elveszett számomra -, de már akkor mellettem volt, mikor először tértem magamhoz, s azóta nem hagyta el oldalamat. Voltak még társai, hozzá hasonló szörnyek, ami azt jelentette, hogy ők egy falkát alkottak, és ő volt az alfa. Én pedig, mondhatni, az ő vezére voltam. Igaz, beszélni nem tudtam velük, de parancsaimat valamilyen módon mindig megértették. Ők biztosították hát számomra a túlélést és egyetlen állandó úti társakat is. Persze, ott volt még Cain is, akivel időről időre összefutottam, ő is egyfajta társ, szövetséges volt, de más volt, mint Nagorn. Tudtam, hogy az utóbbira bármikor rábízhatom az életemet, míg az előbbi… Nos, ez már sokkal kétségesebb volt.  
A legnehezebb ebben az életmódban nem is az volt, hogy időről időre mutánsokkal kellett harcolnunk – bár őket gyakran elriasztotta Nagornék látványa -, hanem az élelmiszerszerzés. Mivel nem letelepedett életmódot folytattam, ezért termelni magamnak nem tudtam semmit. Így hát olyan üres városok után kutattam, mint ez a mostani is, vagy cserekereskedelemmel tettem szert elemózsiára, esetleg egyszerűen elloptam azt. Tudtam, hogy nem volt szép ezt tenni, de a túlélés nagy úr volt, és tisztában voltam vele, fordított helyzetben ők is ugyanúgy cselekedtek volna, mint én.  Egy másodpercig sem bántam, amikor így tettem, nem foglalkoztatott mások sorsa, hiszen rólam sem volt senki más, aki gondoskodni tudott volna. Csakis én. Itt kint csak egy dolgot kellett az embernek megjegyezni: ölj vagy megölnek.
Ahogy beértem a városba, tekintetemet egyből körbejárattam a legközelebbi épületeken, majd mikor külső jelét nem láttam senki jelenlétének, lehunytam a szemeimet, és teljes csendet teremtve az elmémben arra kezdtem el fókuszálni, hogy érzek-e a saját mutánsaimon kívül bármi mást. Nem voltam biztos abban, hogy ezen képességemnek mekkora volt a hatósugara, mindenesetre azon belül nem éreztem semmit. A véletlenre azonban soha nem bíztam volna a sorsomat, így hát intettem a falkának a fejemmel, hogy menjenek, és nézzenek körbe, hátha találnak valakit vagy valamit. Ha így lett, nos, akkor ők is megkapták a vacsorájukat ma estére. Egyedül Nagorn maradt mellettem, aki megindult abban a pillanatban, hogy én is így tettem. Tekintetemet végigjárattam az épületeken, azon gondolkodva, hogy melyiket vizsgáljam át először. Végül egy bolt előtt álltam meg, vagyis egykoron az lehetett.
Twenty-four vegyesbolt.
Olvastam el a táblát, amely a bejárati ajtó felett helyezkedett el. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy találok bármit, amit ennyi idő után is elfogyaszthattam volna – valószínűleg a konzervek szavatossága is lejárt már régen, mindenesetre megérte körbenézni, hisz soha nem lehetett tudni, mit talál az ember.
Ajtó recsegett-ropogott, ahogy kinyitottam, még egy kicsit neki is kellett feszülnöm, mert beakadt valahol, de végül csak sikerült kitárnom azt. Persze ez egy jókora portömeget is felvert, amit köhögve próbáltam elhessegetni az arcom elől. Nem mostanában járhatott itt bárki is – állapítottam meg, majd ahelyett, hogy tovább agyaltam volna a problémákon, inkább megindultam, hogy átkutassam az egész épületet. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg ezzel foglalatoskodtam, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Nagorn figyelmeztetően morogni kezdett. Erre egyből felkaptam a fejemet, és halkan letettem mindent, ami a kezemben volt. Nesztelenül csúsztattam előre a lábamat, úgy lopakodva oda az ablak és ajtó közötti falhoz. Valaki volt itt – erre figyelmeztetett Nagorn. Jobb kezembe egy tőrt csúsztattam, miközben az ablakon kikémlelve próbáltam meg megpillantani azt, aki itt volt még rajtam kívül. Láttam őt, az alkatából arra következtettem, hogy férfi lehetett, jobban azonban nem tudtam szemügyre venni a lebukás veszélye nélkül. Egyenes ez a vegyes kereskedés felé tartott. Átkoztam magam, amiért az ajtót nyitva hagytam, habár tudtam, ez nem jelentett feltétlenül semmit, tőlem azonban időt vett el – ha csukva lett volna, több időm lett volna egyből olyan támadást intézni felé, ami az életébe került volna. Intettem Nagornnak, hogy ő is lesben várja a vendégünket. Már hallottam a lépteit is, egyre közeledett a bejárat felé. Amikor úgy ítéltem, hogy a megfelelő távolságba ért, oldalra lendültem, ezzel egyenesen az idegen elé perdülve, majd meg sem várva, hogy mit fog reagálni, pengémet halálos szúrásra emeltem. A torkát vettem célba. Át akartam szúrni a légcsövét. Ha bármilyen módon sikerült kivédeni a támadásomat, akkor elhátráltam tőle, biztonságos távolságot felvéve. Védekező állást vettem fel, miközben jobban szemügyre véve megpróbáltam felmérni képességeit.

781 words ◆ Deep end ◆ credit