2028Nem volt átlagos gyermekkorom. Ezt bátran kijelenthetjük. Nem mintha tudtam volna, milyen az, hiszen én már abba a világba születtem bele, amit apám teremtett körülöttünk, nekünk. Ennek ellenére néha láttam velem egykorú – vagy egykorúnak tűnő – gyerekeket kézenfogva az anyjukkal sétálni, vagy a szerencsésebbeket játszani: a fiúknak hiányos, rozoga autók, a lányoknak rongyos, szakadt babák jártak, ha találtak.
Én soha nem sétáltam az anyám kezét fogva, ahogy játékok sem jártak nekem. Játékfegyvereket és fakardokat kaptam, az első emlékeim pedig nem játékról szólnak, hanem arról, ahogy a testvéreimet látom küzdeni a tatamin vagy a gyakorlótéren. Ezen nőttem fel, és attól a pillanattól kezdve, hogy a fejlődésem elért a megfelelő szakaszba, én is közéjük álltam.
Talán csak ezért nem izgultam akkor sem, nyolcévesen, a tatami szélén ácsorogva. Az első komolyabb megmérettetésem várt rám, először kellett élesben megküzdenem valakivel az apám előtt, hogy lássa, hol tart a kiképzésem, mire vagyok alkalmas. Magabiztos voltam, hiszen ezerszer álltam már ott, és még az ellenfelemet is ismertem, megküzdöttem vele néhányszor. Már kívülről mantráztam a fejemben a begyakorolt mozdulatokat, amik általában megszokott sorozatban követték egymást.
Jól kezdtem. Tényleg jól. Nem tudtam, hol rontom el.
Annak az ütésnek nem szabadott volna bekövetkeznie; nem onnan, nem úgy, nem oda, nem akkor. Nem volt a tervben, ez pedig elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen. Éreztem, hogy egy belső ösztön át akarja venni felettem az irányítást, de ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna neki, megijedtem. Leblokkoltam. Apám nagydarab katonája pedig akkora ütést mért a mellkasomra, hogy a szőnyegen túl értem földet, levegőért szűkölve, sajgó tüdővel.
Elrontottam. Ha képes lettem volna rá sem mertem volna megmozdulni, amikor meghallottam apám lépteit felém indulni. Egy pillanatra megállt felettem, a tekintete pedig olyan súllyal nehezedett rám, hogy már egyáltalán nem vettem levegőt.
-
Többet várok tőled.Csak ennyit mondott, mielőtt elsétált volna, de ezek a szavak örökre az elmémbe ették magukat. Nem nyújtotta felém a kezét, nem segített fel a földről. Akkor tanultam meg, hogy onnantól kezdve csak magamra számíthatok, és ha nem akarom kivívni apám haragját, a maximumon is túl kell teljesítenem.
Egy nagy tenyér és a hozzá tartozó alkar úszott be a látóterembe.
-
Gyere, kelj fel – szólt rám egy szigorú, de az apám hidegsége után mégis fájóan finoman hangzó férfihang.
Némán nyújtottam fel az egyik kezem, aztán hagytam, hogy felhúzzon a földről, de nem szólaltam meg, csak biccentettem az irányába hálám jeléül, mielőtt elindultam volna a terem hátsó részébe. Még mindig fájt a levegővétel, de apám tekintete sokkal jobban, ezért egyenesen a bandázsokhoz mentem, hogy bekötözzem a kezem, és nekiálljak gyakorolni.
-
Mit csinálsz? – hallottam meg újra a hangot. Tudtam, hogy követett, mert bár a léptei hangtalanok voltak, az érzékeim megsúgták, hogy végig mögöttem volt.
-
Minek tűnik? – kérdeztem vissza.
Az egyik zsákhoz léptem, a mellkasomban lassan szűnő szúrással nem törődve kezdtem püfölni. Igyekeztem a tökéletes ütőtechnikára figyelni, de tudtam, hogy egyelőre túlságosan is az érzelmeim kontrollálják a mozdulataimat.
És még a fickó is idegesített, ahogy csendesen bámulta a hátamat.
-
Most csak dühből harcolsz – szólalt meg néhány másodperc múlva, és éreztem, hogy lassan felém indul. –
Az érzelmek vezérelnek. Ezt rontottad el az előbb is, elbíztad magad, és nem adtad át magad az ösztönödnek. Láttam, amikor megfékezted, ahelyett, hogy hagytad volna, hogy megnyerje neked a küzdelmet.-
És mit tudsz te az ösztöneimről? – pördültem meg dühösen.
Nem vette magára a haragom, a tekintete az arcomra szegeződött, és csendesen elmosolyodott.
-
Na látod, pontosan ez az – mutatott a szemeimre. –
Az összes testvéredet láttam fejlődni és harcolni. Az ösztönötök a kulcs. – Gyanakodva figyeltem, ahogy megkerül, majd a zsák mögé sétálva megfogja azt. –
Segítek.-
Ki vagy te? – kérdeztem homlokráncolva. Ismerős volt az arca, tudtam, hogy láttam már apám körül, a bizalmasai között, de tulajdonképpen egyiküket sem ismertem, mert nem érdekeltek.
Ő viszont csak tovább mosolygott.
-
A nevem Remington.Soldier keep on marchin' on
Head down til the work is done
2030Hagytam, hogy azt higgye, ő győzött; vártam néhány pillanatot miután a földre vitt, és csak azután rúgtam ki alóla a lábát. Estében vetettem rá magam, a képességeim adta fizikai erőmet felhasználva szegeztem a szőnyeghez: lábaimat az övéibe akasztva tettem mozgásképtelenné az alsó végtagokat, míg egy-egy karját a csuklójánál ragadtam meg és szorítottam a felsőtestéhez.
-
Sakk-matt – vigyorgott az arcomba Remi, sötétbarna szemei vidáman és büszkén csillantak meg a vereség ellenére is. –
Gyönyörű volt.Szélesen elmosolyodtam, mielőtt elengedtem volna. Mellé gördültem a szőnyegen és a plafonra bámultam. Rajtunk kívül már senki nem volt a teremben, ezek a késő esti és kora hajnali gyakorlások mindig privátak voltak és nyugodtak.
-
Az apám le akar tesztelni – szólaltam meg néhány másodperc múlva, mire felém fordította a fejét.
-
Készen állsz – jelentette ki egyszerűen.
-
Tudom – mosolyodtam el –
, de ez most nem erről fog szólni. Az agyamat akarja tesztelni.Felvont szemöldökkel figyelt, én pedig felidéztem magamban a néhány nappal korábbi eseményeket, hogy neki is elmesélhessem.
- ...tehát megvárjuk, amíg a déli őrség elhalad a raktár előtt. Utána mi ketten behatolunk, és a csapat meglepheti őket hátulról. Senki nem fog észrevenni semmit.
Tényleg nem akartam hallgatózni, csak elmentem a tervezőszoba előtt, de ezt hallva megtorpantam és felvoltam a szemöldököm. Tudtam, hogy apám egy közeli bázist akar kizsákmányolni, követtem a felderítőket két napja, és éppen ebből tudtam, micsoda marhaság hangzott el éppen.
- Ennyi erővel Tarzan-féle csatakiáltással is bevethetitek magatokat a bázisra
– szólaltam meg fennhangon, és invitálást nem várva besétáltam a helyiségbe.
- Parancsolsz? – nézett le rám az egyikük, nem is titkolva nemtetszését.
- Ezen a dombon itt
– mutattam a kiterített térképen egy pontra a bázis tövénél –, van egy őrszem. Legutóbb egy egyszerű kisfiú volt, úgy tett, mintha semmi köze nem lenne a bázishoz, azt hiszem, vadakat terelő juhásznak mondta magát, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre ha nem szúrom ki időben, figyelmeztette volna az embereink jelenlétéről is őket. Nem volt nála rádió, biztos, hogy valamilyen jelekkel üzen, ha betolakodókat lát. Én a füstre tippelnék, mert amikor felbukkantak a látótérben a dombról, nagyon szerette volna újra életre kelteni a parazsat. Sajnos véletlenül leöntöttem a vízzel, amivel meg akartam kínálni.
Néhány percnyi döbbent csend fogadja a monológomat, mielőtt az előző férfi ismét megszólalna.
- Megkérdezhetem, mégis hogy kerültél a csapathoz a felderítésnél?
- Követtem őket
– vontam vállat egyszerűen, mire mindenki összenézett.
- De hát neked még nincs... – kezdett bele egy másik jelenlévő, de közbevágtam.
- Tudom, tudom, nekem még nincs engedélyem az akciókban való részvételre
– fejeztem be grimaszolva.
- Ezt talán majd beszéljük meg később – vette át a szót ismét az előző férfi, majd rám mosolygott. Meglepő módon egészen őszintének tűnt a mosolya. – Mi lenne, ha most elmennénk az apádhoz, és vele is megosztanád, amit most nekünk mondtál?
Nem mondanám, hogy nem tartottam egy kicsit a rám váró beszélgetéstől, miközben a fickó oldalán elsétáltam apám irodájába. Fel voltam készülve a dühére, az elégedetlenségére, haragra és „csalódtam benned” tekintetre számítottam, legnagyobb meglepetésemre azonban alig fél órával később széles mosollyal az arcomon távoztam a szobából.
Apám aznap tett említést először és utoljára az anyámról. Úgy értem, ténylegesen. Akkor tudtam meg, miért azt Athena nevet választotta nekem; azt mondta, anyám nagyon okos és agyafúrt nő volt, ezért tőlem sem várt mást.
Életemben először sikerült bizonyítanom neki.My genesis
This is where it all begins
2034-
Bassza meg!-
Maradj nyugton. Ezzel nem segítesz.-
Hagyd már! Nem lesz semmi bajom. – Sziszegve löktem el a kezét a vágástól. –
Két nap, és csak egy újabb heg marad belőle.Rám szegezte azokat a reménytelenül barna és reménytelenül makacs szemeit.
-
Talán gyorsan regenerálódtok, de nem vagytok halhatatlanok. Egy ilyen mély vágás elfertőződve egy nap alatt is megöl még téged is.Egymásra meredtünk, de néhány másodpercnyi farkasszemet nézés után feladtam.
-
Oké, oké, csináld! – csattantam fel a szemeimet forgatva. –
Csak gyorsan, a fenébe is. Ha nem érünk vissza egy óra múlva, apám ideges lesz.Szó nélkül nyomta az arcom elé az alkoholos üveget, én pedig jókorát húztam belőle, mielőtt visszaadtam volna. Összepréselt állkapoccsal vártam a fájdalmat, de esküszöm, ha választanom kellett volna, nem azt szavaztam volna meg a legszörnyűbbnek. Minden erőmre szükség volt, hogy uralkodni tudjak magamon, ahogy gyengéden feltűrte a halálra ítélt felsőm anyagát az oldalamon; amikor pedig a bőre az enyémhez ért, össze is rezzentem.
Reméltem, hogy a fájdalom számlájára írja majd a reakciót.
Az egész procedúra tökéletesen leírta az elmúlt nagyjából egy év szenvedését. Körülbelül akkor történhetett, hogy lassan kinőtt a mentorom szerepéből és egyre inkább férfivé vált a szememben. Nem kicsit vonzó férfivé. Ezzel persze az égvilágon semmi baj nem lett volna, ha nem éppen
róla lett volna szó. Könnyen kezeltem a férfiakat, de arra nem voltam felkészülve, hogy érzéseket kezdjen táplálni az iránt a személy iránt, akiben talán egyedül bíztam meg igazán, és aki éppen a köztünk felépült bizalom miatt szinte minden egyes alkalommal velem tartott, ha apám munkát bízott rám. Jó csapat voltunk.
És ahogy ott térdelt előttem és az oldalamon éktelendő mély vágást tisztította ki, ugyanazt a gyötrelmet éreztem, mint mindannyiszor, amikor rá gondoltam. A maró fájdalom a sebből az egész testembe szétsugárzott, de közben minden egyes alkalommal bizseregni kezdett a bőröm, amikor hozzáért.
-
Oké – szólalt meg néhány perc múlva. –
Most már rendben lesz.Felegyenesedett, de közben még a sebre szorítva tartotta a textíliát, amivel a vérzést igyekezett csillapítani, ennek pedig az lett a vége, hogy az ujjai tovább égették a derekam, miközben az arca vészesen közel került az enyémhez. A lélegzetét az ajkaimon éreztem, így pontosan meg tudtam állapítani, mikor gyorsult fel a lélegzetvételeinek üteme – még úgy is, hogy közben az elsötétülő feketeségbe bámultam az íriszeiben.
Nem tudom, melyikünk mozdult először. Nem tudom, hogy a textil esett ki előbb a kezéből, vagy én voltam a gyorsabb, ahogy magamhoz rántottam. Talán minden egyszerre történt, de én csak azt tudtam, hogy az előző pillanatban még szikrázott köztünk a levegő, a következőben pedig már az ajkaink egymást égették.
Nem értünk vissza egy óra múlva.