- Ha tudnád! – nevettem fel jókedvűen, mint aki egyáltalán nem értette a szavakba és játékosságba burkolt utalást. Köztem és Adrianna között volt egy hasonlóság, aminek tudata mindig megkönnyítette a vele való társalgásokat. Sejtettem, hogy ő is hasonló cipőben járt, mint én. Aki a sok bájolgás és felszínesség mögé lát, aki a háttérből mozgatja a szálakat a megfelelő időben egy-egy jól elejtett megjegyzéssel. Én is ilyen voltam, s mindenki az elit körökben, aki kicsit is értett az intrikákhoz. Azok, akik nem sajátították el ezt a képességet, hamar áldozatul estek a nagyobb ragadozóknak. Emiatt Adriannaval mindig megjátszottuk, hogy mennyire szeretjük egymást, hogy legjobb barátnők vagyunk, holott az álarc lehulltjával biztosan széttéptük volna egymást.
- Amíg a kórházban gyógyulgattam, annyi, de annyi látogató jelentkezett be hozzám! Az orvosok persze kikötötték, hogy nem szabad megerőltetnem magamat, és hogy vendégek is csupán korlátozott számban érkezhetnek, hiszen csak zavarnák a pihenésemet. Ez azonban nem tartotta vissza az embereket attól, hogy folyton megpróbáljanak bejönni hozzám – magyaráztam Adriannanak a történetet itt-ott felnevetve, hogy fokozzam a történet humorosságát. – Végül aztán őröket kellett a kórházi szobám ajtaja elé állíttatnom, hogy megakadályozzák a hívatlan vendégek érkezését – lőttem végül le a poént, miközben kezemmel eltakarva a számat nevetgéltem. Persze a valóságban ez nem így történt, de szívesen láttam volna olyan híreket az újságokban rólam, miszerint a népszerűségem annyira nagy, hogy hosszú-hosszú sorokban álltak a vendégek a kórház előtt, s kasul mindenütt az épület körül.
- Teljesen egyetértek, drága Adrianna – bólintottam komolyan, majd hirtelen támadt egy kiváló ötletem. – Mit szólnál ahhoz, ha tartanánk itt, az O’Connor kúriában egy kisebb összejövetelt, hogy megmutassuk a merénylőnek, nem érte el a célját a támadással? Hogy nem ijedtünk meg tőle, s hogy Kristályváros elitje nem rendült meg pusztán ennyitől – vetettem fel az ötletemet Adriannanak. Sejtettem, hogy úgysem fog rá nemet mondani, de mindettől függetlenül úgy éreztem, hogy szükségünk van erre a rendezvényre. A merénylet híre Kristályváros összes apró sarkába eljutott, én pedig azt akartam, hogy mindenki tudja, mi továbbra is sziklaszilárdan állunk, s hogy ennyi nem volt elég ahhoz, hogy a város vezetői rendszere összedőljön. Hiszen csakis ez lehetett a merénylet célja, nem igaz?
Felháborodott hangot hallattam, amivel részben el is ismertem, amit Adrianna mondott, s részben méreggel is eltöltött. Valójában ezek a gondolatok nekem is ugyanígy megfordultak már a fejemben, okosabb voltam azonban annál, mintsem hogy ennek hangot adjak. Pláne Adriannanak. Amikor azonban azt vetette fel, hogy mi van akkor, ha a merénylő a falon kívülről jött, az arcomon látható meglepettség egyáltalán nem volt tettetett.
- Hisz az képtelenség! Minden beérkezőt szigorú vizsgálatoknak szoktuk alávetni, pontosan az ilyen lehetőségek megelőzése végett… – magyaráztam a barátnőmnek, ugyanakkor hangom elhalkulása a mondatom végére jelezte, hogy teljesen nem vetettem el ezt az eshetőséget sem. Inkább bele sem mertem gondolni, hogy ez mit jelentene, s hogy milyen esetleges szankciókat vonna maga után.
- Hát persze, hogy érdekelne! – kiáltottam fel izgatottan, csillogó szemekkel, hogy Adrianna is lássa, mennyire, de mennyire szeretném látni őt játszani. Igazság szerint, valóban rendkívül tehetséges színésznő volt, a színházat pedig nagyon kedveltem, hiszen legalább az előadás időtartama alatt nem nekem kellett mindenféle álarcokat hordanom. S bármennyire is nem kedveltem Adriannat, különösen szerettem a darabokat, amikben szerepelt. – Majd mindenképpen tájékoztass a bővebb információkról. Már alig várom, hogy láthassam – lelkendeztem tovább.

Egy halk sóhajt engedtem el, miközben Adrianna barátságosan végigsimított vállamon, és azt kérdezte, hogyan bírom elviselni ezt az egészet. Ismertem már a Tate-ket annyira, hogy tudjam, a teljes igazságot soha nem volt szabad elárulni nekik. Különös érzékük volt a hazugság kiszimatolásához, viszont ha folyton őszinte lettem volna velük, akkor szavaimat – kiforgatva önmagukból – már ezer meg egy módon felhasználták volna ellenem. Természetesen szigorúan a hátam mögött. Rég megtanultam, hogy az ő esetükben a féligazság volt a legjobb megoldás, adni nekik valamit, amivel megelégszenek, ám mégsem adva tényleges fegyvert a kezükbe. Ahogy azonban Adrianna feltette ezt a kérdést, egy pillanatra eszembe jutott a baleset, újra éreztem ujjaim között sikamlós véremet, nem tudva, hogy mi történik velem. Aztán láttam magam előtt Will aggódó arcát, gondoskodó viselkedését, és ez halvány mosolyt csalt az ajkaimra.
- Szerencsémre sokan vannak, akik támogatnak a felépülésben. Ha ők nem lettek volna, sokkal nehezebb lenne ez a helyzet – válaszoltam végül, majd ezúttal én voltam az, aki közelebb hajolt a lányhoz, és megszorítottam a kezét. – Ezért is vagyok ennyire hálás, hogy te is gondoltál rám. Nem is tudom, mi lenne velem a barátnőim nélkül – mosolyogtam a lányra, tekintetemről sütött, hogy mekkora megkönnyebbülést jelentett számomra az, hogy ők itt álltak mellettem végig. Persze ez hazugság volt. Nem véletlenül igyekeztem elódázni ezeket a találkozókat, és nem véletlenül nem fogadtam a kórházban sem látogatókat a családtagjaimon kívül. Amikor ezt feleltem, végig Will arcát láttam magam előtt – ha ő nem lett volna, akkor én sem lettem volna itt. Nélküle biztosan nem tudtam volna ilyen könnyen összeszedni magamat, a férfinak már csak a gondolata is erővel töltött el, még ha jelenleg éppen került is. Miatta volt értelme küzdenem az életemért. Érte.
Magamról elterelve a szót érdeklődtem barátnőm hogyléte felől, hiszen a merénylet alapjaiban rengette meg Kristályváros békességét. Ahogy a komikus mosolyát felváltotta az aggodalom, elégedettség lett úrrá rajtam. Míg az ő tekintete a kandallóra tévedt, a szám sarkában meg is jelent elégedettségem egy gúnyos mosoly formájában, de rögtön tova is szállt, hiszen Ashley O’Connor, Adrianna Tate legjobb barátnője, nem táplált ilyen gondolatokat a lány irányában. Mi szerettük egymást, ó, de még mennyire!
- Csak nyugodtan – válaszoltam gyengéd mosollyal az arcomon, mint a szerető, megértő anya, aki pontosan tudja, hogy milyen érzelmek kavarognak a lánya fejében, aki már egyszer átélte ugyanezt. Megérezve a cigaretta füstjét, hirtelen bennem is feltámadt a késztetés egy szál elszívására, azonban az orvosok kikötötték, hogy amíg gyógyulok, az egészségem érdekében jobban tenném, ha kerülném az e fajta káros szenvedélyeket. Mit tehettem volna, a dohányzás iránti kényszert így azzal töltöttem ki, hogy másokat idegesítettem gunyoros, parancsolgató viselkedésemmel.
- Hát persze, hogy közöttünk marad, Adrianna, semmi pénzért nem árulnám el a barátnőm titkát másoknak – biztosítottam őt őszinte hangon, enyhe felháborodással a hangomban, amiért egyáltalán ilyet feltételezett rólam! Persze, azért szavait jól elraktároztam magamban, hiszen soha nem lehetett tudni, mikor lesz szükség arra, hogy felhasználjam ellene azokat.
Ahogy szavait hallgattam, az elborzadás az én arcomon is megjelent, amiért barátnőm azt feltételezte, hogy ha nem ők, akkor egy közeli barátjuk lesz a következő célpont.
- Ugye?! Azt hinné az ember, hogy a kristályvárosiak elégedettek, amiért a kancellár a konzuli családokkal együtt békét és biztonságot teremtett nekik, erre tessék, ez történik! Soha nem gondoltam volna, hogy pont nekünk kell majd egyszer veszélyben éreznünk magunkat – sóhajtottam fel rosszalló hangon, meg sem próbálva elrejteni felháborodásomat a lány előtt. Amikor azonban Emily megjelent, behozva a teát, amit kértem, mindketten úgy tettünk, mintha az előbb nem ilyen súlyos témákról beszélgettünk volna. A cselédlány szerencsére csak jött és ment, és amint becsukódott a háta mögött az ajtó, ismét bizalmasan fordultam barátnőm felé.
Amikor izgatottan pillantott felém, és mondta, hogy van valamije a számomra, meglepetten pislantottam Adriannara. Nem gondoltam volna, hogy valóban hozott nekem valami apró ajándékot, bár tény, hogy eddig mindenki adott nekem valami kis apróságot. Többnyire ékszerek voltak vagy kőberakásos hajcsatok, amik mind gyönyörűek voltak, s bizonyosan egy vagyonba kerültek. Úgy gondoltam, porfogónak tökéletesek lesznek, hiszen a szobám fiókjai telis tele voltak az évek során felhalmozott ékszerekkel.
- Jaj, Adrianna, ez nagyon gyönyörű! – kiáltottam fel izgatottságtól csillogó szemekkel, és így pillantottam barátnőm arcára, miközben átvettem az ékszeres dobozt. Amit kiválasztott, tényleg szemrevaló példány volt, és egyáltalán nem hazudtam abban, hogy tetszett volna. Már el is határoztam, hogy ebbe fogom beletenni azokat a csecsebecséket, amiket az utóbbi napokban kaptam, s hagyom, hogy por telepedjen rájuk.
- Igazán köszönöm – tettem az asztalra az ajándékot, majd közelebb hajoltam hozzá, hogy meg tudjam ölelni. – Kérsz egy kis teát? – kérdeztem elhajolva tőle, majd meg sem várva a reakcióját kezdtem el tölteni a porcelán csészébe a meleg nedűből. – Mesélj, hogy megy mostanában a színház? Sajnálom, hogy nem volt időm mostanában megnézni a legjobb barátnőmet a színpadon – pillantottam fel rá szabadkozva, majd visszatettem a kancsót a tálcára, és felé nyújtottam a csészét. Miközben válaszára vártam, töltöttem magamnak is a kiváló minőségű Earl Gray teából, és elkezdtem azt kortyolgatni a lány arcát fürkészve.

Végigfutott a hátamon a hideg, ahogy Adrianna fülsértően magas hangon üdvözölt. Szívem szerint egyből rárivallottam volna, hogy hagyja abba a nyávogást, de mivel ezt nem tehettem meg, csak szélesen mosolyogtam, megjátszva, hogy mennyire örülök annak, hogy láthatom. Valójában hányni szerettem volna ettől az egész szélhámos játszmától, a kancellár lányaként azonban még azt sem tehettem meg, hogy saját véleményemet kifejtsem. Hiszen fontos volt az apámnak, hogy jó kapcsolatot ápoljon a többi konzuli családdal, még ha mindez csupa felszínességből és bájolgásból is állt. Megjátszottuk, mintha olyan jóban lettünk volna, miközben a másik háta mögött áskálódtunk. Üdv Kristályváros elitjében!
- Sok beszélni valónk akad – pillantottam cinkosan a lányra, utalva arra, hogy csupa fül vagyok meghallgatni a legújabb pletykákat és intrikákat, amikről lemaradtam a lábadozásom során. Nos, nem mintha valójában túlságosan érdekeltek volna, de tisztában kellett lennem velük, ha én is a játszmában kívántam maradni. A kancellár lányaként pedig nem tehettem meg, hogy ki- és lemaradok. Bár sejtettem, hogy most mindenki a merényletről sustorgott, és arról, hogy meglöttek – valamilyen szinten ez hízelgett a hiúságomnak.
Belekaroltam Adriannaba, majd így vezettem őt be a társalgóba, ahol mindketten helyet foglaltunk. Én a kanapén, Adrianna pedig a jobb oldalamon lévő fotelben helyezte magát kényelembe. Keresztbe tett lábakkal ültem, és úgy fordultam oldalvást Adrianna felé. Megköszöntem a virágcsokrot, amit küldött, és valóban nem hazudtam abban, hogy a virágok szépek voltak, de ez nem változtatott azon az aprócska tényen, hogy a rosszullét kerülgetett, valahányszor rájuk pillantottam. Tisztában voltam azzal, hogy a növény ártatlan volt, mégis a küldőjükre emlékeztettek, ezért muszáj volt megszabadulnom tőlük.
- Ugyan, Adrianna, ne túlozz – nevettem fel halkan, még a kezemmel is legyintettem egy aprót, jelezve, hogy én egyáltalán nem gondolom úgy, hogy ragyogóan nézek ki. Persze, valójában szándékosan csíptem ki magam legalább egy bizonyos szinten, nem szerettem volna, ha másnapra az újságok címlapjai tele lettek volna a rólam szóló hírekkel és képekkel, mondva, hogy mennyire pocsékul festek. Tény, hogy még nem épültem fel teljesen, ugyanakkor annyira borzalmasan sem éreztem magam. Lényem egy része pedig szeretett volna csak megfeledkezni erről  az egész balesetről, és a rémálmokról, amik azóta kísértettek. Talán ezért kentem magamra a sminket, s húztam fel csinos ruháimat – hogy magam elől is elrejtsem az igazságot, miszerint mennyire megviselt valójában a halál közeli állapot.
- Már egészen jól érzem magam, valószínűleg ezért látod így. Bezzeg, ha láttál volna napokkal ezelőtt! – kuncogtam tovább, arra utalva, hogy korábban valóban pocsékul festettem. Ami azt illeti, a vendégeket még olyan állapotban sem fogadtam nem megfelelő öltözékben. Mit gondoltak volna akkor rólam, ha megláttam volna úgy! El sem mertem képzelni.
- Te hogyan érzed magad? – pillantottam aggódva a lányra, mintha nem én lettem volna az, aki majdnem meghalt, hanem ő. – Biztos vagyok benne, hogy ez az incidens mindenkit rémülettel töltött el, főleg így, hogy a merénylő még szabad lábon kószál – sóhajtottam fel. – Mit gondolsz, ki lesz a következő célpont? Újra az apám után jön, vagy esetleg a konzuli családokat veszi célba? – csacsogtam tettetett aggodalmas hangon, szándékosan hozva szóba a konzuli családokat. Biztos voltam abban, hogy már így is féltek attól, ők lesznek-e a következő áldozatok, én pedig ezt szerettem volna fokozni. Azt akartam, hogy Adrianna is pocsékul érezze magát, hogy féljen minden árnyéktől, nem tudva, ő lesz-e a következő. Hisz, nem lett volna igazságos, ha csak engem üldöznek a rémképek!

A kórházi tartózkodásom idején elég volt egy-két szálat megmozgatnom ahhoz, hogy elérjem, véletlenül se engedjenek be senkit hozzám a családtagjaimon kívül. Nem volt kedvem a vendégek hadához, kik mind oly epekedve várták már a pillanatot, hogy benézhessenek betegi szobámba, hogy hajbókoljanak, hízelegjenek nekem, annak reményében, hogy amikor a szükség úgy hozza, számukra is kedvező irányba terelem édesapám döntéseit. Az együttérző mosoly mögött valójában egy vipera bújt meg, a mézédes szavak pedig maguk voltak a méreg, mellyel engem próbáltak meg megmérgezni. Jól ismertem már a fajtájukat, és immunis voltam hízelgésükre. Miután azonban kiengedtek a kórházból, és hazatértem az O’Connor kúriába, már nem tudtam semmilyen módon megakadályozni azt, hogy napról napra egyre több látogató érkezzen hozzánk, kik részvétüket akarták nyilvánítani a történtek után, és az én hogylétem felől érdeklődtek. Puszta formalitás volt az egész, mégsem mondhattam nemet többé ezeknek a családoknak. Nem tehettem mást, mint eltűrni őket és jópofizni nekik, azt hazudva, hogy milyen jól érzem magam, holott ez nem volt igaz. A sérülésem valóban javult, ugyanakkor még mindig az ágyban kellett volna feküdnöm és pihennem, nem pedig állandó sétálással megerőltetni a testemet, megkockáztatva azt, hogy felszakad a sebem. Az első nap még rendben volt, az idő teltével azonban egyre fáradtabb lettem, és a mellkasom is egyre jobban sajgott. Megtehettem volna, hogy az ezt követő látogatókat visszautasítom rossz állapotomra való tekintettel, de azzal is tisztában voltam, ha ezt megteszem, csak elhalasztom az elkerülhetetlent, nekem pedig semmi kedvem nem volt a szükségesnél jobban elnyújtani ezeket a kötelező köröket.
Szerencsére a mai napra egyedül Adrianna Tate jelentette be, hogy meg kíván látogatni, én pedig örültem, hogy lassan elfogyott azon személyek száma, akiknek muszáj lett volna eljönniük hozzám. Szőke fürtjeimet begöndörítettem, és egy egyszerű krémszínű ruhát vettem fel, mely nem volt túlságosan tapadós és kirívó. Szolid volt, hogy ezzel is kihangsúlyozzam beteg mivoltomat, közvetett utalásként az embereknek, hogy minél előbb vessenek véget a látogatásuknak. Enyhe sminket is vittem fel arcomra, azonban ez is visszafogott volt, és szándékosan még jobban megsápítottam vele az arcszínemet. Nem éreztem magam ennyire betegnek, de másoknak ezt nem kellett tudniuk, nem igaz?
Amikor megérkezett a várt színész- és énekesnő, Emily bevezette őt az előcsarnokba. Pár pillanattal később megjelentem is, majd szándékosan lassú léptekkel letipegtem magassarkúmban az emeletről. Amint megpillantottam a lány arcát, széles mosoly terült szét az arcomon, mintha a legjobb barátnőmet üdvözöltem volna épp. Valójában ez messze volt az igazságtól. Soha nem kedveltem a Tate-eket, mindig számítók voltak, és csak a saját érdekeiket tartották szem előtt, ez pedig ugyanúgy elmondható volt lányukról is, Adriannaról. Sejtettem, hogy ő is pontosan ugyanolyan véleménnyel van rólam, mint én ő róla, mégis megjátszottuk, hogy mennyire szeretjük egymást.
- El sem hiszed, mennyire örülök, hogy sikerült időt szakítanod arra, hogy meglátogass ezekben a nehéz időkben – kezdtem el csacsogni vidáman, miközben odaléptem hozzá, és két apró puszit nyomtam az arcára. – Emily, kérlek, készíts teát a vendégünk számára – pillantottam a mellettünk álló lehajtott fejű cselédlányra, aki a szavaimat hallva csak biccentett egy aprót, majd már a konyha felé is vette az irányt, hogy minél előbb teljesíthesse kérésemet.
- Gyere, menjünk a társalgóba – karoltam bele Adriannaba, majd így vezettem őt az említett helyiségbe. A kandalló itt is be volt gyújtva, így kellemes meleg volt a helyiségben. – Ülj le nyugodtan, ahová szeretnél – szólaltam meg kedélyes hangon, majd meg sem várva, hogy ő mit tesz, én kényelmesen, keresztbe tett lábakkal helyet foglaltam a kanapén, ami pont a kandallóval szemben helyezkedett el. A bársony kanapé előtt egy kis kávés asztal foglalt helyet, két fotellel körülvéve. Amint a lány is leült, ismét szólásra nyitottam ajkaimat.
- Nagyon szép volt a csokor, amit küldtél, igazán hálás vagyok, hogy gondoltál rám – feleltem mézédes hangon, apró mosollyal az arcomon. Ha tudta volna, hogy első adandó alkalommal a tűzre dobtam az összes virágot, amit kaptam, valószínűleg ő sem mosolygott volna így rám.