21:05
A szalont sötétség lepi el, elegáns, estélyis és öltönyös vendégei halk sutyorgással merülnek el a feketeségben. A terem rövidesen csendbe borul, én pedig vígan fürdök a kobaltkék és ciánkék reflektor rám vetített fényében, amely felpezsdíti a véremet és kellemesen cirógatja bőrömet. Most vagyok a legszebb – precízen kihúzott, vörös ajkaimmal, göndör frizurámmal, kiugró, gyémántporos kulcscsontjaimmal, amelyek kivillannak a selyemruha vékony pántjai alól –, amikor megvilágít a reflektorfény, és az emberek elhallgatnak ámulatukban, én pedig tündöklök, sütkérezem a figyelmükben, elismerésükben. Félig lehunyom szemeimet, úgy nézek a sötétségbe, észre sem veszem a kirajzolódó sziluetteket, nem hallom az elismerő tapsot és ujjongást. Szinte megrészegedem az érzéstől, amikor felcsendül a zenekar visszafogott játéka, én pedig a zongorára simítom ujjaimat, és ritmusra ringatva csípőmet, búgó hangon énekelni kezdek:

22:30
- …és akkor azt mondtam neki: maga mégis kicsoda, és hogy került az öltözőmbe? Nem hiszik el, mit felelt a férfi, azt hittem ledobom a parókámat! Szóval azt mondta… – lelkesen utánzom a férfi mély baritonját, még felháborodott arckifejezését is magamra öltöm. Az asztaltársaság fülsüketítő nevetéssel felel, néhányan a pezsgőt is félrenyelik, mire még nagyobb hangzavar kerekedik a teremben. Kétségkívül mi vagyunk a leghangosabbak, talán ferdeszemmel is néznek ránk a körülöttünk lévők, de mi nem foglalkozunk velük.
Még Mrs. Turner, a kikent-kifent vénasszony is hangosan heherészik, aki a hátam mögött csak szajhának hív, és árgus szemekkel lesi minden mozdulatomat, akár egy ragadozó. Színésznőnek persze csapnivaló; látom, ahogy szemei tüzelnek a haragtól és féltékenységtől, ott ég bennük minden alsóbbrendűség és hitványság, ami azokat az embereket sújtja, akik mások sikereire ácsingóznak. Az arcára van írva, hogy maga is tisztában van szánalmas mivoltával; az ő történeteit sosem fogadják ilyen izgatottsággal, az ő fülébe nem sugdosnak bizalmas titkokat, még izgalmas szerelmesleveleket sem kap, vagy ajándék gyémántkarpereceket. Belepusztul, hogy őt akkor sem illetné ekkora figyelem, ha levenné nevetséges, gyöngyös ruháját és az asztalra mászva táncolni kezdene. Tisztán látszik, hogy felemészti a gyűlölet és féltékenység, és még ahhoz is túl buta, hogy ezt elrejtse mások elől.
Múlt évben elterjedt egy rosszindulatú pletyka, ami szerint a férje miattam vált el tőle, a nekem vásárolt ajándékok pedig csődbe vitték a családjukat – Mrs. Turner eljátszotta a hattyú halálát, ujjal mutogatott rám, sutyorgott a hátam mögött és mindent elkövetett azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Fogalma sem lehetett, milyen szoros barátságot ápolok a volt férjével, aki még a válásuk előtt mesélt nekem egy mosónőről, akihez az asszony elől menekül esténként. Természetesen nem tartott sokáig Mrs. Turner mártíromsága – körbeküldtem a lányhoz írt szerelmes leveleket, és rövidesen mindenki tudomást szerzett a hazugságról. A végén mégis megkegyelmeztem neki, és nagylelkűen védelmére keltem a felbőszült tömeggel szemben. Az emberek teljesen elérzékenyültek a jóindulatomtól, amiért kezet nyújtottam ennek a keserű öregasszonynak, miután megpróbálta bemocskolni a nevem, az eset pedig még hetekig beszédtéma maradt. Mrs. Turner láthatóan nem szórakozott ezen olyan jól, mint én, ugyanis akkoriban nekem köszönhette, hogy a társaságban maradhatott. Nekem! Ez sokkal nagyobb büntetés lehetett számára, mintha kiutálták volna, és talán ezért nevet most olyan hangosan és hamisan, szemeivel szinte szétcincálva engem. Szánom az olyan nőket, mint, ő, gondolom kárörvendően, és vidám mosolyt villantok felé.

23:10
- Maga csodás nő, Ms. Tate… és az a hang, azok az érzelmek! Úgy éreztem, mintha csak nekem énekelt volna, és bűntudatom is lett, amikor elkezdett sírni.
A férfi két izzadt keze közé fogva tenyeremet, kétségbeesett gyermek módjára igyekszik, hogy fenntartsa az érdeklődésemet, nehogy a szomszéd férfival kezdjek el beszélgetni, miközben ő szerelmet vall.
- Csakugyan? – tettetett szerénységgel fogadom a bókot, kissé közelebb is hajolok, hogy fontosnak érezze magát. – Szeretné, ha énekelnék magának?
- Tudja maga jól, hogy mit szeretnék– kapja el a tekintetemet elszántan, én pedig szemtelenül kuncogok, szinte látom, ahogyan a tükör előtt gyakorolja a csábosnak szánt pillantást, hátha sikerül meggyőznie, hogy neki adjam a kezemet. Egy pillanatra elgondolkozom, milyen lennék szófogadó, visszafogott feleségként, zilált kontyba tűzött hajjal, süteménymáztól piszkos köténnyel, délután a gyermekeim után futkosva vidáman, este pedig vacsorával várva a férjemet, aki izgatottan meséli a sült hús és krumpli felett, mi történt vele aznap a munkában. Belepusztulnék az unalomba.
- Már hogyne tudnám – simogatom meg a vállát kedvesen. Ujjamon a tőle kapott gyémántgyűrű csillog. – És nem szeretném, ha azt hinné, csak szórakozom magával, de kérem, erről ne ma, ne most. Úgy sajog a fejem már egészen reggel óta, arról az öltözős incidensről nem is beszélve!
- Ki szeretne menni friss levegőt szívni? – a férfi kap az alkalmon, hogy végre kettesben lehessünk, távol az erőszakos barátoktól és hangos zenétől. A gyűrűmre pillantok, erre a gyönyörű kövekkel kirakott ékszerre, amihez foghatót senkitől sem kaptam még. Kifinomult darab, tökéletesen illik az ujjamra, mintha csak nekem készült volna, bizonyára egy vagyont is ér. Még ha nem is megyek hozzá, egy ideig talán elszórakozhatunk, gondolom magamban, és aztán úgy intézem, hogy ő maga is belássa, nem lennénk boldog pár – a gyűrűt persze nem kapja vissza!
- Igen, azt hiszem, az jót tenne – mosolygok szerényen, majd belékarolok, és hagyom, hogy kivezessen a teraszra. A későnyári esti szellő bekúszik vékony selyemruhám alá, jólesően cirógatni kezdi fedetlen tagjaimat. – Gyönyörű a látvány, nem igaz? Az a szökőkút…
Mosolyogva a férfihoz fordulok, és cigarettával az ajkaim között közelebb hajolok, hogy meggyújthassa nekem.
- Maga olyan titokzatos – a meggyújtott gyufa megvilágítja arcát, úgy mosolyog rám álmodozó szemekkel. – Úgy érzem, még mindig nem ismerem eléggé…
Ez így is marad.
- Kérdezzen hát. Nyitott könyv vagyok, ha a megfelelő kérdéseket teszi fel – fújom ki a füstöt megkönnyebbülten, és kissé félrebillentem a fejemet. – Na, mondja… Mire kíváncsi?
- Meséljen a családjáról. Azt hiszem, sokat elárul egy emberről, hogy kikkel osztozik egy néven – támaszkodik a vaskorlátra. – Vannak testvérei?
Elmerülök a kivilágított szökőkút látványában, úgy ízlelgetem magamban szavait, közben nagyot szívok mentolos cigarettámból, nehogy észrevegye, hogy remegnek az ajkaim. Milyen szánalmas, dorgálom magamat szórakozottan, de aztán eltűnődöm egy pillanatra. Rövidesen megszűnik világítani a szökőkút, kialszik a cigaretta, eltűnik a mosolygó, csillogó szemű férfi.

Magunkat látom, ahogyan a farm mögötti réten szaladunk. Szinte ki sem látszunk a pitypang-erdőből, izgatottan sikoltozunk, ahogyan hajunkba kap a hűvös szellő, és színes virágokat szedünk édesanyánknak, aki leszid minket, amiért már megint túl messzire tévedtünk – hisz tudhatnánk, hogy milyen veszélyes kint, amióta…! Minket mégsem érdekel, cinkosan nevetünk egymásra és másnap ugyanúgy kiszökünk a szabad, nyári levegőre. Hiába próbálnak meg bezárni minket, túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy megijedjünk a fenyítő, intő szavaktól.
Már idősebbek vagyunk. Gyönyörű szobánk van, festett rózsaszín és kék gyémántokkal, fényűző bútorokkal és magas ablakokkal, amelyek a hátsó kertre nyílnak és bőséges virágillatot fúj be rajtuk a szellő. A meleg tavaszi délutánon izgatottan próbálgatom csillogó jelmezemet, ide-oda rakosgatom az összegyűrődött szövegkönyvet. Büszkén illegetem magam, amiért enyém a főszerep, mert én sosem adom alább. Ő pedig velem együtt örül, gyakorol, izgul, retteg, pedig még csak el sem engedik itthonról, hogy megnézhesse az előadást. Ezúttal nem enyhít szüleink szigorán a toporzékolás és könyörgés.
Életem első hivatalos eseménye előtt nevetgélve válogatunk a gyönyörű selyemruhák között, amelyet anyánk a gyárból hozatott. Ő csodás éjkék, kőberakásos báli ruhát választ nekem, én pedig rózsaszín tüllös, fodros darabot adok rá. Hangosan fantáziálunk az izgalmas estéről, miközben édesanyánk legszebb kristályékszereit próbálgatjuk. Ő azonban aznap este is otthon marad, sorsába beletörődve kullog alagsori szobájába – mert édesapánk szava szent, nincs már cinkos összekacsintás, sem közös rosszalkodás.
Az emlékfoszlányok összefolynak. Magamat látom a vacsoraasztalnál, ahogyan térdemet csapkodva nevetek egy öreg konzul rosszindulatú viccén, mert ha nem teszem, édesanyám belém csíp az asztal alatt; aztán édesapámat kinevező ceremóniáján, büszkén domborodó C-kitűzővel; fényűző estélyek sokaságát, tömött nézőtereket, kemény vastapsokat, címlapokat és hatalmas plakátokat. És mindennél tisztábban látom őt sírni, zokogni keservesen, amikor édesapánk elé áll, hogy közölje vele az elkerülhetetlent; hisz így lesz mindannyiunknak a legjobb, nincs több titkolózás, sem alagsorba bújás, ő majd elintézi a névváltoztatást, ismer egy megbízható öregurat, aki befogadja a lányt, elismeri valódi gyermekeként, és akkor minden sokkal szebb lesz, meglátogathat minket bármikor! De ő vigasztalhatatlan, hiába próbál édesanyám hatni rá balzsamos szavaival, hiába ölelem szorosan, győzködve őt, hogy egyezzen bele, kitépi magát kezeim közül és elszalad. Aztán halkan suhog a búcsúlevél, ahogyan édesanyám remegő ujjai közül kicsúszik, és sikoltás tölti meg a fényűző szalont.

- Minden rendben?
Vállamra simul egy meleg tenyér. Úgy riadok fel, mintha hideg vízből rántottak volna ki. Zavartan pillantok fel az aggódó férfira, de aztán bájos mosolyt erőltetek arcomra, mintha mi sem történt volna.
- Elnézést… mit is kérdezett?
- Hogy vannak-e testvérei.
- Nem, nincsenek.