Katonai járművünk lassan zötykölődött Kristályváros utcáin. Eliott vezetett ezúttal, én valahogy egyáltalán nem voltam olyan hangulatban. Helyette inkább kikönyökölve az ablakon bámultam kifelé. Semmi nem járt a fejemben, és semmi érzés nem fogott el a közeledő küldetés gondolatára sem. Normál esetben izgatottsággal vegyes félelem uralkodott volna rajtam, hiszen mégis csak a falon kívülre mentünk, de nem ezúttal. Minden egyes nap, amit ebben az elcseszett városban töltöttem, egyre több és több érzelmet ölt ki belőlem. Utáltam itt lenni. Utáltam az embereket, a tekintetüket, azt a megvetést, vagy épp szánakozást, ahogy pillantottak rám! Hányingerem volt tőlük. Mindig csak azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem tudnak egyszerűen annak látni, aki vagyok? Vagy ha már nem tudnak elvonatkoztatni az apámtól, miért nem néznek csak levegőnek? Ha úgyis annyira úgy gondolják, hogy ingyenélők vagyunk, piócák, akik az ő munkájukat szívják, nem is kellene foglalkozniuk velünk… Ehelyett ők, bármerre is mentem, mindig követtek a tekintetükkel. Elkerültek, mintha én is egy mutáns lennék… Ez volt az egyik oka, amiért katonának álltam. Persze, szerettem volna apám nyomdokaiba lépni, és olyan nagy dolgokat véghezvinni, mint ő, de mára ezek az ambícióim teljesen eltűntek. Az tartotta eddig bennem a lelket, hogy amikor a falon kívülre mehettem társammal, Eliottal, oda, ahová ezek a tekintetek nem tudtak követni.
Az utóbbi időben azonban valahogy már ez sem adott megnyugvást. A pisztoly ismerős érintése, a hang, ahogy meghúzom a ravaszt, és a golyó kirepül, valahogy ezek is beépültek a monoton világomba, az egyhangúság áldozatául estek. Már nem éreztem célját életemnek.
Ahogy a központból kiérve beértünk a lakottabb körzetekbe, inkább visszahúztam fejemet, hogy kevésbé lássanak az emberek, de a tekintetüket így is éreztem magamon. Olyan erővel szorítottam össze a tenyeremet térdemen, hogy elfehéredtek az ujjaim.
- Hé, jól vagy, haver? – kérdezte Eliott, mire észbe kapva ellazítottam a kezemet, és vigyáztam arra, hogy arcom ne áruljon el semmit. Habár nagyon jó barátom volt Eliott, sok mindenről nem tudott. De nem is akartam beavatni őt. A tudatlanság boldogít, szokás mondani, nem igaz? Pont emiatt nem szóltam neki egy szót se.
Kérdésére csak bólintottam, de nem néztem a szemébe. Féltem, hogy mit olvasna ki belőlük. Eliott mindig is jó emberismerő volt, engem pedig különösen jól ismert.
- Hajts egy kicsit gyorsabban. Szeretném minél előbb letudni ezt a küldetést – feleltem helyette, mire ő szó nélkül beletaposott a gázba, s immár gyorsabban haladtunk a kapu felé. A mai küldetés igazából egy rutin küldetés volt csupán. Egy már megtisztított területet kellett újra ellenőriznünk. Az esetek többségében nem volt semmi gond, mutánssal ritkán találkoztunk, vagy ha igen, E szintűnél erősebb soha nem tette be ezekre a területekre a lábát ismét.
Végül rövid időn belül kiértünk a kapun, és elértük azt a területet, ami ránk volt kiosztva. Az átfésülése könnyebb volt úgy, ha szétválunk, ezért így is tettünk. Én csak is erre a pillanatra vártam. Sólyomszemekkel figyeltem a területet, mutáns bármely nyoma után kutatva, vagy legalábbis ez volt a látszat. Valójában csak arra vártam, hogy Eliott és én minél távolabb kerüljünk egymást. Nem akartam, hogy meg tudjon akadályozni abban, amit elhatároztam. Gyávaság volt, igen, magam is tudtam, hogy az volt, de nem érdekelt. Belefáradtam azokba a tekintetekbe. Tudtam, hogy a húgomnak a sorsa így csak még rosszabb lesz, de önző báty voltam, és ezúttal nem érdekelt. Csak véget akartam vetni a szenvedésemnek.
Egy kisebb tisztáson álltam meg, Kristályváros falai még látszottak innen, tehát egyáltalán nem jártam messze. Felnéztem az égre, és megállapítottam, hogy ennél szebb időt ki se foghattam volna ahhoz, amit elterveztem. Elővettem az övemhez erősített tartóból a pisztolyt, tekintetemet az égre szegezve. Még egy utolsó hosszú pillantást vetettem rá, jól az emlékezetembe vésve azt. Hiszen ez volt az utolsó alkalom, hogy valaha látni fogom.
Kibiztosítottam a pisztolyomat, és a ravaszra helyeztem ujjamat.
Nem volt a szívemben megbánás. Abban a percben nem érdekelt semmi és senki.
Lehunytam a szemeimet, és halántékomhoz helyeztem a fegyvert. Vettem egy utolsó lélegzetet.
Majd amikor meghúztam volna a ravaszt, hirtelen ágak zörgése hangja törte meg a csendet, nekem pedig az ösztöneim egyből működésbe lendültek. Kibiztosított fegyveremet biztos kezekkel irányítottam abba az irányba, ahonnan a hangokat hallottam, készen állva arra, hogy egyből elsüssem azt egy mutánst látva. Azonban nem egy mutáns volt az. Egy lány. Nem volt túl közel hozzám, de szinte úgy esett ki az erdőből erre a kis tisztásra, és nem hittem volna, hogy eszméleténél lenne. Óvatosságomból azonban nem engedtem, csendes léptekkel lopództam oda hozzá, fegyveremet egy kicsit lejjebb eresztve, de továbbra is támadásra készen. A lány egyáltalán nem mozdult meg, a lélegzete alapján azonban életben volt még. Nem nézett ki túl jól, szóval sejtettem, hogy ha nem segítek neki én, akkor nem húzná már sokáig. Eltettem hát fegyveremet, és karjaimba emeltem törékeny testét.

Azon a napon, nemcsak én mentettelek meg téged.

Hangos kiáltás rázott fel álmomból. Egy pillanatba telt, mire rájöttem, hogy ki szól hozzám, és mit akar. Álmosan törölgettem szemeimet, hogy megszabaduljak a régi emlékek szentimentális utóhatásától, de arra igazán nem voltam még felkészülve, amire rám várt.
- Christian Reed! Hányszor kell még elmondanom neked, hogy ne dobáld el össze-vissza a szennyesedet?! – kiabált velem Eris, szemei szinte kézzel fogható villámokat szórva felém. Egy másodpercbe telt, mire leesett, hogy mi miatt rángatott ki álmomból, s pontosan ugyanennyi idő kellett ahhoz, hogy én is ugyanúgy felkapjam a vizet.
- Nem mondod komolyan, hogy csak ezért felébresztettél?!