„Tik-tak, tik-tak, tik-tak..” - Hangzott a régi óra ketyegése a falon, mint valamely idegesítő ricsaj. S bár legtöbb esetben kivágtam volna az ablakon, most nem igazán hatott meg, ugyanis feszülten szorongattam az ujjaim között a könyvperemét, miközben egyre előrébb haladtam az olvasandó anyaggal. Szavak sokasága keringett az elmémben, ahogy a betűk hadát olvastam a gondolataim között. Számok, szavak, mondatok... írásjelek, értelmek, képek.. Egyre sűrűbbé és érthetetlenebbé vált a helyzet, míg a napfény könnyedén beszökött az ablakfelületen, és élesen megvilágított egyetlen egy szót: „pusztítás”.
„Tik-tak, tik-tak, tik-tak..” - Egyre rohamosabbá vált az idő, szinte kapkodva surrant tova a mutató a számok végtelenjében, mintha el kellene repülnie egyszerre mindennek. Vagy netán visszafelé haladnánk? A múlt okozná ezt a sürgető hatást? Valamit mutatni óhajt? De hisz... mindent megéltem, avagy egyszerűbben fogalmazva: túléltem. Tudom, hogy milyen nehéz helyzetben lenni, menekülni, és nincstelenként létezni. Belső érzelmek nélkül lézengeni, és külső meglétek hiányában szenvedni. Sosem szerettem felhozni a múltat, mint témát. Mindig is gyűlöltem magamról komolyabban beszélni, így egyre előrébb jutva, elhomályosultak a képek mindenkiben, egyedül csak bennem nem. Hiszen hogyan is feledhetném el, hogy miattam halt meg a nagyapám? Hogy a szüleim prédaként végezték? S eme kimenetel ilyen szörnyű végzetet ígért?
„Tik-tak, tik-tak, tik-tak..” - Nincs érték, nincs érzelem, s nincsenek szavak. Nem önthetők mondatokba a gondolatok, nem fogalmazható meg, nos megannyi keserves történet. De mindannyian emlékszünk, s ki-ki a maga módján dolgozza fel. Egyesek a homályba taszították egykori voltuk, mások töprengnek a sötétben, s vannak azok, akik folyton felidézik ezt, ezáltal kínozván önmaguk. S ahogy az emlékek újra eláradnak az elmében, ahogy megemelkedik a pulzus, s eláraszt az akkori tapasztalat: megszűnsz létezni. Lassacskán megölöd magadban az érzelmeket, s felejtesz... Felejtened kell, nem? Muszáj! Az egyetlen megoldásod, amellyel élhetsz, avagy.... mellyel én magam élhetek.
„Tik-tak, tik-tak, tik-tak..” - S a hang végül elhall, az óra üteme eltűnik, s nincs már kattogás. Nincsenek emberek, kikkel foglalkozni kellene. S nem maradt semmi, ami elragadhatná a figyelmet...

- Már nincs sok hátra, ígérem.. - Mondtam biztatóan a nagyapám részére, ahogy bevártam, ezzel megengedve, miként rám támaszkodva folytassuk az utat.
- Olyan vagy, akárcsak az apád... - Kezdett bele a mondandójába, ahogy átkaroltam erősen félkézzel. - ...konok, de mégis nemes lelkű. Értékelem a kitartásodat, de eléggé bizonytalanul beszéltek napokkal ezelőtt nekünk. Nem hiszem, hogy ebből bármi jó is kisülhet. - Ingatta a fejét, ahogy félszegen rám nézett. - De akármit mondok neked, fiam, az egyik füleden be, a másikon meg ki, nem igaz? - Nevetett jóízűen, ahogy ezt követően köhögni kezdett néhány másodperc elejéig.
- Tudod, Öreg... - Hangsúlyoztam ki egy kedves mosollyal. - ...túl közel a cél, hogy pont most e pillanatban feladjam. Minden tiszteletem irántad, és a tapasztalatod irányába, de vannak helyzetek, amikor muszáj... most pedig ez egy ilyen alkalom. A húgom biztonságban van, de ez nem elég... Te is tudod, hogy nem az. Be kell mennem, és meg kell őt védenem. Ez az egyetlen megoldás. - Álltam meg egy pillanatra vele együtt, ahogy felnézett rám. Megveregette finoman a vállamat, és szelíden mosolygott eközben, mintha az égvilágon minden a lehető legnagyobb rendben lenne.
- Akármi is történjék... büszke vagyok rád, és a szüleid is azok lennének. Remek fiú vált belőled, és örülök, hogy ezt megélhettem. - Suttogta szinte, mintha érezte volna előre a végzetét.
- Még megannyi év van előttünk. - Vágtam rá gondolkozás nélkül.
- Nem, fiam, nem. - Rázta meg a fejét, majd komolyabban nézett a szemeimbe. - Csak egyet kérek tőled, sose feledd azt; kinek kell lenned.

„Tik-tak, tik-tak, tik-tak..” - Pislogtam néhányat, az íriszeim szinte izzóan fájtak, ahogy elvettem a pillantásomat az adott szóról, de továbbra sem tértem kellőképpen magamhoz.

Eltemettem az Öreget, az utolsó családtagot, aki a húgomon kívül még élhetett. Szüleink után, most ő is eltávozott, mintha csak meg lenne írva, hogy mindenkit el kell vesztenünk.
Az utolsó út...
Letérdeltem az Öregem sírja mellé, ahogy fájdalmas könnycseppek sorra folyt le az arcom felületén.
- Ígérem, megtartom. - Suttogtam megtörten, remegő hanggal, és kétkedőn, de egy valamiben biztos voltam mégis. - Megoldást találok e körülményre, és megoldom a helyzetet. Fogadom, és vallom. Semmi sem törheti meg a hitem, Öreg. - Egy apró mosollyal engedtem el, és hagytam ott; Őt. A föld alatt, s az elfeledésbe. Sosem mentem többet, és nem is látogattam. Csak a gondolataimban tűnt fel néha lomhán, hallgatagon, s mégis tanítón.