A hatamas terem közepén állva hihetetlenül kicsinek éreztem magam. Nem voltam még elszokva az edzőtermektől hisz az életem felét ilyenekben töltöttem. De ez... ez semmiben sem hasonlított arra a teremre. Nálunk mintha mindig por lett volna és kosz. Mindig izzadságszagú volt a levegő, a tatami foltos a vértől. Utáltam ott edzeni és ebből drága nővéreim gyakran viccet is csináltak. Nem voltam harcos típus soha, de az embereknél erősebb voltam. Razielt és Remit bármikor könnyen a földre küldtem. Alice kisebb volt nálam így vele nem volt nehéz dolgom de Ian már kihívás volt. Ő is vad volt és erős, pláne ha a húga is nézte a mérkőzést. Ez a terem óriási volt és levegős. Nem éreztem hogy mások is lettek volna itt előttünk, nem volt foltos a szőnyeg. Tetszett itt nekem. Annyival kényelmesebbnek tűnt mint Abeeben. - Mire kell Kristályvárosban ennyi katona? Hisz a nagy falaitok mindenkitől megvédenek nem? - vontam össze a szemöldököm Chrisre pillantva. Múltkor azt mondta hogy biztonságban vagyok itt, akkor mégis mire ekkora sereg...? - Nálunk minden kicsi és koszos... legalábbis ahhoz képest ami itt van - mondtam lassan körbejárva. Láttam hogy melegíteni kezd a küzdelem előtt így én is ezt tettem. Furcsa volt... mi nem voltunka ebmeleítés híve. Hisz ha megtámad valami odakint se leszel bemelegedve. De most nem otthon voltam, hanem Kristályvárosban. Chris furcsán is nézett volna rám ha nem melegítek vele. Megigazattam a copfom és megálltam vele szemben kis terpeszben. - Előbb meg akarom nézni hogy hogyan támadsz... Aztán majd támadok én és megnézzük hogy védekezel. Akkor látni fogom hogy min kell majd javítani és elkezdhetjük azt gyakorolni - mosolyogtam fel Chrisre édes, széles mosollyal. ALig vártam a közös edzést. Tudtam hogy így nagyobb biztonságban lesz. - Oké, gyere - intettem támadóállásba helyezkedve és vártam. AZonnal elindult felém én pedig rögtön felmértem a mozdulatait. Az ütése elől lebuktam és kitértem, egy szempillantás alatt kerültem a háta mögé. Innen már könnyedén kaptam el a karját és nemes egyszerűséggel átdobtam a vállam felett. Chris nagyot puffanva terült el a padlón én pedig fölé hajoltam. - Jól vagy? Próbáltam visszafogni magam de nem vagyok biztos benne hogy sikerült... - húztam el a szám aggódva és kinyújtottam felé a kezem hogy felsegítsem. Gyengéden leporolgattam és rámosolyogtam. - Próbáljuk meg még egyszer? Próbáld meg nem enynire szabadon hagyni a hátadat, mert onnan támadható vagy ha több ellenfél van - tanácsoltam édes mosollyal aztán visszamentem a kiindulási helyemre. Kisimítottam pár tincset az arcomból és támadóállásba álltam.
Ha eddig azt hittem, hogy tudom, milyen az, amikor Rora Eris-szel karöltve órákon át szid engem, na, akkor baromi nagy tévedésben éltem! Egy hete történt talán, vagy valamennyivel korábban, amikor az egyik küldetésen komolyabb sérüléseket szereztem, mint szerettem volna. Ennek az oka nemcsak az volt, hogy én figyelmetlen voltam egyetlen egy másodpercre, hanem az is, hogy a mutánsok túlerőben voltak, ez pedig váratlanul ért minket Elliottal. Őszintén szólva, én már annak örültem, hogy mindketten élve kikerültünk onnan, így amikor este hazaestem, nem vágytam semmi másra, csakhogy befeküdhessek az ágyba, és egy jó nagyot aludhassak. Hát, ez a tervem már akkor meghiúsult, amikor betettem a lábamat a házba, és a két nő aggodalmas, ám dühös tekintetének kereszttüzébe kerültem. Azóta már begyógyultak a sérüléseim, mert egyáltalán nem voltak olyan komolyak, mint aminek tűntek, amikor tetőtől talpig véresen hazaállítottam. Eris azonban hajthatatlan volt. Mindenáron azt akarta, hogy vigyem el magammal a katonai központba, és majd ő megtanít engem harcolni. Emlékeztem, hogy amikor legelőször beszéltem vele, akkor is felajánlotta, hogy edz engem, én azonban nagyon is kockázatosnak tartottam azt, hogy kivigyem magammal a házból bárhova, ezért igyekeztem minél inkább elodázni ezt a pillanatot. Valójában csak nem hittem volna, hogy Eris kiképzése annyira jobb lett volna, mint amit mi itt kaptunk Kristályvárosban, és nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Tudtam, hogy csak segíteni akart. Végül aztán már annyira nem hagyott békén, hogy muszáj volt beadnom a derekamat. Így kerültünk kora reggel a katonai központba, olyankor, amikor még valószínűleg senki nem tartózkodott ott. Egy kinti fedett gyakorlótermet szemeltem ki magunkat, Erist igyekezve a lehető legfeltűnésmentesebb módon becsempészni ide. - Igen, ez az. Ami azt illeti, ez csak egy a sok gyakorlóterem közül – rántottam egy aprót a vállamon, miközben letettem a cuccomat a terem szélén, és elkezdtem bemelegíteni a karomat, nyakamat addig, amíg Eris a helyen csodálkozott. – Kristályvárosnak elég nagy a katonasága, szóval szükség is van a nagy helyre ahhoz, hogy mindenkit ki tudjunk képezni – magyaráztam közben neki. Miután bemelegítettem, elé léptem, és várakozón néztem rá, hogy akkor ő mondja meg, most mit csináljunk. Bár, igazság szerint még mindig kételkedtem abban, hogy lesz ennek a gyakorlásnak bármi értelme. - Oké, akkor indítok én, rendben? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, majd ha rábólintott, akkor további késlekedés nélkül megindultam. Ismertem egy cseles fogást (ami egyébként a kedvencem volt), aminek Elliot még a huszadik alkalommal is bedőlt. Az volt a lényege, hogy egy olyan ütéssel indítottam a mellkast megcélozva, ami könnyen kivédhető. Ez volt azonban a csel a dologban, mert amint az ellenfél megpróbálja kivédeni az ütésemet, én fogást váltva elkapom őt, és mozgásképtelenné teszem. Eris-nél is pontosan ezt terveztem bevetni.
Már hónapok óta éltem Chriséknél. Az életem nem is lehetett volna tökéletesebb. Végre volt rendes családom, rendes otthonom. Aurora hamar a legjobb barátnőm lett, egy fogadótt húg akivel rengeteg időt töltöttem együtt. Sok lányos programunk volt együtt, rengeteget mesélt nekem minden féléról, rengeteget tanított nekem az itteni világról. Nagyon hamar, nagyon megszerettem a lányt. Ott volt Elliott, Chris katonatársa aki elsőre elég ijesztőnek tűnt, de... őt is megkedveltem. Rájöttem hogy nem több mint egy nagy, ijesztő de nagyon kedves mackó. És akkor... ott volt Chris. Chris aki megmentett engem. Aki sokszor az agyamra ment, sokszor pedig csak... csendesen csorgattam rá a nyálam. Olyan reakciókat váltott ki belőlem amit még soha nem sikerült senki iránt. Olyan érzéseim voltak amiket nem tudtam hova tenni. Nem tudtam kivel beszélni róla, de amenynire Rora mesélt nekem... úgy vettem észre hogy Chris... tetszik nekem...? Ez elég nagy baj volt. Tekitve hogy jegyese volt akivel még csak nem is találkoztam és... és egyáltalán mit akarna ő pont tőlem? Inkább olyanok voltunk mint két testvér. Mint két állandóan egymást piszkáló testvér. Sokat vitatkoztunk de mégis... bármikor meg tudott nevettetni. És bármikor meg tudott ijeszteni. Az egyik nap össze vissza kötözve, még véresen jött haza. Nem tudom hogy Rora vagy én ijedtünk e meg jobban. AZ a hülye nem figyelt az egyik bevetés alatt és megsérült. Rorával persze összevarrtuk, miközben alaposan összeszidtam a figyelmetlensége miatt, de persze nem ügyelt rám. Akkor döntöttem el hogy meg kell tanítanom az én módszereimre. Egész életemben azt tanultam hogy hogyan harcoljak mutánsokkal és emberekkel. Chris kiképzése az enyémhez képest semmi volt. Ez már itt feltűnt. Így hát... feajánlottam neki a dolgot. Először persze kinevetett aztán rájött hogy nem viccelek. Komolyabb nem is lehettem volna. Nagynehezen sikerült meggyőznöm hogy vigyen el magával a katonai központba. Egy kinti fedett gyakorlótérre mentünk ahol körültnéztem. - Ez lenne az? Jó nagy helyetek van... - néztem körbe. Abeeban a küzdőtermeink kicsik. Levegőtlenek. Tele szégyennel. - Nem is tudom mivel kezdjük. Talán néhány önvédelmi fogással kéne - fordultam Chris felé és lazán felkötöttem a hajamat hogy ne legyen útban. Annyival magasabb és széleseb volt nálam. Akárcsak otthon Raziel. De őt is sikerült lenyomnom, ha odafigyeltem. Csak egy ember volt én pedig Titán.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Régen úgy nevezték ezt a játékot, hogy paintball, mára már fontos eleme lett a kiképzések színterének. Ezen agyalok sötét tekintetem a padlóra konyítva, közben szalutálok Colby őrnagynak, hiszen mint mindig, most is ő tartja ezt a gyakorlati órát. Mindenkin terepszínű hacuka, fejvédővel és egy vékonyabb mellénnyel, mely védelmet nyújt a találatok ellenében, legalább is fogjuk rá, mert amúgy ettől függetlenül is piszkosul tud fájni. Egy ideje stresszben vagyok, megláttam Cody-t, és azt hiszem ő is meglátott. Igen. Szóval most átsuhant az agyamon, lehet nem kellene annyit piszkálni. De ha egyszer olyan könnyű? A kezeimmel vacakolok magam előtt, de juszt sem nézek semerre, biztonságosabb a padlót bámulni inkább, amikor pedig Colby őrnagy ismerteti velünk a szabályokat, csak sandán pislogok egyet az emlegetett egyén irányába. Vaj van a fülem mögött, nem is kevés. Ez lesz ma függetlenség napja és nekem reszelnek! Igazából csak a hátát látom, de az épp elég. Mikor megszólal a kezdhetjük szó, én oldalasan, pipiskedve slisszolok el mindenki háta mögött sasszézva egy S-alakot leírva az akadálypálya elemei között, míg a fedezéket nyújtó egymásra pakolt autógumik mögé nem lapulok. Fellélegzek! Pedig tudom, ez még csak a kezdet. Amikor egymás mellé osztott be minket a birkózáson, Cody laposra vert engem. Jaj! És biztos vagyok benne hogy mosolygott közben, ez amolyan boldogságtól ittas mosoly volt. De szeretnék ilyenkor köddé válni! Nah, szedjük össze magunkat! Történetesen a lőfegyverekkel piszkosul jó vagyok, lássuk miből építkezhetek! Mögöttem egy ugráló pályának lerakott rész volt, ezeket a gumikat is lehet egyébként fedezéknek használni, ha más nincs. Előttem pedig valami erőd féleség van, a lényeg hogy fel lehet mászni több helyen is, a tetején pedig egy bunker van építve. Bár ez beugratós, mert sok a rés rajta, kevés a fedezéket adó hely, úgyhogy azok, akik oda akarnak felmenni, szó szerint megszívják. Ha felérnek, akkor sem lesznek biztonságban. Az mögött és körbe valami hálós, csúszó mászós pálya, az mondjuk úgy elmegy, tekintve hogy nehéz benne lövöldözni egymásra, bár nem lehetetlen, de a háló sok helyen befigyel. Itt ott gumik elszórva, úgyhogy ha cselekedni akarok, először is oda kell beszaladnom. Még nekem is gondot okoz benne a célzás, kifelé viszont ha kidugom a fegyver csövét, lazán lehet lövöldözni felfelé, az erődre. Mielőtt Cody kicsinál, először is a többieket kellene elintézni. Úgyhogy serényen szaladni kezdek az emlegetett hálós pálya irányába.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
Ha eddig azt hittem, hogy tudom, milyen az, amikor Rora Eris-szel karöltve órákon át szid engem, na, akkor baromi nagy tévedésben éltem! Egy hete történt talán, vagy valamennyivel korábban, amikor az egyik küldetésen komolyabb sérüléseket szereztem, mint szerettem volna. Ennek az oka nemcsak az volt, hogy én figyelmetlen voltam egyetlen egy másodpercre, hanem az is, hogy a mutánsok túlerőben voltak, ez pedig váratlanul ért minket Elliottal. Őszintén szólva, én már annak örültem, hogy mindketten élve kikerültünk onnan, így amikor este hazaestem, nem vágytam semmi másra, csakhogy befeküdhessek az ágyba, és egy jó nagyot aludhassak. Hát, ez a tervem már akkor meghiúsult, amikor betettem a lábamat a házba, és a két nő aggodalmas, ám dühös tekintetének kereszttüzébe kerültem. 
∗ words: 430 ∗ 
Régen úgy nevezték ezt a játékot, hogy paintball, mára már fontos eleme lett a kiképzések színterének. Ezen agyalok sötét tekintetem a padlóra konyítva, közben szalutálok Colby őrnagynak, hiszen mint mindig, most is ő tartja ezt a gyakorlati órát. Mindenkin terepszínű hacuka, fejvédővel és egy vékonyabb mellénnyel, mely védelmet nyújt a találatok ellenében, legalább is fogjuk rá, mert amúgy ettől függetlenül is piszkosul tud fájni. Egy ideje stresszben vagyok, megláttam Cody-t, és azt hiszem ő is meglátott. Igen. Szóval most átsuhant az agyamon, lehet nem kellene annyit piszkálni. De ha egyszer olyan könnyű? A kezeimmel vacakolok magam előtt, de juszt sem nézek semerre, biztonságosabb a padlót bámulni inkább, amikor pedig Colby őrnagy ismerteti velünk a szabályokat, csak sandán pislogok egyet az emlegetett egyén irányába. Vaj van a fülem mögött, nem is kevés. Ez lesz ma függetlenség napja és nekem reszelnek! Igazából csak a hátát látom, de az épp elég. Mikor megszólal a kezdhetjük szó, én oldalasan, pipiskedve slisszolok el mindenki háta mögött sasszézva egy S-alakot leírva az akadálypálya elemei között, míg a fedezéket nyújtó egymásra pakolt autógumik mögé nem lapulok. Fellélegzek! Pedig tudom, ez még csak a kezdet. Amikor egymás mellé osztott be minket a birkózáson, Cody laposra vert engem. Jaj! És biztos vagyok benne hogy mosolygott közben, ez amolyan boldogságtól ittas mosoly volt. De szeretnék ilyenkor köddé válni! Nah, szedjük össze magunkat! Történetesen a lőfegyverekkel piszkosul jó vagyok, lássuk miből építkezhetek! Mögöttem egy ugráló pályának lerakott rész volt, ezeket a gumikat is lehet egyébként fedezéknek használni, ha más nincs. Előttem pedig valami erőd féleség van, a lényeg hogy fel lehet mászni több helyen is, a tetején pedig egy bunker van építve. Bár ez beugratós, mert sok a rés rajta, kevés a fedezéket adó hely, úgyhogy azok, akik oda akarnak felmenni, szó szerint megszívják. Ha felérnek, akkor sem lesznek biztonságban. Az mögött és körbe valami hálós, csúszó mászós pálya, az mondjuk úgy elmegy, tekintve hogy nehéz benne lövöldözni egymásra, bár nem lehetetlen, de a háló sok helyen befigyel. Itt ott gumik elszórva, úgyhogy ha cselekedni akarok, először is oda kell beszaladnom. Még nekem is gondot okoz benne a célzás, kifelé viszont ha kidugom a fegyver csövét, lazán lehet lövöldözni felfelé, az erődre. Mielőtt Cody kicsinál, először is a többieket kellene elintézni. Úgyhogy serényen szaladni kezdek az emlegetett hálós pálya irányába.
