To: Jessamine Blythe

You know I got your back, I'm on your side

Fogalmam sincs, mit tettem volna a helyében egy ilyen elrendezett házassággal. Ha csak a saját érdekeimet néztem, élből nemet mondok, de ha függött volna a döntésemtől bárki; a családom… nem, nem apámra gondolok, hanem sokkal inkább anyámra. Akkor talán… miatta talán bevállaltam volna, de mégis, egy házasságban a nő a gyengébb, nem? Bizonyos értelemben. Nekem, mint férfinak egyszerűbb lett volna egy házassággal megküzdeni, mert nem vágyunk talán annyira a szerelemre, mint a nők. Talán. De ez is csak az én eszmefuttatásom volt, semmi több. Ugyanakkor vágytam is a partnerre, a szerelemre, és eléggé válogatós voltam ilyen téren. Jessaminehoz ugyanis senki sem érhetett fel. De a barátom volt és ezt tiszteletben kellett tartanom. Egészen a mai napig ment is; elnyomtam az érzéseimet magamban, szinte tudomást sem véve róluk. S most… szinte rám zúdult mindent. Óvni akartam őt, segíteni neki, megmenteni ebből a lehetetlen helyzettől.
Ahogy beismerte, fogalma sincs, hogyan mászik ki ebből a kapcsolatból, sóhajtottam egy nagyot. A vőlegénye koránt sem volt a szívem csücske, már csak azért sem, mert bántotta ezt a nőt… akit én inkább a tenyeremen hordoztam volna. Szerettem volna. Az ötletre gyengén megráztam a fejemet.
- Évekig voltam édesanyám titkos szövetségese… a csendes gyermek, aki nem mondott senkinek semmit, és nem tett semmit. Most ez… ez nem lehet így – Suttogtam. Én jobban féltettem őt, ebben ezer százalékig biztos voltam. Végül elszakadtam tőle, félve attól, hogyha továbbra is a közelében vagyok, elpattan nálam az utolsó cérnaszál és megcsókolom. Tudtam, hogy azzal mindent elrontottam volna, s ezt végképp nem akartam. El is szakítottam a tekintetemet az ajkairól, amik annyira vonzottak, szinte hívogattak. Figyeltem, miként fonta össze a karjait, majd nagyot nyelve kezdtem hallgatni őt. Választ akartam, de magam sem tudtam, pontosan mire kellene számítanom. Mindenesetre ledöbbentett és ha lehet, még több aggodalommal kezdtem fürkészni a nőt. Gyengén ráztam meg a fejemet, feszülten felsóhajtva.
- Ezt nem hagyhatjuk annyiban, Jessamine. Bárkivel is tartja kintről a kapcsolatot, az csak árthat ennek a közösségnek. Nem titok, hogy a falon túl szörnyek vannak és talán olyanok, akik… - Nem fejeztem be, csak megráztam a fejem. Nem szerettem címkézni az embereket. Tudtam, hogy a kint ragadtak közül nem mindenki volt rossz vagy épp gonosz, de akivel ez az alak tarthatta a kapcsolatot, kétség kívül ebbe a kategóriába tartozott. – Kötelességünk jelenteni ezt a hatóságoknak… - Közöltem komolyan, de tudtam a válaszát, vagyis sejtettem. – És mielőtt tiltakoznál, kérlek, gondold át… ez az alak nem csak rád veszélyes, hanem mindenkire. Nem lenne jobb, ha… - A számat húztam, enyhén célozva arra, hogy rácsok mögött lenne a helye minimum.
Aztán azon kezdtem gondolkodni, mégis mióta hordhatja egymaga ezeket a titkokat, avagy terheket. Hogy nem szakadt rá ez a mázsás súly?

442 words ❖ i won't mind ❖ note:     ❖

To: Jessamine Blythe

You know I got your back, I'm on your side

Igaza volt; a munkám volt az életem és fordítva, az életem a munkám. Elképzelésem sem volt, mit kezdtem volna, ha többé nem dolgozhatok itt… orvosként. Valahogy nem volt semmi célom ezen kívül, ami azt hiszem, valahol kétségbeejtő is volt. Vagy csak… elhivatott voltam és nem csak azért dolgoztam, mert muszáj volt. Hanem mert akartam. Az, hogy embereken segíthettem, többet jelentett bárminél. Még a velejáró nehézségek, vagy épp… veszteségek ellenére is. Másrészt, talán jó is voltam abban, amit csináltam. Persze, csak a magam módján. Mély levegőt vettem a halk szavaira, majd a simítására halványan elmosolyodtam.
- Én is ezt próbálom Veled, Jessamine – Suttogtam vissza és végül nagyot kellett nyelnem.
Nem akartam, hogy sajnáljon vagy szánalmasnak tartson, de ezt kockáztatva meséltem el neki a múltam egy részét. Hittem, hogy megérti, miért. Hogy elhiszi, mennyire aggódom érte és mennyire tenni akarok valamit érte. A közelsége viszont szinte megrészegített. Annyira vonzott, hogy majd’ beleőrültem. Miért nem léptem vajon soha az irányába? Mitől féltem? Hogy nem leszek neki elég? Hogy mást szeret? Igen, talán mindezek együttvéve. Szinte alig mertem levegőt venni, nem akartam, hogy elillanjon a pillanat, amíg ily’ közel van hozzám. Aztán egyszer csak megtörtént. Megtört a közelségünk és újból távol voltunk egymástól. Fájó üresség lappangott bennem ezután.
A története hallatán rengeteg kérdés merült fel bennem. Egyáltalán nem értettem, miért történt ez vele, miért ment bele egyáltalán és miért nem állt a sarkára. A szülei befolyása alatt volt és ez… nem tetszett. Miért irányítják őt ennyire? Jessamine-t mindig is egy erős, határozott, független nőnek gondoltam. De ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ez egy hamis összkép volt, amit én alkottam a fejemben. Ettől mondjuk még nem ért kevesebbet a számomra, az érzéseim sem tűntek el, csupán más szemszögből kezdtem figyelni ezt a nőt, akiért a szívem néha túlságosan is hevesen vert.
- Valahogy nekem az első pillanattól kezdve nem szimpatikus az a férfi – Jegyeztem meg egy kisebb sóhaj után. Sosem szerettem azokat a fajta embereket, akik túl makulátlannak próbálják eladni magukat; hisz a valóságot ez sokszor nem fedte le. Senki sem tökéletes, senki sem makulátlan. – Én… fogalmam sincs, mit mondjak erre. Hibát követtél el, Jessamine. Egy szinte vadidegennel eljegyezni magad… - A fejemet csóváltam, majd félrepillantottam. Aztán rá.
Nagyot nyeltem, majd rögtön azon kezdtem gondolkozni, hogy még én is féltékenységet szíthatok benne, ha rájön, Jessievel vagyok most. Sőt… de ez a gondolat sem volt elég ahhoz, hogy elszakadjak tőle. Szorosabbá vált az ölelésem és nem szándékoztam elengedni őt egyhamar. Éreztetni akartam, hogy rám számíthat és itt vagyok. Nem akartam magára hagyni ebben a káoszban, amibe saját magát keverte.
- Sajnálom – Egy fél pillanatra talán feladtam az egészet; de tényleg csak egy fél pillanatra. Hiszen nem akartam, hogy ez az egész pontosan úgy maradjon, ahogyan van.
Ahogy a hajamba túrt, jólesőn megremegtem, bár ez engem is meglepett. Ne, Jess… elveszed a maradék józan eszemet is. Mélyen szívtam magamba a levegőt, próbálva minden olyan gondolatot kiverni a fejemből, ami nem illik ide. Lehunyt szemekkel élveztem ki az érintését és többet akartam belőle, oh, de még mennyire többet…! De nem akarhattam ezt. Barátok vagyunk. Hagytam, hogy elszakadjon tőlem kissé, így lepillantottam rá, először igencsak ködös tekintettel. Lassan tisztult ki vissza a látásom, majd az ajkaira pillantottam lopva.
Leigh, elég már. Magadat kínzod! Koncentrálj. Lehetőleg a hangjára és ne arra, mennyire gyönyörű…
Nagyot nyeltem, aztán a szavai végre eljutottak az agyamig.
- Mi… - Megköszörültem a torkomat. – Mire jöttél rá? – Visszahajoltam hozzá, a homlokának döntve az enyémet. – Most már ne tartsd magadban, rendben? Együtt túljutunk ezen valahogy. Ha kell… én magam érem el, hogy eltűnjön innen – Mondhattam volna, hogy „és nem érdekelnek a következmények”, de érdekelt. Viszont kockáztatnom kellett… Jessamine fontosabb volt, mint bármi és erre ekkor döbbentem rá igazán.
A homlokától végül elszakadva az ajkaira néztem lopva és tényleg nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne csókoljam meg. Elszakadtam tőle teljesen, hevesen zakatoló szívvel.

636 words ❖ i won't mind ❖ note:     ❖

I thought my demons were almost defeated
But you took their side and you pulled them to freedom

Úgy éreztem, nem veszi elég komolyan, mivel állunk szemben, és ez komolyan kétségbe ejtett. Mindketten tudtuk, hogy a munkája, az orvoslás az élete, és azt is tudnia kellett, hogy ha Raymonddal akar szembeszállni, akkor ez is veszélybe kerül. Nem hagyhattam, hogy ennyit áldozzon fel miattam, hogy feladja a hivatását, a betegeit... Szükségük volt rá és neki is rájuk.
Lepillantottam az egymásba kapaszkodó ujjainkra, majd újra a szemébe néztem.
- Csak próbállak megóvni – szólaltam meg halkan, miközben a hüvelykujjammal megsimogattam a kézfejét.
Komolyan gondoltam, amit mondtam, ő mégis gond nélkül bontotta le az utolsó gátakat is a vallomásával. A története megérintett és egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat... és a Leigh irányába táplált érzéseimet, amiknek soha nem mertem hangot adni. Soha nem voltunk még olyan közel egymáshoz, nem csak fizikailag, hanem lelkileg sem: az életének egy olyan részét osztotta meg velem, ami fontos részét képezte annak, aki volt, és bár a múltat megváltoztatni nem tudtam, szerettem volna, ha érzi, hogy mellette vagyok.
Nevetséges gondolatnak tűnt, hogy megcsókoljam, de nem tudtam nem érzékelni a fizikai közelséget is. Ahogy a homlokom az övének támasztottam, lehunytam a szemem, néhány pillanatig csak csendben, együtt léteztünk. Tudtam, hogy egyetlen apró mozdulat elég lenne, hogy csupán az államat kellene előrébb mozdítanom, hogy az ajkaimat az övéhez érintsem... A lélegzete szinte égette a bőrömet, muszáj volt elszakítanom magam tőle, mielőtt még hülyeséget csináltam volna. Leigh a barátom volt.
Az eljegyzésem történetére körülbelül azt a reakciót kaptam tőle, amire számítottam is; a racionálisat. Pontosan azzal jellemezte a helyzetet, ami volt: őrület. Egyetértően biccentettem a jelzőre, mielőtt folytattam volna, belemenve abba a részletbe is, amire még én magam is kerestem a választ. Miért mentem bele? Miért nem sétáltam el nevetve? Tulajdonképpen soha nem mondtam igent a szüleimnek, egyszerűen csak hallgattam, mert nem mertem hangosan kimondani az ellenvetéseimet. Abban a pillanatban, amikor a hallgatást választottam, egyetlen dolog járt a fejemben: az a férfi, aki most is itt állt az orrom előtt. Nem sokkal azelőtt jöttem rá, hogy menthetetlenül gyengéd érzelmeket kezdtem táplálni a barátom és a kollégám, a kórház legjobb orvosa iránt, és...
Magam előtt sem tudtam tagadni többé a nyilvánvalót: menekültem. Tudtam, hogy soha nem mertem volna bevallani az érzéseimet Leightonnak, féltve a barátságunkat és a kórházban kialakított tökéletes együttműködésünket, ezért inkább úgy döntöttem, fejjel rohanok a falnak, de bekötött szemekkel. Akkor azt láttam benne, hogy egyszerre segíthetek a szüleimnek, óvhatok meg egy értékes barátságot, és... azt hiszem, azt reméltem, még jóra is fordulhatnak a dolgok. Nem ismertem Raymondot, és végül ez volt a kulcs ahhoz is, hogy minden kezdett összeomlani körülöttem.
Ezt viszont nyilván nem mondhattam el szóról szóra éppen Leightonnak.
- Nem ismertem Raymondot – feleltem a fejemet ingatva, amikor ő is szóvá tette, hogy nem érti a döntésemet. – Nem tudtam, milyen valójában. Tudod, ő éppen az a típus, aki kifogástalanul adja elő a gavallért, de minél kevesebb a szemtanú, annál inkább kimutatja a foga fehérjét. Mire rájöttem, milyen ember is valójában, már késő volt csak úgy kihátrálni... – Ez az igazság bevallható része volt, nem a teljes, de mégsem hazugság. Felsóhajtva függesztettem a tekintetem a cipőm orrára, csak akkor néztem fel rá ismét, mikor újra megszólalt. Éreztem, hogy a szívverésem ismét felgyorsul, ahogy elindult felém, de a kérdéseire koncentráltam, hogy eltereljem a figyelmem. – Azt hiszem, inkább az első kettő keveréke, és azt is nehezen viseli el, ha nem értek vele egyet, vagy szóváteszem a nemtetszésemet... – Elakadtak a szavaim és a lélegzetem is, ahogy gyengéden végigsimított a foltokon, de csak akkor felejtettem el igazán levegőt venni, amikor magához húzott.
A kezeim maguktól emelkedtem fel, a tenyeremet először a vállaira simítottam, ám ahelyett, hogy eltoltam volna magamtól, hagytam, hogy az ujjaim tovább csússzanak a hátára. Nem volt kérdés, hogy viszonzom-e az ölelését, csupán attól féltem, hogy megérzi, milyen hevesen dobog a szívem a mellkasomban.
- Attól tartok, ez már túlnőtt ezen a kérdésen... – Nagy levegőt vettem, szinte ugyanabban a pillanatban szorítva az ölelésemen, amikor részéről is ezt éreztem. – Ha visszatáncolnék is, talán egész életemben nem szabadulnék meg tőle, már ha egyáltalán hagyná – folytattam halkan. – Ráadásul van még valami...
Nem is gondolkodtam, mit csinálok, a jobb kezem ujjai maguktól találtam utat a nyakához és túrtak kissé a hajába a tarkójánál, miközben mélyen magamba szívtam az illatát, próbálva erőt gyűjteni a folytatáshoz, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban felkavartam a saját érzéseimet. Olyan közel volt hozzám... A szívem már szinte a torkomban dobogott, ha monitorra lettem volna kötve, azt hitték volna, hiperventilálok.
Csak egy egészen kicsit húzódtam el tőle, éppen csak amire ahhoz volt szükség, hogy lássam az arcát és a szemeibe tudjak nézni, egy milliméterrel sem távolabb. Hirtelen rájöttem, hogy a torkom is kiszáradt, meg kellett nedvesítenem az ajkaimat és nyelnem kellett egy nagyot, hogy meg tudjak szólalni.
- Azt hiszem, rájöttem valamire vele kapcsolatban, ami nem hagy nyugodni – suttogtam.

791┃you're all i need┃    ┃✗

To: Jessamine Blythe

You know I got your back, I'm on your side

Nagyon is komolyan vettem a nő intelmeit, de valahogy mégsem akartam úgy rettegni attól a férfitől, mint azt Jessamine elvárta volna. Pontosan tudtam, hogy az a férfi bármire képes; egyszerűen a kisugárzása, az, ahogyan másokkal bánt és az, ahogyan feltehetőleg a nővel is bánt… elég volt arra, hogy teljes képet kapjak róla. Sóhajtottam egy nagyobbat, ahogy folytatta és kijelentette a nyilvánvalót. Méghozzá azt, hogy nekem a munkám az életem… igaza volt. Fogalmam sem lett volna, mihez kezdek, ha nem dolgozhatok többé itt.
- Jessamine… kérlek – Nem tudtam, mivel győzhetném meg arról, hogy elfogadja a segítségemet. Nem maradt más, csak az, hogy beavatom a múltamba. És pontosan ezt is tettem. Úgy éreztem, ha a történetemet hallva nem, akkor semmi más miatt sem gondolkodna el azon, hogy segítséget kérjen. Én viszont minden lehetőséget meg akartam ragadni ahhoz, hogy kihúzzam a bajból. Rossz volt látni a sérüléseit és hallgatni a hazugságait. Hetek óta ez ment, ha nem régebb óta.
Különös érzés volt, mikor az államhoz érve felemelte a fejemet. Tűrtem a tekintetét, az együttérző szavait, s abban a pillanatban meg akartam őt csókolni. De nem tettem. Nem tehettem.
Talán ő is pont erre gondolt, magam sem tudnám megmondani. Azonban ő sem lépte át a határt, csak a homlokát az enyémnek döntötte. Ez talán többet is ért bárminél; a közelsége, ez a meghitt közelség… az érintése, a lehelete az arcomon. Lehunytam a szemeimet arra a néhány másodpercre, míg ennyire közel volt hozzám, majd hagytam eltávolodni tőlem. Vajon érzi, hogy mennyire összezavar és felkavar a jelenlétével? Érzi, hogy mennyire vágyódom utána? Tisztára őrült vagyok.
Visszatereltem a gondolataimat a jelenre, vagyis pont, hogy a múltra. Apámra. Kifejtettem a véleményemet róla és hálát adtam Jessienek, amiért nem ítél el miatta. Bár ostoba dolog lett volna tőle, hisz az apám tényleg nem volt normális. Bólintottam egy aprót, nem fűzve hozzá semmi egyebet. Bár kimondatlanul is éreztem, hogy apámtól függetlenül, anyámról is meglehet a véleménye… azonban én őt sosem akartam okolni. Sosem akartam belegondolni abba, hogy ő is legalább ugyanolyan rossz szülő volt, mint apám. Vettem egy mély levegőt és hallgatni kezdtem a nőt. Elsőre ledöbbentett és értetlenül álltam az egész előtt. Felvontam az egyik szemöldökömet. Nem szóltam közbe, pedig nagyon sokszor úgy éreztem, most szakad el nálam a cérna. Na álljunk meg egy szóra. A szülei belekényszerítették ebbe az egészbe? A fejemet csóváltam lassan.
- Jessamine, ez őrület… - Suttogtam magam elé, de végül be is csuktam a számat. Kimondta azt, amire gondoltam; ez nem a középkor! Talán bizonyos szempontokból rosszabb, mint a középkor, de mégsem az. Nem teheti ezt egy szülő sem a gyermekével. Újfent a fejemet ráztam.
- Tényleg érdekelne, miért mentél bele… hisz a szüleid gondját, ne haragudj, de nem neked kellene megoldanod, főleg nem így… - Kissé komor volt a hangszínem. Nagyjából úgy festett a dolog, hogy önként és dalolva ment bele egy olyan helyzetbe, amiről pontosan tudhatta, hogy rossz lesz. Bár nyilván arra ő sem számított, hogy Raymond bántani fogja. Elgondolkodtam. – Azért bánt téged, mert érzi, hogy nem akarsz vele lenni? Vagy féltékeny valamiért? A karrieredre, vagy bármi egyébre? – Kezdtem el faggatózni, miközben odasétáltam hozzá. Nem akartam távolságot kettőnk közé. Megérintettem az egyik sérülését, végigsimítottam rajta, majd nagyot nyeltem és közelebb húztam magamhoz. Meg akartam ölelni és ezúttal engedtem a kísértésnek, hacsak ő maga nem tolt el magától.
- Mondj valamit… bármit, amivel segíthetünk ezen az egészen. Nem tudod felbontani az eljegyzést? – Azt reméltem, ha igen, akkor megteszi és Raymond többé nem megy a közelébe. Bár ez roppant naiv elképzelés volt, talán én magam sem hittem el. Mindenesetre, kicsit szorosabban kezdtem ölelni, ha nem szakadt el tőlem élből.

595 words ❖ i won't mind ❖ note:     ❖

Yeah, I wanted to play tough, thought I could do all this on my own but even Superwoman sometimes needed Superman's soul

Mosolyogva ingattam a fejem, de nem szóltam semmit. Leigh racionális gondolkodása megannyi ember életét mentette már meg, így eszemben sem lett volna ezt negatívumként látni, egyszerűen csak bosszantó volt, amikor az ember okfejtését logikus érvekkel akarták megdönteni... azzal ugyanis nehéz volt vitatkozni.
Érzelmek egész armadája kavargott bennem a következő percekben: először csak felzaklatott az érintés, azután lassan, de biztosan kezdtem érezni, hogyan csúszik ki a lábam alól a talaj, ahogy rábírt az őszinteségre... végül pedig kétségbeesés öntött el, amikor rájöttem, Leigh egyáltalán nem érzi  Raymond befolyásának súlyát.
- Miért ne tehetné? Elég messzire elér a keze hozzá. – Megráztam a fejem, határozottan nézve a szemébe. – Ismerlek, Leigh, ez az életed. Nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljön miattam a karriered... – Nem vettem le róla a tekintetem, éreznie kellett, hogy nem csupán szavakkal dobálózok, hogy nem csak védeni akarom magam, amiért hazudtam, hanem ez tényleg egy komoly helyzet.
Amikor elmesélte a történetét, a múltjának azt az egy részét, ami mégis oly’ sok mindent befolyásolt, csak nézni és hallgatni voltam képes. A lelki szemeim előtt képzelt emlékképek jelentek meg egy kisfiúról, a kicsi Leightonról, aki tehetetlenül nézte végig az édesanyja bántalmazását, majd távozását... és ahogy néztem őt, Dr. Leighton Lockhartot, aki segíteni akart nekem, hirtelen minden más értelmet nyert. Nem csupán az önzetlensége és a barátságunk sarkallta erre, és ezért tudtam, hogy teljes őszinteséget érdemel – ez pedig nem csak arra vonatkozott, hogy a véraláfutások eredetével kapcsolatban kellett őszintének lennem.
Ösztönös volt a mozdulat, amivel elé lépve felemeltem a fejét, és ösztönös volt minden szó, amit halkan mondtam neki. Nem sajnálhattam őt, mert egy erős férfi és egy kiváló orvos vált belőle, egy jó és őszinte barát, mégis igazságtalannak tartottam, ami vele történt. Láttam, hogyan kezdtek csillogni a szemei a szavaim hatására, mire ösztönös késztetést éreztem arra, hogy...
Nem, te jó ég! Gyorsan meg is fékeztem az ösztöneimet, nevetséges és felháborító lett volna ebben a helyzetben... Még azt is túl személyesnek éreztem, hogy átöleljem, ezért megelégedtem annyival, hogy egy pillanatra a homlokának döntöttem az enyémet, hogy érezze, itt vagyok vele és mellette állok.
És készen állok az őszinteségre.
- És ezért senki nem is hibáztathat téged – erősítettem meg az édesapjáról mondott szavakat. Az édesanyja távozásáról is megvolt ugyan a magam véleménye, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy azt hangosan is kimondjam.
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy vallomás tegyek, amit ráadásul korábbról kellett indítanom és nagyobb súllyal bírt, mint amire Leigh eredetileg számíthatott. Talán az épelméjűségemet is megkérdőjelezhetővé tehette... de akkor már eldöntöttem, hogy mindent elmondok neki.
Azzal kezdtem, ami talán a legsúlyosabb része volt a teljes történetnek, de tudnia kellett, miben különbözik az édesanyja története az enyémtől. Ha meg akarta érteni, tisztában kellett lennie vele, hogy engem nem arról kell meggyőznie, hogy Raymond nem jó parti. Félve vártam a reakcióját, de nagyjából azt kaptam, amire számítottam is: döbbent értetlenséget. Majdnem olyan volt, mint amikor a semmiből kiderült, hogy jegyben járok egy kollegájával, akivel addig két szót sem beszéltem a kórházban.
- Nem az én döntésem volt – kezdtem a magyarázatot lassan. – Raymond nem... az én választásom volt. – Egy pillanatnyi szünetet tartottam, mert tudtam, hogy ezzel a kifejezéssel vészesen közel kerültem ahhoz, hogy az én választásom más lett volna... Az azonban egy másik vallomás volt, amivel talán soha nem kellett volna sokkolnom őt. – A szüleimmel kötött egyezséget, aminek ez is része volt. Nem tudom, miért – tettem hozzá a fejemet ingatva –, hiszen csak látásból ismertem addig, talán két szót ha váltottam vele és az is köszönés volt a folyosón... A szüleim szerint viszont jó parti volt nekem. De legalábbis azt biztosítani tudta, hogy nekik ne legyen gondjuk a pénzre apám becsődölt biznisze után sem. – Felpillantottam rá, hogy lássam az arcán a reakcióját. Eddig egyszer találkozott csupán a szüleimmel, amikor is az anyám sürgősségi esetnek minősítette (volna) az enyhe fejfájását, amit a barátnőivel elfogyasztott túl sok vörösbor okozott; úgy gondoltam, azután már kialakíthatott róluk egy véleményt. – Gondolom, benned is felmerült, hogy ez nem a középkor, ahol a szülők házasítják ki a gyerekeiket – tettem hozzá keserű nevetéssel. – Először én is erre gondoltam, és azóta is gyakran kérdezem meg magamtól, hogy miért mentem bele...
Elhallgattam egy kis időre,  a pillantásom először a földre fordítottam, mert nem akartam látni az arcán az ítélkezést. Ostoba voltam és naiv, amikor rábólintottam erre az egészre, amit nyilván ő sem látott másképp. Egyszerűen csak ki kellett volna nevetnem a szüleimet, amikor előálltak ezzel a hülye ötlettel, aztán el kellett volna sétálnom.
A tekintetem aztán az alkaromon futó véraláfutásokra siklott, és eszembe jutottak azok a furcsa beszélgetések és telefonhívások, amiket az utóbbi időben kihallgattam. Megráztam a fejem.
- Még nem tudom, mibe keveredtem, Leigh – néztem ismét rá egy őszinte beismeréssel.

782┃you're all i need┃       ┃✗

To: Jessamine Blythe

You know I got your back, I'm on your side

Hallván a véleményét a stílusomat illetően, nos, szusszanva elmosolyodtam, majd bocsánatkérően biccentettem felé.
- Én már csak ilyen vagyok, Jessamine – Megszokhatta volna már, úgy gondoltam. Felvontam a szemöldökömet az „ígéretére” és reméltem, hogy be is tartja, de mégsem tudtam nagy reményeket hozzáfűzni. Hiszen… ha eddig nem mert beavatni, most miért tenné? Lehet, sokkalta jobban igyekeztem lehúzni a leplet a hazugságokról, de ez még nem jelentett biztos sikert.
Aztán az érintése kissé ki is zökkentett, de nem engedhettem meg magamnak, hogy túl hosszú időre elvonja a figyelmemet a fontos kérdésekről és válaszokról. Végül csak sikerült betartania az ígéretét, ugyanis nem köntörfalazott tovább. Ennek mélyen belül hálát adtam, nem is kicsit.
- Ugyan mit tenne, Jess? Kirúg? Vagy engem is megüt? – Feszülten sóhajtottam, mégis egy barátságos, szelíd mosoly díszelgett az arcomon. Néha az én agyam is el tudott szállni, főleg akkor, ha túl sokáig fojtottam magamba dolgokat, de hogy egy nőt megüssek? Kizárt lett volna. De Raymond orrát egy laza mozdulattal eltörtem volna, ha csak hozzám akar érni. De ennek nem adtam hangot, sem jelét a gondolatnak. – De, kérhetem. Megmondom, miért. – Sóhajtottam egy nagyot, mielőtt az ajtónak dőlve elkezdtem volna mesélni. Úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat… ha megérti, miért mondom el, miért nyílok így meg neki, nyert ügyem van. Segíthetek. Legalább neki, ha már anyámnak sosem sikerült. Miközben meséltem, emlékképek ezrei száguldottak végig a fejemen, de csak egynek engedtem meg, hogy valóban a hatalma alá kerítsen. Az sem tartott viszont pár másodpercnél tovább, hiszen Jessre kellett koncentrálnom és a helyzetre. Amúgy sem tudtam, mennyi időnk van még beszélgetni; mikor szólal meg valamelyikünk csipogója, hogy azonnal menni kell ide vagy oda. A földet figyeltem, képtelen voltam a nőre pillantani. Utáltam, hogy így ki kellett tárulkoznom neki, sebezhetőnek éreztem magam, de tudtam, hogy jó célért tettem. Hiszen így megérthette, min mennek keresztül azok, akik kedvelik őt és végig kell nézniük, hogy ő szenved. Hogy bántják. Ahogy megérintette az állam, összerezzentem és így emeltem fel a fejem, hogy ránézhessek. Meglepődtem. Egyrészt, hogy ennyire közvetlenné vált, másrészt a tekintet, amivel rám nézett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam sajnálatot megcsillanni benne, de mégsem úgy, ahogyan általában az emberek ilyen helyzetben néznek. Volt benne valami különös. Kicsit jobban összefontam magam előtt a karjaimat, így hallgattam végig a szavait és a szemeim csillogni kezdtek. Nem voltam egy érzelgős fajta, legalábbis igyekeztem leplezni, de igenis a szívemig hatolt a szavaival. Még a számat is összepréseltem pár másodperc erejéig. Nem is tudtam, mit mondhatnék, hisz erre nem voltak szavak. A kérdésre mély levegőt vettem.
- Semmi. Apám valószínűleg beletörődött a helyzetbe, mert sosem kereste anyámat… vagy csak nekem nem mondta – Nyeltem egy nagyot. – Később pedig, amint elég idős lettem hozzá, én is ott hagytam apámat. Évek óta nem láttam, de nem is akarom. Számomra az olyan emberek, mint ő… nem érnek semmit. Jelentéktelenek és hányingerem van tőlük – Szinte érezni lehetett a hangomon, hogy mennyire gyűlöltem és gyűlölöm azt a férfit. De okkal. A nő keze után pillantottam lopva, majd mély levegőt vettem. Kicsit bántam, hogy elszakadt tőlem.
Figyeltem, hogyan távolodik el tőlem egészen. Nem tudtam, ezúttal mennyit fog mesélni, már ha mesél, de kíváncsian, érdeklődve figyeltem őt, miközben a lelkemet újra megszilárdítottam, elszakítva a múlt árnyékaitól. Oldalra billentettem a fejemet. Aztán kimondta az első mondatot és én ledöbbentem. A szemöldököm a homlokomig szaladt, de nem voltam képes egy szót sem kinyögni. Nem szereti? A továbbiakra összehúztam némileg a szemem.
- Ha nem szereted… miért vagy a jegyese? – Akárhonnan néztem, számomra nem volt logikus ez az egész. Nem szereti, a jegyese, plusz bántalmazza is. Miért van vele? – Egyelőre nem igazán értem ezt az egészet, Jessamine. Mibe keveredtél te bele…? – Kissé talán félve tettem fel a kérdést. Muszáj volt tudnom az igazat. S a szívem mélyén úgy éreztem, némi remény is gyúlt azzal a ténnyel, hogy Jess nem szerelmes. De nem ragadtathattam el magamat.

633 words ❖ i won't mind ❖ note:     ❖

Yeah, I wanted to play tough, thought I could do all this on my own but even Superwoman sometimes needed Superman's soul

Akaratlanul is elnevettem magam, halkan és röviden, de nem tudtam megállni.
- Néha idegesítően racionális a gondolkodásod, Leighton Lockhart. – Megráztam a fejem és megadóan feltettem a kezeim. – Nincs újabb terelés – mentem elébe a vádnak, és bármennyire kíváncsivá is tett, nem erőltettem, hogy meséljen arról a bizonyos múltról.
Egyelőre, legalábbis. Abban ugyanis biztos lehetett, hogy ezt nem fogom elfelejteni, és egyszer még kiderítem... feltéve persze, ha ezután a beszélgetés után még szóba állt velem a kötelező protokollon felül.
Őszintén mondom, hogy nem akartam semmit belelátni Leigh reakciójába, amikor megállítottam. Nem akartam túl sokat képzelni a szituációról és igyekeztem mindent annak a számlájára írni, hogy talán benne is csak akkor tudatosult, mennyire kerültük az érintkezést egymás között, még ha látszólag nem is volt rá semmilyen logikus magyarázat. Azt azonban nem tudtam tagadni, hogy az érintés szinte égetett... a jó értelemben.
Azt ezt követő nevetséges elszólásom persze sokat segített abban, hogy elterelje a figyelmem, főleg, mivel Leigh sem tudta nem meghallani, nyilvánvaló módon. A megjegyzésére csupán egy zavart mosollyal válaszoltam, mert akkor már hinni sem tudtam benne, hogy nem rontok még tovább a helyzeten.
Aztán a helyzet persze mégis végleg elromlott, legalábbis abban az értelemben, hogy elvesztettem a csatát. Túl erősen kötődtem hozzá, valószínűleg sokkal erősebben, mint szabadott volna, és így az érzés, hogy szeretnék őszinte lenni vele, kezdte veszélybe sodorni az elhatározást, miszerint kihagyom őt ebből az egészből. Továbbra is erős volt bennem a félelem, hogy ha Leigh belefolyik kettőnk ügyébe Raymonddal, annak semmi jó vége nem lehet, de készen álltam egy olyan kompromisszumra, amiben mindent elmondok neki, ha cserébe ő nem tesz semmit.
Persze nem ő lett volna Leighton Lockhart, ha megadja nekem ezt az ígéretet.
- Én magam sem tudom, mire képes, Leigh – feleltem kétségbeeséssel a hangomban, de megingás nélkül álltam a tekintetét. – Még nem ismertem ki teljesen, de azt biztosan tudom, hogy ha megpróbálsz beavatkozni, azt nem fogja szó nélkül hagyni. Feltétel nélkül bízom benned, ezért őszintén elmondok mindent, ha arra kérsz, de hogy ennek következményei legyenek rád nézve... – Megráztam a fejem. – Nem, ezt így nem kérheted tőlem.
Amikor elengedte a kezem és hátralépett, egy pillanatra megijedtem, hogy talán ismét itt akar hagyni, de végül csak összefont karokkal az ajtónak dőlt. Aztán mesélni kezdett, én pedig őt hallgatva egyre inkább a mögöttem lévő vizsgálóasztalra nehezedtem. Egyszer sem szakítottam félbe, csak figyelmesen hallgattam a történetet, amiről eddig fogalmam sem volt, pedig biztos voltam benne, hogy velős részét képezte a múltjának és sokban hozzájárult, hogy azzá lett, aki. Csak néztem a férfit, aki az egyik legerősebb ember volt, akit ismertem, aki olyan biztos kézzel nyúlt a páciensekhez és olyan jó volt a szakmájában, az emberi életek megmentésében, hogy ha valamiben egy percig sem ingott meg a bizalmam, az ő volt... És közben megjelent a lelki szemeim előtt egy kép a kisfiúról, aki tehetetlenül nézi az édesanyja sínylődését egy bántalmazó kapcsolatban, míg végül teljesen magára marad.
És ezzel egyszeriben egész más értelmet nyert az is, amiért most itt voltunk.
Miután befejezte, hallgattam néhány pillanatig, csupán azért, mert egy ilyen súlyú történetnek az én lelkemben is ülepednie kellett. Vettem egy nagy levegőt, majd ellöktem magam az asztaltól és ismét közelebb léptem Leigh-hez, ezúttal sem gondolkodva sokat, mielőtt megérintettem volna: az álla alá nyúlva gyengéden feljebb emeltem a fejét, hogy rám nézzen.
- Sajnálom – szólaltam meg halkan, de gyorsan folytattam is, mert tudtam, hogy nem kíváncsi senki szánalmára. – Nem téged, mert tudom, hogy ez is nagyban hozzájárult ahhoz, aki lettél, és az az egyik legerősebb ember és a legjobb orvos, akit ismerek. A gyermek Leightont és az édesanyját sajnálom, mert ez igazságtalanság volt velük szemben. – A hüvelykujjammal megsimogattam az arcélét, majd nagyot sóhajtva megráztam a fejem. – Sajnálom, hogy erre emlékeztettelek az imént. – Leengedtem a kezem, de továbbra is az arcát fürkésztem. – És az apád...? Mi történt, miután édesanyád elhagyott benneteket?
Tudtam, hogy ezek után rajtam lesz a sor, hogy beszéljek, méghozzá úgy, hogy át kell értékelnem mindent, ami addig történt. Annak fényében, amit Leigh elmesélt, egészen máshonnan kellett indítanom a történetet, még akkor is, ha tudtam, azzal fogom csak igazán meglepni. Egyszeriben félelem költözött a szívembe, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni... márpedig a pakliban az is benne volt, hogy az arcomba nevet, vagy egyszerűen kisétál azon az ajtón. Akkor már viszont csak azt az egy járható utat láttam.
Egy kis bátorságot gyűjtve visszaléptem a vizsgálóasztalhoz, a padlót fixírozva dőltem neki és támaszkodtam meg két oldalt, miközben vettem egy nagy levegőt. Csak ezután néztem fel újra Leigh-re.
- Nem szeretem Raymondot. – Az egyszerű igazság olyan könnyedén gördült le a nyelvemről, hogy az még engem is meglepett. – És nem is hiszek sem benne, sem az eredendő jóságában. Soha nem is tettem, egyiket sem.
Nem folytattam azonnal, csak Leigh arcát fürkésztem, és nagyot nyelve vártam a reakcióját.

782┃you're all i need┃       ┃✗

To: Jessamine Blythe

You know I got your back, I'm on your side

Szinte tapintatni lehetett a feszültséget köztünk. Jobban mondva a levegőben. A falai áthatolhatatlanok voltak és… és nem tudtam, miért zár ennyire ki. Nem hitte, hogy képes vagy segíteni? Nem gondolta, hogy elhiszem-e azt, amit mond? Vagy talán nem is bízik bennem és ez a valódi oka annak, hogy elhallgatja előlem…? Ezerféle ok cikázott a fejemben, de nem hagytam magam kizökkenteni, sem pedig elterelni. Pedig ő arra hajazott, hogy majd Lincoln említésével véget is ér ez a kínos téma, de tévednie kellett. Ugyanis nem hagytam.
Amikor visszakérdezett a múlttal kapcsolatban, szusszanva elmosolyodtam.
- Ez nem fair, Jess. Én meséljek, te pedig bölcsen hallgatsz? – Kérdeztem és nem, egy szót sem meséltem. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert egyelőre nem láttam úgy, hogy lenne értelme. Azt hiszem, csak egy megfelelő pillanatra vártam, hogy elmondhassam… talán kicsit féltem is, hogy mi lesz a reakciója. Sajnálatra, szánalomra nem volt szükségem, de egy ilyen kaliberű múlt hallatán esélyes, hogy a sajnálat az első, ami a másik embernek eszébe jut.
Végül le is mondtam arról, hogy elmondja az igazat. Hogy a segítségemet kéri és én… oké, nem kellene átmennem hős szerelmesbe, mikor semmi sincs köztünk. De az ördögbe is, túlságosan érdekelt ez a nő! Még akkor is, ha tagadtam. Barátok vagyunk, semmi több.
Viszont, ha azok vagyunk, miért ügyelünk kínosan arra, hogy ne érjünk egymáshoz? Eddig ügyeltünk rá. Most mégis a karomon pihent a keze és az érintése… felkavart. Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogy próbáltam nem arra gondolni, hogy hozzám ér éppen.
A határozott válaszára felvontam a szemöldökömet. „Nem érdekel Raymond.” Annyira határozott volt, hogy még engem is meglepett. Azonban hamar kijavította magát, így végül nem is láttam bele többet. Jobban mondva nem akartam.
- Érdekes, hogy ezt mondod… - Csak ennyit jegyeztem meg, nem többet. Nem is akartam Raymondról beszélni, ilyen értelemben legalábbis nem. Bár annyira nem bántam, hogy felmerült a neve a beszélgetésünk alatt. Hallottam a „Sajnálom” szócskát, de ennek ellenére kimondtam mindent, ami a fejemben volt, sőt, olyan kérdést szegeztem neki, amire tudtam, hogy muszáj lesz válaszolnia. Ha szavakkal nem is, de a reakciója, a testbeszéde mindent el fog árulni.
A visszakérdezése felért egy kristálytiszta vallomással. Ismét megszorítottam a kezét.
- Nem kell kimondanod, így már mindent értek – Közöltem halkan, de ő mégis beszélni kezdett. Azt hiszem, ebben a pillanatban nyílt meg igazán, és egyben… mégsem. A hallgatásomról akart ígéretet és hogy nem teszek semmit. Kezdett felbosszantani.
- Jess, mégis hogyan kérhetsz ilyet? – Kérdeztem vissza, a szemeit fürkészve. Nem tettem ígéretet. Képtelen lettem volna rá. Elengedtem a kezét és az ajtóhoz léptem, de csak azért, hogy lazán nekidőlhessek. Összefontam magam előtt a kezeimet és így néztem rá.
- Mielőtt bármit is megígérnék… most elmesélem, mire utaltam a múlttal kapcsolatban – Nagyot nyeltem, majd egy fél pillanatra félrenéztem. – Apám… amióta csak az eszemet tudom, verte anyámat. Ok nélkül. Anyám viszont vakon hitt benne, szerette és sosem tett ellene semmit. A szomszédoknak mindig össze-vissza hazudozott a kék-zöld foltjairól… és mindenki elhitte. Vagy csak nem akarták látni a valóságot. Inkább az utóbbira szavaznék – Vállat vontam alig láthatóan. – Én pedig végignéztem mindig, hogy mennyire próbálja leplezni a fájdalmait… a valóságot. – Megfeszült az állkapcsom, ahogy beugrott egy emlékkép, miszerint apám épp hogyan bántalmazza anyát… tisztán emlékeztem rá, hogy anya a földön feküdt, én pedig 5 évesen a szobám ajtajából, sírva, reszketve néztem. Nem mertem odamenni, nem tehettem semmit, csak… átéltem ezt az egészet. Ez pedig csak egy emlék volt a sok közül. Kissé megráztam a fejemet. – Anyám sosem kért segítséget senkitől. De egy nap… feladta az egészet és elment. Sosem láttam többé. Feladott mindent, még engem is, mert rájött, hogy ez a kapcsolat, amiben mindeddig volt… mérgező és ártalmas. De annyira ereje már nem maradt, hogy engem is magával vigyen. – A földre pillantottam, némileg lehajtva a fejem. Nem mondtam többet, úgy éreztem, minden további szó már felesleges. Ha ezek után is arra kér, hogy ne tegyek semmit… akkor nem tehetek érte semmit, nem? Ahogy anyámért sem lehetett semmit tenni.

651 words ❖ i won't mind ❖ note:     ❖