- Ó, istenem, komolyan mondod? – kaptam ijedt arckifejezéssel az arcomhoz, amikor Adrianna azt állította, hogy teljesen sápadt vagyok. A megszokott kellemes hűvös érzés fogadott, amint végigsimítottam a bőrömön, ebből pedig egyből tudtam, hogy valójában semmi baja az arcszínemnek, csak Adrie esett megint túlzásokba. De persze, soha nem voltam én semmi jónak az elrontója, sőt, szerettem beszállni a játszmába, és még jobban rákontrázni a dolgokra. Felettébb szórakoztató volt mindig is látni mások reakcióját, amikor én pont ellenkezően cselekedtem, mint ahogy arra ők számítottak; amikor ők azt hitték, végre elkaptak, és én a markukban vagyok, ám én mindig könnyedén kicsusszanok a szorításukból, még azelőtt, hogy ők akár ezt felismerhetnék. – Azt hiszem, kicsit sok volt az izgalom így mára – préseltem keskeny mosollyá az ajkaimat, úgy méregettem barátnőmet, akin jól látszott, hogy minél előbb szeretné elhagyni az O’Connor kúriát, mielőtt még jobban darabjaira szedem dölyfös büszkeségét.
- Ugyan, ez a legkevesebb, Adrie – adtam át a lánynak a ruhát, arcom csak úgy sugárzott a bűntudattól, ám szememben ott fénylett a boldogság apró szikrája is, amiért Adrianna volt oly kegyes, hogy elfogadjon egy ruhát tőlem. Igyekeztem olyannyira szerénynek mutatni magam, hogy ő minél rosszabbul érezze magát. Közben le sem hervadt az önelégült mosoly belső énem ajkairól.
Emily elkísérte Adriet a szomszéd szobába, és amíg arra vártam, hogy visszatérjenek, karba tett kezekkel álltam a kandalló előtt, és hagytam tekintetemet elveszni a pattogó tűz lángjaiban. Ismét ott voltam a kórházi szobámban, közvetlenül a műtétem után, és amikor kinyitottam a szemeimet, ott volt ő, Will, akinek arca szintén gyűrött volt az aggodalomtól és kimerültségtől. Másoknak talán az a nap egy rémálom lett volna, nekem mégis olyan volt, mint a mennyország. Még éreztem az ajkaimon Will gyengéd érintését, lélegzetét a nyakamon, ölelését, érintését…
Gondolataimból Adrie rikácsoló hangja rántott ki, esküszöm, egy pillanatra még a szívbaj is majdnem rám jött. Mielőtt felé fordultam volna, szükségem volt egy pillanatra, hogy összeszedjem arckifejezésemet, mert még a végén felnyársaltam volna a nőt szemeimmel, az pedig semmiképp sem lett volna előnyös a mi kis játszmánkra nézve.
- Ó, Adrie, mintha rád öntötték volna! Csodálatosan áll! – csillantak fel szemeim, és rögtön közelebb is léptem hozzá, hogy jobban szemügyre tudjam venni ezeréves göncömben. Egyébként a ruha tényleg jól állt rajta, keserű szájízzel kellett megjegyeznem magamban, hogy hozzá jobban is illett, mint hozzám. – Tartsd meg ezt a darabot csak nyugodtan, Adrie, nem is kell visszaadnod! Annyira elbűvölően nézel ki így, hogy biztos minden sarkon megfordulnak majd a férfiak utánad – kacsintottam rá. Tudtam, hogy ezzel a húzással feltettem az i-re a pontot, hogy ezzel végleg megszégyenítettem őt, elvégre ő mégis csak a nagy Adrianna Tate volt! Nem szorult rá egyáltalán az én bőkezű adakozásomra, de hát mit is válaszolhatott volna a lány Ashley O’Connor teljes szívéből jövő, ártatlan ajándéka ellen?
- Ez egy kiváló ötlet! Mit szólnál, ha együtt mennénk majd el vásárolni új ruhát a bálra, amiről korábban beszélgettünk? – kérdeztem lelkesedve, majd belé karolva el kezdtem kikísérni a bejárati ajtó felé. Eszem ágában sem volt a szükségesnél tovább a házamban tartoztatni őt.

Felettébb szórakoztató volt látni a nő reakcióját. Igaz, nagyon jól türtőztette magát, ha nem ismertem volna már olyan jól Adriannat, valószínűleg az én figyelmemet is elkerülték volna azok az apró jelek, melyek mutatták, hogy valójában majd szétrobban a dühtől. Elégedett voltam, mi tagadás, és valószínűleg ez enyhén ki is ült az arcomra, de sejtettem, mindez pusztán olaj volt a tűzre. Ahhoz sem fértek kétségek, hogy megpróbál majd még visszavágni nekem a drágalátos barátnőm, de készen álltam a következő megmérettetésünkre. Az önbizalmammal soha nem volt gond, és ha ne lettem volna tehetséges az ilyesfajta apró játszmákban, már rég elhullottam volna, már rég eltapostak volna a többiek. Ám még mindig itt voltam, Kristályváros első számú hölgyeként, és habár sokszor gondoltam arra, mennyivel könnyebb lenne feladni ezt a címet, és mindent, ami vele együtt járt, rájöttem, hogy soha nem lennék képes magam mögött hagyni ezt az életet. Hisz enélkül nem volt semmim és senkim.
Amikor megadta a beleegyező választ a felajánlott ruha kérdésére, úgy mosolyogtam rá, mint aki annyira hálás, hogy legalább ennyivel tud segíteni a bajba jutott barátnőjének egy olyan problémán, amit ráadásul ő okozott! Emily egyből ment is, hogy hozzon egy ruhadarabot. Volt külön a kúriában egy hatalmas gardrób szoba nekem, amely csordultig volt ruhákkal. A többségét már ezer éve nem használtam, elvégre mit gondolnának rólam az emberek, ha kétszer meglátnának ugyanabban a ruhában! Látásra Adriannaval nagyjából megegyezett a méretünk, így nem hittem volna, hogy gondot okozott volna a ruha kiválasztása, Emily pedig különösen értett ahhoz, hogy látásból megmondja, kire milyen méretű ruha jó. Nem véletlenül volt ő az O’Connor család egyik cselédje, nem alkalmaztunk tehetségtelen embereket.
- Tényleg úgy sajnálom, Adrie – kontráztam tovább. Bevallom, élveztem Adrie színjátékát, talán túlságosan is, és ezért lovagoltam még mindig ezen a témán. Minél jobban megsértem az egóját, annál jobb.
- Jaj, ugyan, tudod, hogy mindig szeretek veled beszélgetni, de persze megértem, ha menni akarsz. Talán mindkettőnknek jobb lesz, ha most lepihenünk – válaszoltam neki, de hangomból enyhén érződött a csalódottság, majd a beletörődés is. De valójában örültem annak, hogy távozni akar, sejtettem, ha tovább egymás mellett tartózkodunk ebben a légkörben, még meg találjuk tépni egymást. Bár az is felettébb szórakoztató lett volna, de azt hiszem, egyikünk hírneve se vette volna jó néven, ha egy ilyen botrány nyilvánosságra került volna.
A következő pillanatban megérkezett Emily, kezében a ruhával. Elvettem Adrie öléből a törülközőt, majd felegyenesedve cseréltünk a cseléddel – én elvettem a ruhát, ő pedig a törülközőt, majd ismét visszafordultam Adrie felé, felé nyújtva a finom anyagot.
- Balra a második szoba vendégszoba, ott nyugodtan át tudsz öltözni – igazítottam útba a Tate lányt, elvégre a társalgónkban még sem öltözhetett át! Ha Adrie elvette tőlem a ruhát, halvány mosolyt villantottam rá, sőt, egészen az ajtóig kísértem, mintha azt akartam volna biztosítani, hogy ne tévedjen el ezen a pár méteren, amit meg kellett tennie.
- Emily, kérlek, kövesd, Adriannat, hátha szüksége van valamire, esetleg a ruha nem megfelelő méretű – adtam ki az utasítást a cselédnek is, majd amint mindketten elhagyták a társalgót, a kandalló felé fordultam, karba tett kezekkel. Erős késztetést éreztem egy szál cigaretta elszívására, de hát ugye az egészségem miatt nem tehettem meg ezt! Így felidéztem emlékeimben a Will-lel való csókot, és a legutóbbi találkozásunkat. Pusztán ennyire volt szükségem ahhoz, hogy megfeledkezzek minden gondomról és az Adriannaval való játszmára. Csak a férfira volt szükségem.

Adrianna reakciójával teljesen elégedett voltam, ha nem kellett volna megjátszanom magam, még hangosan fel is nevettem volna azon, ahogy a nő a helyzetet próbálta menteni. Egyértelmű volt, hogy nem egy régi ruhadarabról volt szó, elvégre a nagy Adrianna Tate soha nem mutatkozott pár napnál régibb ruhában. Rontott volna az imidzsén, és egyébként is dúsgazdagok voltak, így meg is engedhette magának, hogy egy használat után eldobja a viseletes darabokat. Reméltem, hogy a foltot semmilyen tisztító nem tudja kivenni ebből a méregdrága holmiból, csak hogy emlékeztesse őt arra a leckére, amit adtam neki. Legközelebb, amikor visszatérek a társaságba, egészen biztosan fel fogom hozni ezt a témát, csakhogy még jobban meg kelljen alázkodnia – gondolatban gúnyos mosolyra húztam ajkaimat. De hát a valóságban ezt nem mutathattam ki, ott aggódóan kellett pillantanom legjobb barátnőmre, attól félve, hogy esetleg égési sérülést is okoztam neki, és nemcsak a ruháján és egóján esett csorba. Igazából még örültem is volna ennek.
- Ugyan, Adrie, ez nem mentség az ügyetlenségemre! – vetettem ellent neki, de egyáltalán nem tagadva azt, hogy felzaklatott a merénylős témával. Valójában ez nem volt igaz, nem zaklatott fel jobban, mint amikor csak magam elmélkedtem ezen az ügyön, de hát, mindig jobb volt, ha a másik tűnt a hibásnak, a rossznak, nem igaz? Itt én voltam az ártatlan, aki majdnem meghalt, és akit felzaklatott a merénylőről szóló téma, és ezért öntöttem le a másikat teljesen véletlenül!
Amint Emily befutott kezében a törülközővel, egyből elvettem azt tőle, és magam kezdtem el törölgetni Adrianna ruháját, hogy ezzel is lássa, mennyire bűntudatom van azért, hogy leöntöttem őt, pedig nem is én voltam a hibás! Elvégre végig ő provokált, és azt hitte, ha túl sokáig játszik a tűzzel, nem fog majd megégni? Önteltebbé válhatott, mint azt sejtettem.
- Kérlek, Adrie, engedd meg, hogy adjak valami váltás ruhás, így mégsem mehetsz ki az utcára! – A jobb vállamon csücsülő ördög azt súgta a fülembe, hogy de, hagyjam, amíg megteszi azt a piciny távot a bejárati ajtó és az autója között, hadd lássa mindenki (bár nem jártak erre túl sokan), de a bal vállamon csücsülő kis Ashley még ennél gonoszabb dolgokat sugdosott a fülembe. Ő akarta a váltásruhát a lánynak adni, csak hogy elindítson újabb pletykákat róla, kérdezve, vajon mi történt az O’Connor kúriában, hogy Adrianna Ashley ruhájában távozott? Vajon ennyire rosszul menne nekik, hogy a Tate lánynak a barátnőjétől kell ruhát kérnie, mert neki nem futja rá?
Amennyiben Adrianna már csak reakció szinten azt a jelét mutatta, hogy el akarja fogadni az ajánlatomat, én már küldtem is Emilyt, hogy hozzon valami tiszta ruhát a barátnőmnek, majd visszatértem ahhoz, hogy megpróbáljam azt a kevéske kilöttyent teát felitatni a ruhájáról.
- Kifizetem a ruha tisztíttatását, Adrie, mondd, megengeded? Hiszen az én hibám, hogy leöntöttelek… - játszottam tovább az ártatlant. Sejtettem, hogy nem fogja ezt elfogadni, hiszen mégis ki vetemedne arra, hogy Kristályváros első számú hölgyével, magával a kancellárnak a lányával fizettesse ki a saját ruhájának a tisztíttatási költségét! Ahhoz aztán végképp vastagnak kellett lennie a bőrnek az illető arcán. Kíváncsi voltam, Adrianna hogyan fog reagálni.

Hálás mosolyra húztam ajkaimat, ahogy a barátnőm megkönnyebbült azt hallva, hogy jól vagyok már, és hogy hamarosan visszatérhetek a játékba. Még a kezemet is gyengéden megszorította, hogy szolidaritását kifejezze, én pedig úgy tekintettem rá, mint akinek nagyon jól esnek ezek a szavak.
- Már túl sokat aggódott értem mindenki, úgyhogy számomra is megkönnyebbülés, hogy ilyen hamar visszatérhetnek a napjaim a rendes kerékvágásba – válaszoltam neki, szándékosan nem reagálva arra, hogy csak tettettem azt, hogy mennyire jól vagyok. Ez részben igaz is volt. Hiszen Kristályváros első számú hölgyeként még sem mutatkozhattam volna kevesebbnek a tökéletesnél, és ez alól még holmi betegség, vagy az, hogy majdnem meghaltam, sem volt kivétel.
A kezemben tartott teáscsészét a dohányzóasztalra tettem, s így hajoltam közelebb Adriannahoz, hogy ezzel is fokozzam a bensőséges hangulatot, amelyben legféltettebb titkainkat készültük megosztani egymással. Persze egyikünk sem volt elég ostoba ahhoz, hogy az igazságot a másik orrára kössük, ezért inkább csak kerülgettük a forró kását. Mint ahogy most is tettem, amikor Adrianna szóba hozta az orvosokat.
- Ugyan, Adrie, hiszen most csak egymás között vagyunk. Nekem igazán elárulhatod, ha valaki tetszik – húztam cinkos mosolyra az ajkaimat, mutatva, hogy mennyire, de mennyire megbízhat bennem, hiszen semmiképp nem fogom a titkait kikotyogni. Erre azért mondjuk mérget nem kellett venni. A következő pillanatban azonban, ahogy kislányos nevetgélések közepette szóba hozta Willt, és hogy valamelyik ismerőse hozzá akar kerülni, egyből forrni kezdett a vérem. Alapjáraton nem voltam erőszakos természet, de jelen pillanatban legszívesebben megtéptem volna a nőt. Mivel ezt nem tehettem meg, más tervet eszeltem ki a nő megbüntetésére.
- Ó – húztam el ezt a betűt mindentudóan, mint aki már rögtön meg is értette, hogy az a bizonyos illető mit akart az orvosi konzultól. Nem mintha messze jutott volna a tervében, de azért eljátszottam azt, hogy egyáltalán nem érdekel ez a dolog. Még csak a szemem se rezzent. – Hát, nem is tudom… - kezdtem el gondolkodni, vagy legalábbis azt tettettem, majd nyúltam is a korábban az asztalra helyezett teáscsészémért, valahogy azonban azt olyan ügyetlenül emeltem fel, hogy a meleg nedű egyenes Adrianna ülébe löttyent, lévén, hogy továbbra is közel hajolva hozzá ültem a kanapén.
- Úristen, úgy sajnálom Adrie! – pattantam fel ijedten, amiért leöntöttem a legjobb barátnőmet, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megjátsszam a véletlen balesetet, de ha Adrianna át is látott rajta, az sem érdekelt. Reméltem, hogy ezzel megtanulta, hol a határ, és hogy hol a helye. – Emily! – kiáltottam ki a cselédnek. – Kérlek hozz gyorsan egy törülközőt, és valami váltás ruhát! – Majd tekintetemet rögtön vissza is fordítottam a barátnőm felé. Aggódó arccal guggoltam le mellé. – Ugye nem esett semmi bajod?

Adrianna is vidáman nevetett a légből kapott történetemen, de hát mi társalgásaink már csak ilyenek voltak az idő legnagyobb részében. Azt játszottuk, hogy mennyire odáig vagyunk egymást, hogy legjobb barátnők vagyunk, az elit legtetején, de persze azért mindig meg kellett mutatnom neki, hogy bármennyire is ácsingózik magasabb pozícióért, még mindig én voltam a kancellár lánya, Ashley O’Connor, Kristályváros első számú hölgye. Épp ezért nem engedhettem meg, hogy ő bármikor is gyengének vagy sebezhetőnek lásson, a népszerűségemmel pedig szándékosan igyekeztem hiúságát megsebezni. Ha nem tettem volna így, ha nem mutattam volna ki valamilyen módon a felsőbbrendűségemet, egy váratlan pillanatban biztosan kihasználta volna azt. A Tate-ek mindig többre vágytak, mint amit megérdemeltek, s igaz ugyan, hogy sokat tettek Kristályváros felépüléséért, a kívülállóknak mutatott tökéletességük valójában csak hazugság volt.
Hízelgésére csak jóízűen kacagtam, sejtve, hogy valójában az igazság ettől messze állt. De hát Ashley O’Connor arcába nem lehet vágni azt, előtte meg kell játszani a szépet, a jót, mintha ennyivel át lehetett volna ejteni őt. Szerencsémre intelligens voltam, így könnyűszerrel átláttam az ilyeneken, és gyanítottam, hogy amióta nem jártam a társaságba, nagyban ment a pletyizés rólam. Azon se lepődtem volna meg, ha terítékre került volna Will és az én kapcsolatom. Hiszen mégis csak ő volt az, aki utánam kapott, amikor lelőttek, aki a legelőször sietetett segítségemre. Persze, lehetett mondani, hogy ez csupán azért volt, mert ő az orvosi konzul, de a „mi van ha” kérdés mindig ott bujkált az emberekben. Főleg, ha azok kiéhezett keselyűk voltak.
- Már nem sokára, drága – pillantottam megnyugtatóan a barátnőmre, hogy tudja, bizony Ashley O’Connor hamarosan visszatér, s hogy az ő rivaldafénye eddig tartott. – Az orvosok azt mondják, hogy az állapotom nagyon sokat javult, még egy hét, talán még annyi se, és már visszatérhetek a normális hétköznapokhoz. Persze, túlságosan megerőltetni magamat továbbra sem szabad – magyaráztam neki vidám hangon, majd belekortyoltam a teába, hiszen muszáj volt megnedvesítenem torkomat, mely kiszáradt a sok nevetésben és csacsogásban, annyira érdekes volt ez a beszélgetés.
- Ó, csak nem tetszik valaki az orvosok közül? – kérdeztem tőle cinkos mosollyal az arcomon, szándékosan terelve át rá a szót. Biztos voltam abban, hogy rólam és Willról szeretett volna megtudni többet, hogy tudjon min csámcsogni, netalán pletykákat terjeszteni rólam. De nem estem bele ilyen könnyen a csapdájába. – Egyébként minden orvos és ápolónő nagyon kedves volt velem, de hát, tudod, hogyan megy ez. Nem is kockáztatnák meg, hogy szemtelenek legyenek velem, hiszen mégis csak a családomtól kapják a munkájukat – rántottam egy aprót a vállamon, és végül is, ez igaz is volt, de igyekeztem semmiképp sem megemlíteni az orvosi konzult. Nem hiányzott, hogy Adrianna ismerje a felébredésemet követő pár órát. Senkinek nem kellett tudnia arról.
- Ebben teljesen egyetértek! – válaszoltam neki izgatottan, majd gondolatban már el is kezdtem a parti megszervezését. – Mit szólnál ahhoz, ha csak a legszűkebb kört hívnánk meg, az elitnek is az elitjét, első sorban a konzuli családok tagjait. Úgy érzem, nekik is igazán szükségük van most egy kis megnyugtatásra, és hogy tudják, az O’Connorok megvédik őket – ecseteltem. Persze az cseppet sem számított, hogy a mi életünkre törtek, és nem a konzulokéra, de a béke fenntartása érdekében szükségesnek éreztem ezt a lépést. Erősen kellett fellépnünk, mert ha mi gyengeséget mutatunk, ki tudja, mikor fognak hátba szúrni minket. Mindannyian ismertük, hogy kik a leghataloméhesebbek a köreinkben.
- Adrie, ebbe még csak belegondolni is hátborzongató – válaszoltam neki elszörnyedve, még a hideg is kirázott. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem is volt olyan elképzelhetetlen ez a feltételezés. Már csak annak a lehetősége, hogy bárki, aki körülvesz minket, kém lehet, rettegéssel töltött el. – Az apám a merénylet óta alig tette ki a lábát a dolgozószobájából, és folyton folyvást cseng a telefon. Egészen biztos vagyok abban, hogy neki is megfordult már ez a fejében. Remélem, minél előbb elkapják a merénylőt – sóhajtottam fel. A sok idegeskedéstől kezdett ismét megfájdulni a fejem.