Hogy mi a véleményem a társadalomról, közösségről, melyben élek? Az, hogy elkorcsult. S nem, nem a félvérekre gondolok! Sokkal inkább az emberekre, akik körülvesznek. Akikkel érintkezek, akikkel beszélek, akikkel egy levegőt szívok. Felfordul tőlük a gyomrom. A legtöbbjüktől. Nem értik a helyzet súlyosságát, nem értik, hogy miféle világban élünk, nem fogják fel ép ésszel, hogy mit is kellene voltaképpen tenniük. Békében élni, nem gyűlölködni feleslegesen, s elfogadni egymást. Igen, a félvéreket is, akik nap, mint nap kockára teszik a bőrüket az olyanokért, akik legszívesebben karóba húznák őket. S ez a nem mindegy. A nézőpontok, avagy értékrend. Kinek mi a fontos, ki hogy látja a dolgokat, vagyis ki hogyan áll a helyzethez magához.
De nem, egyszerűen nem tűrhetem tovább, hogy a félvérekkel, köztük a tulajdon kishúgommal így bánjanak. Mit ártott nekik ez a szegény, védtelen, sőt, ártatlan kislány? Miért kell bántani? S engem is, többek közt, aki a nővére. Naponta vágják a fejemhez, hogy hogyan vagyok képes egy fedél alatt élni egy szörnyeteggel. A baj pedig az, hogy gyakran kifakadok, s nem válogatok a szavak közt, melyeket ilyenkor az illető fejéhez vágok. Charlie nem szörnyeteg, hanem a húgom. Egy édes, aranyos kislány, akinek szüksége van rám és Juliettere is. Ahogy apánkra is szüksége lenne, csak épp egy alkoholista barom, s nem fogja fel ő sem a helyzet súlyosságát.
Sajnálom, borzalmasan sajnálom, hogy Charlie egy ilyen világba született bele. Egy ennyire szörnyű társadalomba, akik kitagadják, kinézik, gyűlölködnek. Ezen pedig semmi nem tud változtatni. Hacsak mi magunk nem teszünk valamit.
A félvérek is megérdemelnék a rendes életet. Nem ezt, nem azt, amiben élnek. A guardianok is voltaképpen pórázon rángatják őket, sőt, vadászkutyaként bánnak velük. Pedig ők is emberek. Nem szörnyek. De miért vagyunk kevesen ezzel a gondolkodásmóddal? Miért nem fogadja el a félvéreket mindenki?
S a kérdés, ami néha elgondolkoztat… akkor is érdekelne a félvérek sorsa, ha a húgom normális lenne? Ki tudja. Sosem fogom megtudni, hisz a múltat nem lehet megváltoztatni. A jelenben kell élni, a jövőt pedig alakítani.
Tennem kell valamit… mindenképp. Már csak az a kérdés, miféle eszközhöz nyúlhatnék.


Orvosként dolgozom. Azaz, még nem vagyok teljes értékű orvos, inkább egyelőre a gyakornok szót használnám, de egyre többször bíznak rám komolyabb feladatokat, valamint műtétekkor is segíthetek, tanulhatok. Fejlődök. De néha, mikor túlórákat  kell vállalnom azért, hogy még több pénzt vihessek haza a családnak, nos, az agyam nem mindig van toppon. Főleg, mikor több, mint 35 órája toppon van az ember. Épp egy ilyen alkalomkor követtem el életem egyik legnagyobb hibáját… amire még mindig rossz visszaemlékeznem. Néhány hónappal ezelőtt történt.
Késő éjjel volt, már szinte alig láttam. Túl voltam már az ötödik kávémon is, mikor behoztak egy sürgős esetet. Egy Guardian súlyosan megsérült, s a silah társa hozta be szinte lélekszakadva.
Hosszú órákon át voltam a műtőben, persze nem egymagam, de Will rám bízta a Guardiant. Nekem kellett mindent megtennem, s mellettem csak néhányan segédkeztek. Nekem. Nos, nekem, aki nem volt már teljesen ott fejben.
S mire végiggondolhattam volna az egészet, a beteget, a műtétet, vagy magát a helyzetet… a kezeim közt halt meg a férfi. Én pedig semmit nem értettem. Semmit az ég egy adta világon. Lassan raktam csak össze a dolgokat, mikor az egyik segéd félrerántott a beteg mellől, mondván, csak elszúrok mindent és most miattam meghalt valaki. Botladozva léptem hátra, s néztem végig, ahogy próbálja még visszahozni az életbe Mike-ot, az alig 21 éves Guardiant. Sikertelenül. Elveszítettük őt végleg az én hibámból.
Ahogy kiléptem a műtőből, a véres kesztyűt rángattam épp le magamról. A silah társa, Scarlett, azonnal odalépett hozzám, kétségbeesve pillantott rám.
- Hogy van?! Sikerült megmenteni, ugye? – A karjaimba kapaszkodott, s közelebb hajolt hozzám, miközben beszélt. Én magam pedig egyszerűen nem tudtam kinyögni semmit. Vagyis hosszú pillanatokig nem, de muszáj volt. Viszont a csend, ami ránk telepedett, illetve az egész folyosóra, elég árulkodó volt. Hátrébb lépett tőlem, mire én mély levegőt vettem. Alig bírtam visszafogni magam. Kishíján elsírtam magam.
- Sajnálom, Scarlett, de Mikeot elveszítettük… - Szinte suttogtam. A nő azonnal megdermedt, lefagyott, s értetlenül bámult rám, mint aki nem hisz a fülének. - …miattam történt, én… rettenetesen sajnálom. – Tettem hozzá megtörten, s odaléptem volna, hogy kifejezzem az együttérzésem, s egyben a sajnálatomat, de elhúzódott, majd félrecsapta a kezem. Vörös szemeit is rám villantotta, de egyáltalán nem féltem tőle, sőt, megértettem a haragját és a fájdalmát is.
- Hozzám ne érj… gyilkos. – Szűrte fogai közt, miközben a könnyei már folytak. Ezután magamra hagyott.
Ezt az éjszakát sosem fogom elfelejteni. A lelkembe égett, az elmémbe, s a bűntudat örökké gyötörni fog. Elvettem egy életet, holott azért vagyok, hogy megmentsem azt. Vajon William miért nem rúgott ki azonnal, mikor megtudta, mi történt?


Mindig, mikor estig kell dolgoznom, nos, aggódom. Charlie miatt. Egész nap csak az jár a fejemben, hogy otthon van egyedül apánkkal, aki nem szereti őt. Néha félek, hogy nem csak szavakkal fogja bántani. De ilyenkor mindig elhessegetem ezeket a gondolatokat, azt gondolván, hogy ilyenre azért még ő sem volna képes. Hiszen miért bántaná a saját lányát? Azonban tévednem kellett. Mert megtette.
Épp az ajtónál jártam, a kulcsokat kerestem, hogy be tudjak menni, mikor hallottam Charlie sikítását odabentről. Egyből felkaptam a fejem és nyilván a lehető legrosszabb dolgok futottak át az agyamon.
- Charlie?! – Emeltem meg a hangom, miközben a kulcsot elővéve idegesen, remegő kézzel helyeztem a zárba. Hallottam, hogy odabent felborul egy üveg, majd összetörik. Apám követhette Charliet, ugyanis a kislány kiabálni kezdett. Avagy kiabált volna, de nem értettem egy szót sem, ugyanis utána elhaltak a hangok. Mikor sikerült végre benyitnom, mintha egy csatatér tárult volna a szemeim elé. Nem érdekelt. Berohantam.
- Charlie, jól vagy? – Néztem körbe, majd a nappali egyik sarkában találtam meg a kislányt, az apámmal együtt. Charlie a földön kuporgott, felhúzott lábakkal, kezeit maga elé tartva védekezőn. Apám fölötte magasodott, alkoholtól bűzlött, ideges, dühös arccal. Keze, mintha épp lendült volna, de megakadt a levegőben a jelenlétemre. Szinte nem hittem a szememnek. Bántotta?! Hisz a szemem nem hazudik, nem igaz?
- Tűnj onnan, apa… ha hozzá mersz érni, én… - Összepréseltem az ajkaimat, majd odalépve elrántottam onnan a férfit. Apám botladozva lépett félre, de nem tudta megtartani az egyensúlyát, így elesett. Nos, sok volt az alkohol, nem igaz? Én Charliehoz siettem, leguggoltam hozzá, majd a karjaimba kaptam, szorosan magamhoz ölelve.
- Semmi baj, itt vagyok. Nem hagyom, hogy újból bántson. – Suttogtam a kislánynak, aki remegett a karjaimban. Megszakadt érte a szívem.
- Mégis mit pátyolgatod azt a szörnyszülöttet?! Elvette tőlünk anyádat…! Egy mocskos kis félvér… az lenne a legjobb, ha meghalna. – Érkeztek apám szavai, melyekre idegesen fordultam oda. Még a számat is kinyitottam, de tudtam, hogy a kishúgom előtt nem szabad balhét rendeznem. Nem, neki épp elég volt, amit kapott. Zakatolt a szívem, de ezúttal az eszemre hallgattam.
- Anya szomorú lenne, ha látná, mi lett belőled. – Ennyit mondtam, ezt is halkan. Talán el sem jutottak hozzá a szavaim. Kisétáltam a szobából, s megfürdettem Charliet. Próbáltam megnyugtatni, elérni, hogy ne féljen, ne remegjen. Sírt. Órákon át sírt a karjaimban, mielőtt el tudott volna aludni. Mellette maradtam, az arcát, haját simogattam, mígnem rápillantottam az órára. Tudtam, hogy egy fél órán belül hazaér Juliette. S tudtam azt is, hogy mit kell tennünk. Apánkban többé nem bízhattunk, ez tiszta sor volt. Szükségünk volt azonban még valakire… egy olyasvalakire, aki vigyáz a kislányra, míg mi távol vagyunk és dolgozunk. Muszáj volt. De ekkor még nem tudtam, hogy újabb „szörnyet” hozok ezáltal az otthonunkba.