Törött, barna bőrrel borított napló. Időette,sárguló lapokon futó, összekapaszkodó betűk tengere.
“Ez a szerelem az évszakokból született. A tél fagyos ölelésében forrón omlott egymásba, az első rügyekkel szökkent szárba az illatos tavaszban, kivirult, színes pompájában ragyogott a részegítő nyárban, és megérlelte a mosolygós ősz, hogy aztán újra a tél hótakarója alatt keressen vigaszt.
Ez a szerelem az évszakokból született és az elkövetkező évszakok adták a rettegést, a várakozást, végül az elmúlást.
Mert bárkit megmenthetsz, de aki a legfontosabb, azt erősen szorítva, akarva, küzdve és minden zokogásod közepette is el fogod veszíteni, ha eljön az ideje.
Bárkit megmenthetsz….csak Őt nem.”
Hittem én.
...és a mai napig ebben a hitben élek...

Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, ujjaimmal körkörösen simítottam át szinte simogatva a szemgolyókat is. Az álom elűzhetetlenül hintázott a szempilláimon, az előttem heverő kimutatásokon a szálfaegyenesen sorakozó számok halmaza egyetlen masszív ponttá merevedett előttem. Azt hiszem képtelen lennék megmondani, hogy nagyjából öt perce mit is nézek pontosan. Pedig tudtam, hogy az osztályok főorvosainak számszaki kimutatásai hevernek előttem, amelyből valami felfogható és egyszerű jelentést kellene fabrikálnom. Képtelen voltam gondolkodni, ahogyan két éve, hogy szinte csak lélegzem, de már nem élek. Mintha nem lenne miért. Partot vesztett folyó lettem, elszakadt gyümölcs a fától, leszakított, szélre bízott pitypang ernyő. Azon meditálok, hogy mit csináltam rosszul azon a decemberi fagyos reggelen, mit tehettem volna még? Pedig ott sem kellett volna lennem….nekem akkor egy értekezleten kellett volna ülnöm, helyette azonban rettegve, reszketeg lábakkal, szinte a lélegzetemet is akarattal visszatartva figyeltem a monitoron a ritmusát veszített szívének kirajzolódó ütemét. A nyelvem a szájpadlásomon dobolta az ütemet, követelte a szabályosságot, összekoccanó fogaimon túl a némán megszülető szavakkal könyörögtem neki, hogy ne adja fel a küzdelmet. Agyam ezerszer is kiátkozta amiért a figyelmeztetésem ellenére odament, ahova nem kellett volna. De parancsa volt...mondta Ő.

~Tagadd meg!~
~Tudod, hogy nem lehet.~

Tudtam.Mégis erre kértem, mert rossz előérzetem volt. Úgy öleltem azon a jellegtelenül szürke reggelen, mintha egyetlen színfolt lenne életem palettáján.Az is volt. A jövőm, a terveim, a sikereim, az előrehaladásom az orvosi ranglétrán. Mindent neki köszönhettem, mert hitt bennem, mert hinni akart, mert biztatott, mert tudta, hogy képes leszek rá. Nem csupán gyógyítottam az embereket, hanem eljutottam a lelkükig. Ő tudta, hogy a test csak akkor menthető, ha a lélek nem adja fel. Akkor és ott azonban Ő feladta, csak én nem tudtam megtenni.Mert nekem Ő volt a lelkem.
A lélegeztetőgép monoton búgása tudatosította bennem, hogy már csak azért él, mert mi még úgy akarjuk, hogy éljen. Arcán békésen simultak el az aggodalmas ráncok, homlokán nem vetett árnyékot a múltja, melyet vérrel írt az időbe az évek előrehaladtával. Áldozatai voltak, miközben nekem mások életéért kellett küzdenem. Ő elvette azt amit én másoknak adtam. A mérleg két serpenyője voltunk, mégis valahol félúton találkoztunk és megtaláltuk az utat a másikhoz.
Csak egy bevetés volt, egy átlagos parancs, és nem sejtették, hogy csapdába sétálnak bele.Ha nem megy el akkor reggel, ha elmegy de a hátsó sorban marad, ha a hátsó sorból nem tör előre, ha nem neki kell elsőre berontani a helyre...annyi de annyi variáns, annyi útelágazás ezen a kietlenül egybefüggő kusza életösvényen, lehetőségek megannyi verziója közül mégis azt találta meg, amelyben menthetetlenül sodródott az elmúlás felé.
Mikor behozták már éppen indultam William-hez, hogy megbeszéljük a konferencia anyagát, hogy megtervezzük miről fogunk beszélni a Kormányzó következő jótékonysági bálján...akkor fontosnak hitt dolgok silányultak banálissá, és már semmi mást nem láttam, csak az összetört, ezer sebbel pettyezett testét, és kínzó fájdalom szorította össze a mellkasomat. Nem tudtak elküldeni, nem hagytam, hogy megállítsanak a bemosakodásnál, és azt sem, hogy ne legyek ott egészen addig a pillanatig, amíg valaki ki nem mondta a nyilvánvalót: menthetetlen.
Nem tudtam elengedni, képtelen voltam arra amire orvosként felesküdtem...önző voltam ahhoz, hogy bevégeztessem a kegyes halált, hogy elengedjem a kezét. Még egy utolsó csókot leheljek a homlokára, még kisimítsam azt az egyetlen tincset és a füle mögé igazgassam, még egyszer láthassam a vékonnyá feszülő ajkakat, amint dacosan elmondja, hogy bárhova is kell mennie életben marad. Miattam.Miattunk.
Élni ezerféle módon lehet, meghalni is éppen úgy.Ujjaim oly kitartóan és szinte fullasztó akaratossággal markolták a párnát a feje felett, és a szemeim könyörgőn pislogtak a gép felé, hogy ne álljon le.Egy nővér állt mellette, hogy megtegye azt amire én képtelen vagyok. A zokogást visszafojtottam, nyeltem a könnyeket mint összepréselt gombócokat vékonyka torkomon lefelé, szinte belül zengtem imámat a megtagadott isten felé, hogy ne vegye el...ne Őt.
Orvos vagyok, tudnom kell megbirkózni az ilyesmivel, és addig ment is.Valamennyire. De amikor Róla volt szó egyszerűen elfelejtettem orvosnak lenni. Odakint már esteledett. Borús nyugalommal omlott el a szürkület Kristályváros felett. Amikor az ablak felé pillantottam minden szétfolyt előttem, hogy megint abban a négy évvel korábbi téli estén legyek, amely mindent megváltoztatott. Hullámzó emlékek közé zuhantam.

“Már odakinn,a télhez képest szokatlanul enyhe lágy estében érezni lehetett a súlyos parfümillatot, hallani lehetett a méregdrága pezsgőspoharak összekoccanását, morajló, egybefüggő duruzsolás közé befészkelődő halk nevetéseket.
Mély levegőt vettem a hosszú lépcsősor előtt, melyet kétoldalt, apró kis murillo angyalkák dundi kezeiben tartott gyertyát stilizáló lámpái világítottak meg. Végigpillantottam magamon, még egyszer utoljára, megérintettem a fülemben függő világoskék kristály fülbevalót, és megemelve az estélyi ruhám alját elindultam felfelé. Alig tettem meg pár lépcsőfokot, egy hangot hallottam a hátam mögött.
- Csak ne olyan sietősen Dr. Wissen, a végén még nyakát töri!- fülbemászó bariton volt, egy fiatal férfihoz tartozott, és már láttam is magam előtt tisztes, táncoló, kunkorodó barna tincseit, nevető szemei körül az idő szarkalábai dacolva mindennel egészen kisfiús bájt kölcsönöztek az illetőnek. Bár megfordultam és mosolyogva üdvözöltem, már abban a pillanatban, hogy meghallottam, tudtam, hogy ki ő.
Udvariasan nyújtotta a karját segítségül és én készségesen fűztem közé a sajátomat, majd egy őszinte és alig leplezett mosoly mögé rejtezve hajtottam meg enyhén a fejemet. A kabát takarásából felvillant hosszú fehér nyakam szabályos íve, és még ha nem is láttam, valahol legbelül éreztem, hogy ott felejti a tekintetét, és egy alig hallható forró sóhaj csiklandozta át a halántékom. Barátok voltunk. Én ezt akartam. Tudom, hogy ő is. Mégis működött valami, ami nem engedte, hogy ez a gondolat befészkelje magát az elménkbe.A karját adta, és én a karomat adtam. Nem történt semmi. Nem is fog. Akkor ezt gondoltam. Tévedtem.
Odabent egy melankólikus keringőt kezdtek játszani, a bejárat mellett egy testes férfi egyensúlyozott vanília illatú szivart kicsi, virsli szerű ujjai között. Kaján óvatossággal biccentett nekünk amikor elhaladtunk mellette.
Hívogató este volt. Az a fajta, amelyet nem vár az ember, és amiben mégis képes elveszni, ahogyan halad előre az idő.
- Az első táncát nekem adja?
- Nincs táncrendem, pocsék táncos vagyok.
- Nem hiszek magának. Majd megtanítom.  
Beleborultunk a táncba, az életbe, egymásba.
Dacoltunk mindennel.
Végül belebuktunk.”

Még egyszer megigazítottam a párnát, még egyszer megsimítottam az arcának ívét mutatóujjam vezetve végig az utolsó ismert barázdán is. Még egyszer csókot leheltem ajkaira, és hangtalan búcsúztam Tőle. De nem örökre. Úgy nem tudnék. Kell valami kapaszkodó.
Csendes léptekkel hagytam el a szobát, vissza se nézve, hogy a zsebembe csúsztatott mobil gyorsgombjára nyomjak és Will-t hívjam. Második csengetésre felvette.
-Bocsánat a késés miatt. Közbejött valami. Negyed óra és ott vagyok.
A hangom oly félelmetes nyugalommal csendült. Beleszőttem a fájdalmat, de eltakartam. Csak a sóhajom lehetett árulkodó.

Ha jobban figyelek….

A főbejáratnál egy fekete öltönyös alakba botlottam. Idegen volt. Számomra.
A lélegeztető gép még mindig ütemesen zakatolt, a nővér ugyanúgy állt mellette, akárha várt volna valakit. Várt is. A fekete öltönyös lépett be, és egy sokat mondó biccentéssel bocsátotta útjára, majd a masszív fekete táskából egy fecskendőt húzott elő, és közelebb lépve az ágyhoz a branülön keresztül beadta a betegnek.

- Ébresztő katona! Véget ért a harmadik próba. Érzelmek kizárása. Remélem tudja ez mit jelent.

Mindeközben én magamban felkészültem egy örök életre tartó gyászra, és új célok keresésére.
Pedig ha tudtam volna...