Már ott voltam a sikátor sarkán, ahová Cathie beszaladt, és készen álltam arra, hogy az események fejlődéséhez mérten akár közbe is avatkozzak azokba. Mielőtt azonban lehetőségem lett volna bármit is tenni, a legkisebb Flores már sprintelt is kifelé a sikátorból, ezzel megerősítve abban, hogy a léptekhez tartozó idegen nem Cathie célja volt ma este, majd a következő pillanatban már nekem is ütközött a lány. Egy halk sikoly tört fel torkából, én pedig már nyitottam is volna a számat, hogy megnyugtassam őt, nem egy késelős gyilkos áll az útjában. Legalábbis nem erről az oldalról. Cathie azonban hamar felismert, és már a hátam mögé is ugrott, mire csak megforgattam a szemeimet. - Maradj mögöttem, rendben? – kérdeztem tőle komoly hangon, bár sejtettem, hogy ezúttal esze ágában sem volt bármerre is menni. Elvégre a legnagyobb biztonságot neki továbbra is az én jelenlétem jelentette. Függetlenül a lány válaszától, kiléptem a sikátor bejáratához, és tekintetemet az idegenre szegeztem. Ő nem láthatta jól az arcomat, elvégre a fény a hátam mögül jött, azonban a kezemben a pisztoly félreismerhetetlenül csillant meg. Nem szándékoztam használni azt, inkább csak megfélemlítés volt a célom. - Te! – kiáltottam oda neki parancsoló hangon. – Gyere elő! – Most nem Chris beszélt belőlem, hanem a katona, acélos tekintettel, ellenkezést nem tűrő hangon. Olyan személyként, aki nem fél akár erőszakot is bevetni a másik kiiktatása érdekében, ha az nem szándékozik engedelmeskedni nekem. Az alaknak azonban nem volt szüksége második felszólításra, már ballagott is kifelé a sikátorból. Harmincas évei közepén járhatott a férfi, és járásból, jobban mondva imbolygásából ítélve úgy tűnt, tök részeg volt. - Nem hallotta, hogy az éjszakára kijárási tilalom lett bevezetve, amíg az orgyilkos szabad lábon van?! Azonnal menjen haza, ha nem akarja az est hátralevő részét rácsok között tölteni! – Hangom erélyes volt, minden szavam jól kivehető, hogy a férfi figyelmét véletlenül se tudja elkerülni, ám biztos voltam abban, hogy semmit nem hallott meg abból, amit mondtam. Motyogott valamit az orra alatt, amit meg én nem értettem, de egy pillanatra se állt meg hányadék foltos ingjében, én pedig gondolkodás nélkül léptem félre, hogy a férfi ki tudjon menni a sikátorból, és véletlenül se érjen hozzám. Még hosszú percekig figyeltem a távolodó alakját, a biztonság esetére, s csak ekkor tettem el a pisztolyomat. Majd rögtön megragadtam Cathie karját, és magam elé rántottam őt, mielőtt eszébe jutott volna ismét lelécelni. Már nem voltam túlságosan kedveskedő kedvemben. - Cathie, ugye tudod, hogy ez a férfi akár lehetett volna az orgyilkos is?! Felfogod egyáltalán, hogy milyen veszélynek teszed ki magad ok nélkül? Mi lett volna, ha nem lettem volna itt, hogy megvédjelek, vagy bárki más, és holnap reggel a holttestedet hoznák be a parancsnokságra? Szerinted mi történt volna akkor? Belegondoltál egyáltalán mindebbe?! – Szavaim nyersek voltak, de szándékosan akartam ráijeszteni Cathiere, abban reménykedve, hogy ez végre észhez téríti kicsit. Mindennek megvolt a határa, és ő éppen most lépte át a meggondolatlanságának elfogadhatóságát. A karját mindeközben nem eresztettem el, miközben kemény tekintettel meredtem rá, hogy biztos legyek benne, felfogta a helyzet súlyosságát.
Szinte el sem akarja hinni, hogy sikerült ténylegesen elszaladni előle. Persze mikor eszébe jutott, hogy hogyan is tudna megszabadulni a katonától, nem volt benne teljesen biztos, hogy sikerüli is fog neki a művelet. De sikerült neki annyira elterelnie a figyelmét, hogy el tudjon sprintelni, olyan gyorsan, mint talán még soha. Vagyis... Életében talán csak egyszer szaladt még ilyen gyorsasággal, és az is csupán csak pár nappal ezelőtt volt. Így persze elég hamar ki is fullad, de még mielőtt megállna, befordul az egyik kisebb sikátorba, hogy ott fújja ki magát. Nem is gondol arra, hogy itt akár bárki más is lehet, valaki olyan, akivel nem szívesen futna össze. Mert azt ő is nagyon jól tudja, hogy azért nem teljesen veszélytelen idekint mászkálni, főleg nem egyedül, és főleg nem mostanában. És ő mégis megteszi. Csupán csak azért, hogy fényt derítsen egy titokra, amit a legjobb barátja rejteget előle. Mert ő nem szereti, ha titkolóznak előtte, és mindig mindent megtesz, hogy kiderítse mit rejteget a másik. Viszont Chris kissé keresztülhúzta a számításait. És most, ez után a kis futkorászás után már nem is tudja, hogy merre is kéne mennie. A hely nagyon ismerős neki, bár talán minden sikátor tök ugyanúhy néz ki, szóval az is megeshet, hogy már teljesen rossz úton jár. De most, hogy Chris nincs a nyomában, van egy kis ideje kifújni magát, és gondolkozni azon, hogy merre tovább. Még motyog is magában, ahogy azon töpreng, merre menjen. Hogy folytassa-e a felfedező útját, vagy menjen inkább haza, és felejtse el ezt az egészet. Egészen addig, míg azt a neszezést meg nem hallja ő is. Akkor természetesen egy pillanatra lefagy, de nem várja meg, míg a léptek tulaját meg is pillantja, már fordul is ki a sikátorból, hogy tovább sprinteljen. Legalábbis a tervében ez szerepelt, útját azonban egy széles mellkas, pontosabban Chris mellkasa keresztezi, aminek teljes lendületből neki is szalad. Az ijedtségtől pedig fel is sikkant, és egy pár lépést hátrál. Egészen addig, míg fel nem pillant rá, és rá nem jön, hogy ez csupán csak a kedves ktona, nem valami emberevő gyilkos. És bár legszívesebben tőle is elszaladna ismét, helyette inkább csak a háta mögé szalad, hogy onnan bökjön a sikátor felé. - Van ott valaki... vagy valami... Most tényleg... - Hát igen... Ilyenkor már annyira nem .agy a szája...
Ismertem a Flores konzult, és igen, teljesen biztos voltam abban, hogy Cathie nagyon kikapott volna, ha a Központba kellett volna elmenni érte. A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy Charles egyáltalán nem kedvelt engem, így nem csak Cathie kapott volna fejmosást, hanem én is. Sejtettem, hogy megint azzal jött volna, hogy én vagyok rossz hatással a lányaira, és hogy messze kellene kerülnöm őket. Persze, ebben lehetett valami, de még ez sem tudott eltántorítani attól, hogy ha szükség van rá, beáruljam a kisebb szőkét az apjánál. Számomra sokkal fontosabb volt a testi épsége és biztonsága, minthogy még egy személy elhordjon mindenfélének. Nem ő lett volna az első, aki így tett volna egyébként sem. Cathie nagyon rejtegetni próbálta, hogy mit tervez, hova szándékozik menni, így kénytelen voltam én is taktikát váltani. Amikor úgy tett, mintha mutánst látott volna, megfordultam, hagyva időt a lánynak, hogy elszeleljen. Csak egy-két perccel később indultam utána, hogy Cathie azt higgye, sikeresen lerázott. Először nem akartam futni, maximum kocogni, hiszen úgy jobban tudtam ügyelni arra, hogy lépteim mennyire voltak csendesek, rövidesen azonban rájöttem, hogy ha nem kezdek el én is futni, a szőke tényleg meglép előlem, mert ő aztán tényleg felvette a nyúlcipőt. Gyorsítottam hát a tempómon, végig a lány alakját követve, azonban eléggé lemaradva ahhoz, hogy ő ne vegyen észre, vagy ha hátrafordult, akkor fedezékbe tudjak vonulni, elbújva kutató tekintete elől. Nem tett meg túlságosan nagy távolságot, ám azt elég gyors tempóban, így nem lepődtem meg, amikor nem sokára befordult egy sikátorba. Sejtettem, hogy kifújni akarta magát, illetve leellenőrizni, hogy biztosan nem követtem őt. Ezt látva én is megbújtam egy sarkon, vártam és vártam, néha kipillantva a ház fala mögül, hogy lássam, Cathie leskelődik-e kifelé. Amikor nem bukkant fel a szőke hajkorona, mindig közelebb és közelebb merészkedtem hozzá, de végig tartva a biztonságos távolságot, hogy Cathie véletlenül se orrolja meg az ittlétemet. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy a lánynak mi lesz a következő lépése. Hallottam, ahogy morgolódott valamit magában, a szavait azonban nem tudtam tökéletesen kivenni. Mondott valamit rólam, sejtettem, hogy nem szépeket, elvégre egyértelmű volt, hogy valami mesterkedésében zavartam meg, aztán hallottam még valami lejáratot, meg Orion nevét. Összevont szemöldökkel kezdtem el azon gondolkodni, hogy mégis mi a fenéről beszélhetett Cathie, miközben egyre inkább nőtt a rossz érzésem, hogy éppen most tervezte beleütni az orrát valami olyanba, ami meghaladta az ő képességeit. Már épp azon voltam, hogy Cathie elé álljak, és ezúttal komolyan számon kérjem őt, amikor léptek zaja ütötte meg a fülemet. A sikátorból jött, nem az utca felől, én pedig egyből befeszítettem az izmaimat, ugrásra készen álltam, azonban nem mozdultam. Elvégre meg volt az esélye annak, hogy Cathie ezzel az illetővel akart találkozni, habár kétségeim voltak efelől. Mindenesetre készen álltam közbe lépni, ha úgy ítélem meg a helyzetet, hogy Cathie veszélyben van. Addig nem akartam lebuktatni magamat.
- Hát apa biztos kinyírna most már, ha még a Központba is értem kell jönnie... - húzza is el a száját a kérdésre. Mert az öregnek már így is a bögyében van, és érzi ő is, hogy nagyon feszegeti nála a húrt. Még azt is el tudná képzelni, hogy egyszer kitagadja a saját lányát, és akkor Cathie mehet, ahova akar. De azért ez csak a legrosszabb forgatókönyvében szerepel. Hisz annyira nem lehet szőrös szívű az apja, hogy megváljon a saját lányától, Akiből egyébként még egész tehetséges orvos is lehet egyszer, ha elvégzi az akadémiát. És sikerül kicsit felnőnie, megkomolyodnia. De hát erre egyelőre nem sok esélyt lát senki. Mert Cathie-t még mindig hajtja az adrenalin, és a kíváncsiság, ami mindig is bajba sodorja. Ahogyan most is. Hisz ő nem éri be azzal, hogy hagyja a dolgokat csak úgy folyni a megszokott mederben. Ha ő valamit tudni akar, akkor bizony bármit megtesz, hogy meg is szerezze azt a tudást. És ehhez a lehető legkétségesebb módszereket használja. Mint ahogy most is. Hisz igazán rákérdezhetett volna Orionnál, hogy mégis mi az, amit eltitkol előle, és mégis miért. De nem, neki muszáj saját maga egyedül utána járnia a dolgoknak. És ennek itt is van az eredménye. Igaz, méh mindig jobban járt Chris-szel, mint bárki mással, de még így is azon van, hogy megszabaduljon tőle. Mert nem akarja beárulni Oriont. Még neki sem. Hisz mégis csak katona... Így pedig előveszi utolsó mentsváraként a színészi képességeit. Igaz, ő nem olyan tehetséges, mint a testvére, de azért még így sem reménytelen eset. És amint a másik megfordul, ő már iszkol is el. Szaporán kapkodja a lábait, amennyire csak tudja, és csak percekkel később áll meg, ahogy az egyik kisebb sikátorba bekanyarodik, hogy kifújja magát. Nem tagadja, ez a kis sprint eléggé kifárasztotta, de reméli, hogy Chris nem tudta őt követni, vagy ha mégis, akkor elvesztette a nyomát. Csak hogy így annak az alagútnak is elvesztette a nyomát Cathie, amit épp keresett. Pedig már nagyon jó úton haladt... - Hülye Chris... Miért pont most kellett felbukkannod...? - morgolódik is magában, ahogy ott toporog a sikátorban, és igyekszik kitalálni, hogy most mi tévő legyen. Akár haza is mehetne,majd máskor újra próbálkozik. Ez lenne a legjobb megoldás... De nem, ő erre nem hajlandó. Most már nem megy haza, max akkor, ha Chris mégis rátalálna, és a vállára dobva cipelné haza. De ennek a lehetőségét Cathie még nem látja, így inkább azon kezd el gondolkodni, hogy merre menjen tovább. - Valahol itt kell lennie annak a lejáratnak... Érzem... De merre...? Ahh Orion! Mutasd az utat, kérlek...!
- Cathie, én most nem magáncélokból vagyok itt, hanem a műszakom miatt. És az a feladatom, hogy mindenkit, aki az utcán ólálkodik, hazaküldjek, ha pedig nem akar így tenni, akkor jelentsem a kapitányságon. Nem hinném, hogy az utóbbit szeretnéd, igazam van? – válaszoltam vissza a buligyilkos kérdésére. Muszáj volt keményebb hangnemet megütnöm, mert tudtam, különben a lány nem vett volna komolyan. Sejtettem, hogy ez még így sem volt igaz, de meg kellett próbálnom. És ez ellen az nem ért semmit, hogy nem tetszésében felfújta az arcát. Itt komoly dolgokról volt szó, és féltettem a lány épségét. Végül aztán úgy tűnt, hogy sikerült meggyőznőm őt legalább arról, hogy elkísérhessem őt oda, ahová menni készült. Csak megcsóváltam a fejemet, amikor azzal jött, hogy ne buktassam le, különben bosszút áll rajtam. Kettőnk közül ő volt az, aki nem kapott katonai kiképzést, szóval előbb buktatna le ő minket, mint én őt, de ennek inkább nem adtam már hangot. Felesleges civakodás lett volna egy 17 éves lánnyal. Végül aztán nem szólt többet Cathie, csak megfordult, én pedig már vártam, hogy mikor indul meg, hogy követhessem. Rossz érzésem támadt, de csak türelmesen vártam. Cathie végül megfordult, én pedig szinte már láttam is magam előtt, ahogy mégis csak kibukik belőle ittlétének valódi oka, ehelyett ijedt arckifejezést öltött, és mögém bökve úgy tett, mintha mutáns látott volna. Nem tagadom, nagyon jól színészkedett, és elég volt kimondani azt az egyetlen szót, hogy mutáns, hogy a reflexeim kapcsoljanak, s már majdnem nyúltam is a pisztolyomért, amikor rájöttem, hogy csak le akar rázni a legkisebb Flores. Tudtam, hogy nincs itt semmilyen mutáns, annak a jelenlétét már rég észrevettem volna, arról nem is beszélve, hogy abból az irányból jöttem, ahová mutatott, de azért úgy tettem, mint aki valóban elhitte a másik szavait, és hátat fordítottam neki. Nem telt egy másodpercbe sem, hogy rástartoljon, megpróbálva elhúzni innen a csíkot. Egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, még a homlokomat is megtöröltem, mintegy mutatva, hogy mennyire lefáraszt ez az apró lányka. Persze seperc alatt utolértem volna, mert habár Cathie nagyon jó futó volt, de én voltam a katona, s nem ő. Ehelyett inkább úgy döntöttem, hogy csendben utána lopózok, hogy kiderítsem, miért is volt itt valóban, és mit akart ennyire eltitkolni előlem. Nem volt jellemző rá ez a viselkedés, emiatt pedig csak még inkább rosszat kezdtem el sejteni. Vártam még pár másodpercet, hogy megadjam neki az egérutat, és azt higgye, lerázott, majd nesztelen léptekkel utána indultam.
Valahogy meg kell szabadulnia Christől. Muszáj lesz neki, ha még ma véghez akarja vinni a tervét. Márpedig Cathie sosem adja fel. Még a leglehetetlenebb helyzetekben is azon van, hogy valahogy kimásszon a csávából, és lérje, amit akar. Még ha azzal tulajdonképpen nagyobb baba is kerül. És tudja jól most is, hogy nem lesz egyszerű dolga. Hisz ismeri nagyon jól a katonát, mondhatni együtt nőttek fel, így azt is tudja, hogy ő sem fogja csak úgy elengedni a lányt, hogy csináljon, amit akar. Főleg az utóbbi hetekben. Mert tudja jól Cathie is, hogy azt a merénylőt még mindig nem kpták el, még mindig szabadlábon van, és ki tudja, merre bújkál. Lehet, hogy pont itt van a másik sarkon, és csak a megfelelő alkalomra vár. És ezért Cathie-nek is biztonságosabb lenne, ha végre egyszer jó kislányként viselkedne, és otthon mardna, tanulna, vagy bármi egyebet csiálna. Mindegy mit, csak a lakást ne hagyja el. De nem, ő ilyenre nem képes. De lealább ez a merénylet kicsit hihetőbbé tete a kis meséjét, mit előadott a másiknak. Mert mikor jó bátorságpróbát tartani? Hát természetesen akaor, mikor az utcákon még nagyobb veszély leselkedik a fiatalokra, mint amúgy. Bár még így sem biztos benne, hogy a másik elhitte neki, hogy tényleg csak barátaival jött ki szórakozni. - De Chris... Mióta vagy te ilyen buligyilkos...? - nyüsszent fel, majd csak az arcát felfújva pillant rá durcásan. Még a karjait is összefonja maga előtt. Hisz mindig is Chris volt az, akit rá tudott venni egy kis bajkeverésre az unalmas összejöveteleken. Igaz, az egy kicsit más helyzet, mint a mostani. Hisz kkor nem mászkált szabadlábon semmiféle gyilkos és maximum valami hashajtót tettek a felnőttek italába, vagy egy kis meglepi festékbombát sütemények krémje alá. De Cathie akaratlanul is azokkal az esetekkel hozza egy szintre a mostanit is. A következő megjegyzésére pedig csak még jobban felfújja az arcát. Nem is akarja elhinni amit mond, és egy pár pillanatig csak morcosan pislog rá, mielőtt idegesen kifújja a levegőt. - Jó, legyen... maradhatsz... De akkor tényleg ne buktass le vagy különben egy petárdát dugok a hátsódba... - morogja megadóan, de aztán már fordít is neki hátat, hogy tovább leskelődjön. Arcára pedig akaratlanul is kiül az idegesség, mert nem tudja, hogy most mi tévő legyen. Mert ha itt maradna, akkor egyszer egész biztos, hogy el kell árulnia neki, miben is mesterkedik. Az ajkait harapdálva gondolkozik serényen, mert valamit ki kell találnia. Addig viszont csak ott toporog idegesen, mintha csak várna vaakit. Chris felé pedig csak néha-néha pillant. így telik el csaknem tíz perc, minek után végre a másik felé fordul bűnbánó tekintettel, mintha csak be akarná vallani itt létének valódi okát. - Chris... izé... Szóval én... - pillant is fel rá, majd el a válla felett, hogy aztán a tekintetére kiüljön a félelem. Még egy aprót sikkant is, ahogy a kezeit a szája elé tartja, hogy aztán baljával a katona mögé bökjön. - Az ott egy mutáns...? - Igyekszik a legijedtebb tekintetet, és hanghordozást magára ölteni, hogy Chrisnek ne tűnjön fel elsőre, hogy ez csak színjáték. Hát igen, a színészkedés családi vonás úgy tűnik, egy Oscar-díj még Cathie-nek is kijár. S neki elég csak annyi, hogy a másik hátra pillantson, egy kis időre ne figyeljen a lányra. S amint ez megtörténik, ő már fordít is neki hátat, és nekiiramodik, amilyen gyorsan csak tud. Még mázli, hogy egészen jól sprintel.
Elengedtem a lány kezét, miután megbizonyosodtam arról, hogy felismert, de továbbra is gyanakodva méregettem őt. Sejtettem, hogy valami rosszban sántikált, és ezt nem amiatt gondoltam, mert itt találtam rá ilyenkor, hanem azért, mert már túlságosan is jól ismertem őt, és az esetek 99%-ában Cathie mindig valami rosszaságon törte a fejét, vagy valamilyen más úton-módon sikerült elérnie a bajkeverést. Amikor arról kezdett el magyarázni, hogy milyen jó az éjszakai séta, pláne a mai tiszta időben, felpillantottam vele együtt az égre, csakhogy a szavainak a szöges ellentéte fogadjon. Nem tudtam visszatartani a nevetésemet, de igyekeztem annak élét elvenni azzal, hogy megcsóváltam mellé a fejemet is, elvégre mégis csak a komoly katonát kellett volna játszanom előtte. Végül aztán csak elkezdte mesélni, hogy miért volt itt az éjszaka közepén, bár nekem kétségeim voltak afelől, hogy valóban az igazat mondta volna-e el. Nem tudom, honnan támadt ez az érzésem, mindenesetre jobbnak láttam, ha egyelőre azt játszom, hogy elhittem neki. Az esetében elég hamar megtanulja az ember, hogy bármit is erőltetni tök felesleges, mert végeredményben úgyis a saját feje után fog menni, te pedig vagy követed, vagy félreállsz az útjából. Másik opció nem létezett. De persze ez nem jelentette azt, hogy kicselezni ne lehetett volna, én pedig tudtam, hogy ezúttal hogyan tudom rávenni, hogy elárulja az igazságot. - Bátorságpróba – csóváltam a fejemet hitetlenkedve. Még ha el is hittem volna, hogy valóban ezért volt itt, akkor is csak a fejemet fogtam volna. Mintha kicsit sem számított volna, hogy a kancellárt éppen nem rég próbálták megölni, és hogy a gyilkos még mindig szabad lábon kószál. Vagy nem fogták fel a helyzet valódi súlyosságát, vagy csak nem foglalkoztak vele. Nekem mindenesetre az volt a feladatom, hogy biztosítsam Kristályváros lakóinak a védelmét, és ez alól Cathie se volt kivétel. Nem tehettem meg, hogy úgy teszek, mint aki nem is látta őt. - Oké, Cathie. Hagyom, hogy véghez vidd az újabb őrült tervedet, de csak abban az esetben, ha elkísérhetlek, amíg a többiekkel találkozol, sőt, utána haza is – közöltem vele ellenkezést nem tűrőn a feltételeimet. – Ha ez nem tetszik, akkor be is vihetlek a központba, mondva, hogy az utcákon találtalak egyedül az éjszaka közepén – tettem még hozzá gyorsan, mert sejtettem, hogy megpróbált volna valamilyen kifogást találni az ellen, hogy vele tartsak. Ebben viszont nem voltam hajlandó engedni. Ki tudja, hogy a merénylő legközelebb a konzuli családokat veszi-e célba, és Cathie, ha akarta, ha nem, akkor is Flores volt.
Őszintén megvallva nem számított arra, hogy bárki is az útját állja. Pedig tudj jól ő is, hogy éjszakánként azért elég gyakran járőröznek errefelé a katonák, főleg manapság. De túlságosan is el van fogllva azzal, hogy az emlékei közül előbányássza azt az estét, és az útvonalat addig a lejártig, ahova Oriont követte. Mert hát valljuk be, nem egy egyszerű mutatvány az. Már csak azért sem, mert akkor az idegesség, és aztán az ijedtség elég sokat rontott z emlékezőképességén. De Cathie nem adj fel olyan könnyen, úgyis megtalálja ismét azt a helyet. Persze egész egyszerűen megtehetné azt is, hogy hogy Orion elé áll, és nem köntörfalazva rákérdez, hogy mégis hova járkál ő éjnek évadján, és mit titkol előle. És miért titkolja azt. De van egy olyan érzése, hogy azzal nem jutna sehova sem. Maximum egy hatalmas vitát generálna vele is, mert a srác úgysem mondana semmit. Mert ha eddig titkolta, akkor miért éppen most vallana be neki mindent? Szóval mindenképp neki kell utánajárnia a dolgoknak. Egyedül. És már egész jó úton hald, legalábbis a megérzései ezt súgják, amikor is egy ismerős hang, és az ahhoz tartozó kéz is megállásra késztetik. Persze az első pillanatban még nem ismeri fel, így ijedtében még meg is süketíti a másikat, épp mielőtt a keze is lendülne felé. Az viszont nem ér célba, hála Chris gyorsabb reflexeinek. A válszára pedig csa megforgatja a szemeit, és ha engedi, akkor ki is húzza a kezét a másik ujjai közül, és egy fél lépést is hátrál. Nem akart lebukni. De ez mégis bekövetkezett. Igaz, az azért egy kis megkönnyebbülés, hogy Chris talált rá, és nem valakimás. Mert őt legalább ismeri, és kedveli, szinte már a bátyjának tekinti. Őt pedig talán még meg is tudná győzni, hogy hagyja bóklászni még egy kicsit a városban, és ne szóljon erről az apjának. Mással nem lenne ekkor mázlija. - Most miét nem tudod elhinni ezt? Az éjszakai levegő olyan jó amúgy is, és nézd milyen szépen világít a Hold is felettünk... - mutat is fel az égbolt felé. A gond csupán az, hogy a felhők miatt nem hogy a csillagok, de még a Hold sem látszik. Totál sötét minden. De azért egy próbát megért... - Jó na, elmondom, ne nyaggass már... - sóhajt fel végül szemet forgatva, majd körbepillant, mint amikor meg akar győződni arról, hogy egészen biztos, hogy senki nem hallgatja ki őket. Még közelebb is hajol a másikhoz, és a hangerőt lejjebb véve folytatja. - Tudod mi az a bátorságpróba, ugye? Igazából szerintem ez csak egy kis unalmas bújócska, de az akadémiás barátaim betojik, és sokan nem mernek egyedül mászkálni éjszaka. Szóval kitalálták, hogy ma este itt leszünk. Én meg kitláltm, hogy megviccelem őket, és a frászt hozom rájuk. De psszt... Le ne buktass... Még mindig nem az igazat mondja... De reméli nem is kell majd elmondania, mert ma kivételesen nem lesz túlságosan kötekedő kedvében Chris. Mert a remény hal meg utoljára...
Minden egyes alkalommal, amikor Cathievel találkoztam, megállapítottam, hogy nem szabad alábecsülnöm. Mégis újra és újra elkövettem ezt a hibát. Ezúttal is sokkal gyorsabb volt az ő reakciója, mint az én reflexem, hogy befogjam a száját, így habár a hangos sikítását nem tudtam megakadályozni, de a felém lendülő kezét még időben sikerült elkapnom, megúszva azt, hogy hangosan csattanjon az az arcomon. - Talán ha nem bóklásznál az éjszaka közepén az utcákon, nem ijesztgetnélek – vágtam vissza játékosan, hiszen egyáltalán nem állt szándékomban megdorgálni őt a viselkedéséért. Nem mondom, hogy nem lehetett volna óvatosabb, hiszen mégis csak a merénylő még mindig szabadon járkált, meg aztán ki tudja, kivel mivel találkozhat az ember ilyenkor. Ő pedig mégsem volt kiképezve arra, hogy meg tudja védeni magát. Mert egy sikoly meg pofon nem tartaná vissza a késelős gyilkost. A véleményemet mindenesetre inkább megtartottam magamnak, mert tudtam, hogy kap a szüleitől elég fejmosást, aztán az ő szavaikat sem fogadta meg soha. - Aha – válaszoltam neki mindentudó hangon, miközben karba tettem a kezeimet, hogy ezzel is mutassam, egy szavát nem hittem el. – És akkor most az igazságot, húgi – tettem még hozzá, immáron komolyabb hangnemben, mert tényleg nem akartam füllentést hallani. Amikor elkezdett könyörögni, hogy ne vigyem haza, csak megcsóváltam a fejemet, miközben leengedtem a karjaimat. - Csak akkor nem viszlek haza, ha elárulod a valódi okát annak, amiért itt vagy – válaszoltam neki, és valóban komolyan gondoltam, amit mondtam. Még ha nem is voltam mérges rá, amiért itt találtam, attól függetlenül a jelen állapotokban eléggé veszélyes volt kint lennie az éjszaka, arról nem is beszélve, hogy ha valaki más talált volna rá, az már közel sem lett volna ennyire jószívű vele, mint én. És akkor az apja biztosan hallott volna erről az esetről is. Ezt meg egyikünk sem akarta volna.
Egyszerűen nem tud megülni a fenekén. Hiába tudja, hogy talán most, Csak most az egyszer kéne nugton maradnia, és nem beleütnie az orrát mindenbe, egyszerűen nem képes rá. Főleg az után, hogy rájött, Orion valami titkol előle. Márpedig előle semmit nem lehet titkolni, olyan nincs. És a fejébe vette, hogy kideríti, mi is az a hely, ahova a srác azon az éjszakán is elment, és hogy mégis mit űvel titkon szinte minden egyes éjjel. Persze az egyszerűbb megoldás az lenne, hogy rákérdez. De az talán annyira egyszerű lenne, hogy Cathie-nek még csak meg sem fordul a fejében ez a lehetőség. Na meg persze egész biztos, hogy tagadna minent. Épp ezért dönt úgy, hogy majd ő kiyomozza, hogy mi ez az egész. Ennek az első lépése pedig az, hogy ismét kiszökik az éjszaka közepén, hátha egyedül is visszatalál arra a helyre, ahonnan múltkor még elszaladt. De sajnos már nem emlékszik arra pontosan, hogy merre is mentek az előző alkalommal. Egy biztos: A piackörzetről kell indulnia. Onnan csak az eszébe jut, hogy merre is mentek. Nagyon koncentrál arra, hogy az emlékeiből előkotorja azt az estét. Olyannyira, hogy nem is figel másra. És ez nagy hiba. Hisz neki nem is kéne itt lennie. Neki otthon kéne aludnia, a kényelmes ágyában, Vagy mondjuk tanulnia. De nem, ő itt kint mászkál, eszélyeztetve azt, hogy lebukik. Az apja pedig nagyon nem örülne neki, ha az egyik járőröző katona szállítaná haza a drága kicsi lánykáját az éjszaka közepén. De erre most nem is gondol, mert bízik mgában annyira, hogy nem bukik le. Egészen addig, míg valaki meg nem érinti a vállát. Nem számított erre, így mondhatni természetes, hogy megijed. És aki ismeri Cathie-t az tudja jól, hog ilyen helyzetekben még ha akarná se tudná visszafogni a hangját. Egy hatalmasat sikít, keze pedig már automatikusan lendül is hátrafelé, és ha nem elég gyors Chris, akkor az arcán érezheti az ijesztgetés következményeit. Mert már csak akkor ismeri fel a másikat Cath, mikor már késő. - Chris... Legközelebb jelentsd be az érkezésed, kérlek... - és akkor talán nem ijedne meg ennyire. - Uhm, én csak... Sétálgatok...? - pillat is fel rá, bevetve a legártatlanabb pillantását, bár még ő is tudja, hogy ez nem lesz elég jó indok másiknak. - Ne vigyél haza, kérlek... Csak tegyél úgy, mintha nem is láttál volna, jó...? - próbálkozik. Nagyon próbálkozik. Annak ellenére, hogy tudja, erre semmi esély nincs.
Kezdőlap 
Már ott voltam a sikátor sarkán, ahová Cathie beszaladt, és készen álltam arra, hogy az események fejlődéséhez mérten akár közbe is avatkozzak azokba. Mielőtt azonban lehetőségem lett volna bármit is tenni, a legkisebb Flores már sprintelt is kifelé a sikátorból, ezzel megerősítve abban, hogy a léptekhez tartozó idegen nem Cathie célja volt ma este, majd a következő pillanatban már nekem is ütközött a lány. Egy halk sikoly tört fel torkából, én pedig már nyitottam is volna a számat, hogy megnyugtassam őt, nem egy késelős gyilkos áll az útjában. Legalábbis nem erről az oldalról. Cathie azonban hamar felismert, és már a hátam mögé is ugrott, mire csak megforgattam a szemeimet.
Szinte el sem akarja hinni, hogy sikerült ténylegesen elszaladni előle. Persze mikor eszébe jutott, hogy hogyan is tudna megszabadulni a katonától, nem volt benne teljesen biztos, hogy sikerüli is fog neki a művelet. De sikerült neki annyira elterelnie a figyelmét, hogy el tudjon sprintelni, olyan gyorsan, mint talán még soha. Vagyis... Életében talán csak egyszer szaladt még ilyen gyorsasággal, és az is csupán csak pár nappal ezelőtt volt. Így persze elég hamar ki is fullad, de még mielőtt megállna, befordul az egyik kisebb sikátorba, hogy ott fújja ki magát. Nem is gondol arra, hogy itt akár bárki más is lehet, valaki olyan, akivel nem szívesen futna össze. Mert azt ő is nagyon jól tudja, hogy azért nem teljesen veszélytelen idekint mászkálni, főleg nem egyedül, és főleg nem mostanában.
