Csak elismerően biccentek a lány szavaira, hiszen én is pontosan ugyanígy vélekedtem a lándzsáról. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy éles helyzetben biztosan nem használtam volna. Valahogy, nem éreztem magam olyan biztonságban magamat ezzel a kezemben, nem voltam olyan magabiztos, mint a jól megszokott ikerkardjaim esetében. De persze, gyakorlás céljából tökéletesen megfelelt. Mindketten felvettük a kezdő pozíciónkat, és arra vártunk, hogy a másik mit tesz. Kihívóan pillantottam Rachelre, és láttam, hogy ő is engem tanulmányoz, azt próbálva meg leolvasni arcomról, hogy mit fogok cselekedni. Amikor rájött, hogy az ő kezdeményezésére várok, végül megindult felém. Láttam a fejem felé érkező csapást, sejtettem, hogy ez csak egyfa[ijta figyelemelterelés volt, hiszen senki nem támad ennyire egyértelműen. Egyelőre azonban úgy tettem, mintha ezt a csapást akartam volna kivédeni, majd amikor hirtelen irányt váltott, én is úgy tettem, és sikeresen kivédtem a csapását. Nem tagadom, gyors volt Rachel, és ha nem lettem volna jó magam is félvér, valószínűleg nem is tudtam volna kivédeni a támadását. Láttam rajta, hogy próbál kicselezni, ahogy újból és újból irányt váltott a lándzsájával, majd amikor a fegyver a lábaim felé indult, megállítottam azt a sajátommal. Minden erőmet beleadva megpróbáltam fellökni a fegyverét, hogy egy kicsit kilendítsem az egyensúlyából őt, és rögtön abban a pillanatban, hogy a lándzsáját kibillentettem, egy szúrást vittem be a torkára. Attól függetlenül, hogy kivédte-e a támadásomat vagy sem, hátrébb ugrottam, hogy ismét biztonságos távolságban legyek tőle. - Nem is rossz – biccentettem feléje elismerően, majd rögtön támadásnak is indultam. Az első ütést szándékosan úgy vittem be, hogy fegyvereink egymásnak csapódjanak, majd változtatva a fegyver fogásán a jelenlegi helyzetünkhez képest Rachelnek arra az oldalára mértem támadást, amelyik védtelen volt. Ha kivédte ezt a támadást is, addig ismételgettem ezt az egyszerű mozdulatot, amíg egyik alkalommal, amikor a fegyverünk egymásnak csapódott, azt nem éreztem, hogy én vagyok a domináns helyzetben, mozdítás képtelenné téve a fegyverét, és ekkor rácsúsztattam a lándzsát az övére, egyenes szúrást bevíve a mellkasa közepébe.
Érdeklődve figyelem miközben gondolkozik a fegyveren. Kíváncsi vagyok, hogy végül mit fog választani. Van, amit könnyen tudok használni, de vannak olyanok, amikkel meggyűlik a bajom. Én sem vagyok tökéletes, ahogyan senki sem az. Nekem is megvannak a gyenge pontjaim, amiket el kell fogadni és megpróbálni javítani rajtuk, vagy találni más megoldást. Picit meglepődőm a választásán, de nem mondom rá nemet. Valóban nem túl sűrűn szoktam lándzsát a kezembe fogni, így talán jobb is, ha gyakorlunk ezzel is. -Hmm érdekes választás, de legyen! Valóban nem egy mindennapi fegyver. Megvan az előnye és a hátránya. Amúgy az is igaz, aki rendesen tudja használni, az nagy előnyre tesz szert.- Elkapom a gyakorló fegyvert miután felém dobja és párszor végig is mérem, megnézem a súlyát, hol jobb fogni. Próbálgatom, barátkozom vele, suhintok vele, szúrok párat. Tényleg rég fogtam ilyet, így lehet ebben a körben nagyot fogok égni. Én már eléggé bemelegedtem, így ezzel már nem kell foglalkoznom Addig is inkább a fegyveren jár az agyam, hogy miként fogom használni, milyen trükköket próbálok majd bevetni, hogyan tudok vele védekezni… -Igen! Persze! Kezdhetjük!-Húzódik egy apró mosoly az arcomra, majd én is felveszem az alap pozíciót. Lábak terpeszben, enyhén hajlított tért, előre dőlök és fogom a lándzsát. Figyelem a tekintetét, a kezét, az arcát. Merre mozdul, mit néz. Próbálom kitalálni, hogy mi lesz az első mozdulata. Ám támadás helyett csak várakozik. Szóval szeretné, ha én kezdeném. Nos végül is valakinek el kell kezdenie. Nem áll szándékomban sokáig megvárakoztatni őt, így meg is teszem az első lépésem. Egy kitörés lábbal előre, majd szúrás a feje felé, amit nagy valószínűséggel kis is akar védeni, de hirtelen váltok irányt és a másik oldala felé bökök, de megint hirtelen kapom el a fegyvert. Még pár ilyet eljátszok, hogy utána egy gyors mozdulattal megpróbáljam kilökni a lábát alóla.
Mosolyogva fogadom a válaszát, miszerint edzhetek vele, és abban is benne van, hogy több fegyvernemben is megmutassuk tudásunkat. A rendezetten felállított fegyvereket néztem, azon gondolkodva, hogy melyiket vegyem először kézbe. Én mindig is inkább a közelharcot részesítettem előnyben, és az ikerkardokkal szerettem a legjobban harcolni, így ilyen szempontból előnnyel indultam. Ha jól rémlett, Rachel inkább távharcos volt, azonban tudtam, hogy pusztán emiatt nem szabad alábecsülnöm őt. Gyanítottam, hogy még így is képes lett volna megverni engem. Hosszas gondolkodás után két lándzsát vettem el a tartóból. Persze mindkettő gyakorló eszköz volt, így komoly sérülést nem tudtunk okozni a másiknak. Továbbra is mosolyogva megfordultam, és a lánynak dobtam a fegyvert. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem ez egy nagyon érdekes fegyvernem, és nem sokszor használjuk – rántottam egy aprót a vállamon, mintegy ezzel megmagyarázva neki, hogy miért erre esett a választásom. Először próbálgattam a fogását a lándzsának, hogy megtaláljam a legkényelmesebbet. Meg is pörgettem egy párszor, illetve a levegőben suhintottam vele párat, hogy a karom kicsit bemelegedjen és ráálljon a lándzsával való harcra. Ami azt illeti, azóta nem tartottam a kezemben ilyet, amióta sikeresen elvégeztem az Akadémiát, bár ennek okát nem értettem, ugyanis nagyon is hasznosnak találtam a lándzsákat. Persze, ha nem voltál elég ügyes, akkor pont hogy hátránnyá tudott válni a hossza, és hogy nem lehetett rugalmasan mozgatni, azonban ezzel távolságot tudsz tartani közted és az ellenfeled között, és például ha az tőrrel próbál meg rád támadni, ha elég gyors vagy, meg tudod akadályozni, hogy közel kerüljön hozzád, ezáltal a támadási lehetőségét is elvéve. - Készen állsz? – kérdeztem tőle kihívó mosollyal, miután én végeztem a saját kis bemelegítésemmel. Amennyiben igennel felelt, felvettem egy biztonságos távolságot, és védekező állásba álltam fel. A lándzsa szárát mindkét kezemmel megragadtam, és átlósan tartottam azt magam előtt, ezzel nagyjából készen állva minden jellegű támadásra, és azok kivédésére. Mivel stratégiai képességeim voltak azok, amik kiemelkedők, ezért most sem én terveztem először támadni. Ehelyett kihívóan pillantva a lányra, óvatosan oldalra lépkedtem, őt méregetve. Amennyiben nem rontott egyből nekem, óvatos léptekkel megindultam felé, hogy már csak azért is támadást erőszakoljak ki belőle.
Az edzés már az életünk részévé vált. Amikor nem jövök ide szinte már hiányérzetem van, mondhatni elvonási tüneteim. Így hát nem is volt kérdés, hogy a mai nap is elnézek erre. Nem hívtam senkit magammal. Néha jó egyedül is gyakorolni, akkor jobban oda tudok figyeli magamra, hisz ez is az egyik legfontosabb dolog. Muszáj jók lennünk, mert nincs második esélyünk, ha elbukunk, meghalunk. Ahhoz meg semmi kedvem. Nah meg nem csak magamra kell figyelnem, hanem a társamra is. Együtt dolgozunk csapatban, egymást fedezzük. Ha valamelyikünk elkalandozik a másik vesztét okozhatja. Sose bocsátanám meg magamnak, ha miattam halna meg. Nehezen találok egy üres termet Túl sokan vagyunk és persze mindenki egyszerre akar edzeni. A legtöbben már párban vannak. Amint megtalálom a helyemet hezitálás nélkül megyek be, majd kezdődhet a bemelegítés, egy kis futás, majd a bokszzsák mellett állok meg. Éppen belekezdek a püfölésbe, mikor az ajtó nyílik és egy ismerős arc lép be rajta. Azonnal leállok és érdeklődve pillantok Carolinera. -Szia!-Egy halvány mosolyt megeresztek felé, majd először csak biccentek neki egyet. -Persze gyere nyugodtan.-Sose mondtam, hogy a társas edzés rossz lenne, csak más. Másra koncentrál olyankor az ember. Miközben a fegyvereket nézi kortyolok egyet a vízből, majd egy újabb bólintás. -Végül is nem rossz ötlet. Válassz egyet!-Szélesedik ki a mosolyom és ha kitalálta a kezembe veszem a gyakorló fegyvert. Mondjuk én az íjat preferálom, így nem is árt, ha többet gyakorlom közelharcot.
A mai napra nem volt semmilyen küldetésem, s jobb dolog híján utam a Katonai Központ felé vezetett. Szerettem volna edzéssel tölteni a mai egész napom, mert úgy éreztem, hogy eléggé rám fért az. Azt szokták mondani, hogy igazi harci tapasztalatra csak a terepen lehetett szert tenni, és én nem is vontam kétségbe ezen állítás igazát, azonban tagadhatatlanul korlátozott volt azon alkalmak száma, amit mi kint tölthettünk, a falon kívül, ahol valóban élet-halál harcra került volna sor. Így, hogy a tudásunk ne kopjon meg, nagyon sokszor kellett polírozni és szinten tartan harci képességeinket. Az én esetemben pedig bőven volt hely a fejlődésnek, ugyanis messze nem én voltam a legjobb a silahk között. Ha a tervekről volt szó, akkor én voltam az egyik legkiemelkedőbb, de egyébként csak egy erős közép kategória voltam. Nem mondom, hogy ez túlságosan zavart volna, de mindig szerettem csiszolni a képességeimen, és soha nem lehetett tudni, mikor lesz egyszer csak kevés az, amit én tudok. Nem szerettem volna, ha Kill vagy bárki más, akivel küldetésre mentem, amiatt sérült volna meg, mert én nem voltam elég erős. A Katonai központ mindig nyüzsgött az emberektől. Voltak, akik iki igyekeztek az épületből – ők már letudták a mai edzés adagjukat -, és voltak, akik még csak most érkeztek, mint amilyen én is voltam. Illetve, voltak azok is, akik még mindig gyakoroltak. Futólag végigpillantottam az arcokon, hátha meglátok egy ismerőst, akivel edzhettem volna, azonban nem igen láttam olyat, akit akár kicsit is közelebbről ismertem volna. Ráadásul többségüknek meg volt már a párja, így nem is akartam zaklatni őket. Azt hittem, hogy egyedül kell majd a mai napot töltenem, ami szintén nem volt rossz dolog – legalább tökéletesíthettem a már betanult mozdulatokat és gyakorlatsorokat, de jobban örültem volna több kihívásnak. Mindig is úgy gondoltam, hogy abból lehetett a legtöbbet tanulni. Bementem az öltözőbe, és kerestem magamnak egy üres szekrényt. Táskámat letettem a két szekrénysor közötti padra, majd elkezdtem levenni az utcai ruháimat, hogy felölthessem az edzőseket. Egy egyszerű tréning nadrág volt, sportcipő, sportmelltartó és egy trikó. Hajamat felgumiztam, hogy ne zavarjon edzés közben. A levetett dolgaimat betettem a szekrénybe, és mellé tettem a táskámat is, miután kikaptam belőle egy vizes palackot és törölközőt. Kulcsra zártam, majd megindultam a gyakorlótermek felé. A többségükben voltak már, és nem olyanok, akiket én is ismertem volna, ezért addig kerestem, amíg egy megfelelőt nem találtam. Ami azt illeti, üres nem volt, de az egyikben Rachel Adams volt, egyedül, én pedig úgy döntöttem, hogy becsatlakozom hozzá, feltéve, hogy nem zavarta ezt őt. - Rachel? – kopogtam az ajtón, majd beljebb léptem, hogy ne a folyosón várakozzak. – Egyedül vagy? – kérdeztem tőle mosolyogva, barátságos hangnemben. Ismertem őt az Akadémiáról, habár a legközelebbi barátomnak nem mondtam volna, de örültem, hogy vele akadtam össze. Az eredményei alapján mindig az egyik legjobb volt, így tudtam, hogy nála jobb edzőtársat mára nem is találhattam volna. Feltéve, hogy ő is benne volt. – Bánod, ha becsatlakozok hozzád? Körbe néztem mindenhol, és nagyon úgy tűnt, hogy egyedül téged ismerlek, én pedig edzőtárs nélkül érkeztem – rántottam egy aprót a vállamon, jelezve, hogy egyébként nem volt olyan drámai a helyzet, hogy egyedül voltam. Amennyiben igent mondott, letettem a fal mellé a cuccaimat, majd a gyakorló eszközökhöz léptem azon gondolkodva, hogy mit használjuk. – Mivel szeretnél edzeni? Vagy próbáljunk ki mindegyikkel egy meccset? – fordultam felé felvont szemöldökkel egy széles mosollyal az arcomon.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
◆ 
