People are peculiar creatures - all their actions are driven by desire, their character forged by pain.
Furcsa, kaparászó hang vert fel az amúgy is felszínesnek ígérkező álmomból. Azonnal feszült fülelésbe kezdtem, mint ahogyan azt az elmúlt hetekben már megszoktam; ez az egész kalandnak csúfolt menekülés olyan volt, mint egy kalandfilm, amibe túl sok horror effekt csúszott. Emberevő zombik, pánik, mutánsok, világvége-szerű állapotok... néhány éve még csak filmekben és könyvekben láttam ilyet, akkor viszont a kellős közepébe csöppentünk.
Mindössze néhány perc kellett, hogy beazonosítsam a hang forrását az aktuális menedékünkként szolgáló, de egyébként üresen tátongó házban. Apát szinte a semmiből hívta fel egy régi ismerőse, akivel még a háborúban szolgált együtt, hogy meséljen neki egy épülő városról, ahol biztonságban lehetünk. Ahhoz viszont előbb oda is kellett jutnunk.
Amikor rájöttem, hogy a furcsa kaparás a szoba túloldaláról, az öcsém irányából jön, szinte már talpon is voltam.
-
Chris? – szólítottam meg félhangosan a sötétben, de válaszul csak valami még furcsább, gurgulázó hangot hallatott, amitől a szívem a torkomba ugrott.
Ahogy közelítettem felé, hallottam, hogy anya is mocorogni kezd az ajtó közelében, és apa jellegzetes léptei is felhangzottak a folyosón. A szemem időközben hozzászokott a sötéthez, így Chris alakja hamarosan kirajzolódott előttem: furcsán mocorgott, vagy inkább rángatózott, a kaparászó hang a padlón húzódó körmeitől származott. A viselkedése egyenesen megrémített.
-
Chris...? – szólítottam meg ismét.
Felé nyújtottam a kezem, de ő hirtelen, még a levegőben elkapta az alkalom, meglepő erővel szorítva meg azt, miközben a torkából ismét feltört a gurgulázó hang. Tágra nyílt szemekkel bámultam a szája sarkában megjelenő habot, egy pillanatra teljesen lesokkolódtam, fogalmam sem volt, mi történik, és csak apánk hangja térített magamhoz.
-
Mit is mondtál, mi harapta meg otthon az öcsédet? – kérdezte a hátam mögött halk, tompa hangon.
-
Egy kutya, de...-
Lépj hátra, Jessamine.-
Nem tűnt veszettnek az a kutya – próbálkoztam erőtlen hangon. –
Talán ha keresünk egy orvost...-
Lépj hátra, Jessamine!-
Miért...Mielőtt még befejezhettem volna a kérdést, erőteljes rántást éreztem a vállamon, amitől hátratántorodtam, majd a saját lábamban elesve fenékre ültem. Ahogy megtántorodtam, a még mindig a karomat szorító Christ és felrántottam a földről, de ő nem jutott olyan sokáig, mint én.
Anya halkan felsikkantott, én pedig egész testemben összerándultam a két, egymást követő lövés hangjától, ami miatt a fülem is csengeni kezdett. A sokk elölről kezdődött, elhűlve, tágra nyílt szemekkel, megrendülten bámultam a lábamnál fekvő testet, az öcsém testét, ami alatt lassan nőtt egy vértócsa.
-
Megsebesített? – Fel sem fogtam, hogy apám hozzám beszél, csak amikor megragadta a vállam, és kényszerített, hogy ránézzek. –
Okozott nyílt sérülést a kezeden, vagy bármikor máskor?Csak lassan dolgoztam fel a kérdést, de akkor sem voltam képes többre a fejem megrázásánál. Bólintott, majd hátralépett, és visszatette a pisztolyt a combjára szíjazott tokba.
-
Szedjétek össze magatokat! El kell mennünk innen, most. Itt már nem biztonságos, túl hangosak voltunk.As much as they might try to suppress the pain, to repress desire, they cannot liberate themselves from eternal servitude to their feelings. As long as the storm rages within them, they can find no peace. Not in life, not in death.
A szék lábai fülsértő hangot adtak ki, ahogy egy lendületes mozdulattal felpattantam, ezzel együtt hátra is lökve a bútordarabot.
-
Nem.Apám nehéz sóhajt hallatott, még a szemeit is lehunyta egy pillanatra, mielőtt újra rám emelte volna a tekintetét; minden egyes apró kis gesztusával ordította felém, hogy túlságosan is sok energiát kell fektetnie ebbe a beszélgetésbe ahhoz képest, ahogy ő azt eltervezte.
-
Jessamine – kezdte lassan –
, amit mondtam, nem kérdésnek szántam, és nem is javaslatnak. Már megegyeztünk Raymonddal, hamarosan...-
Mi ez itt, az 1800-as évek?! – tártam szét a karom. Nem akartam elhinni, hogy ez valóban megtörténik. –
Az én
életemről van szó, nem dönthettek helyettem! Főleg nem ilyen kérdésekben... Egyébként is, ki a csoda az a Raymond?!Erre már apám is enyhén felvonta a szemöldökét, de ennél többre nem pazarolta az arcmimikáját.
-
Azt hittem, ismered az Akadémiáról, vagy a kórházból. Mindegy is – legyintett aztán egyet, mintha ez az egész tényleg nem számítana.
-
Én nem... – Elhallgattam, amikor beugrott dr. DeVaughn, akivel annak idején talán még köszöntünk is egymásnak egyszer az Akadémia folyosóján; ettől azonban csak még kevésbé volt értelme mindennek.
-
Ugyan már, kincsem – szállt be a beszélgetésbe anyám is, komótosan lötyfölve a bort a kristálypoharában. –
Csak gondolj bele, milyen szánalmas az a kis lakás az A1-es körzetben, annál jobbat sosem fogsz tudni megengedni magadnak abból a fizetésből. Raymond mellett még csak dolgoznod sem lenne muszáj!-
Szeretem azt a lakást, anya – feleltem a fejemet rázva. –
Közel van a kórházhoz, és...-
Raymond autóval is járhatna dolgozni, ha akarna – mosolyodott el, mintha ez valami hatalmas dicsőség lenne. –
Gondolj csak bele, minden nap együtt mehetnétek dolgozni! Már ha szeretnél, természetesen. Ki akarna koszos lepedőket cserélgetni és injekciós tűkkel zsonglőrködni egész nap, ha nem muszáj... Brr.Szólásra nyitottam a számat, de inkább be is csuktam, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Mégis hogyan önthettem volna szavakba úgy, hogy ők is megértsék...? Hogy nekem tökéletes az a kis lakás, hogy én szeretem a munkámat, és hogy nem kívánok olyan ember felesége lenni, akit még csak nem is ismerek. Hogy ez az egész... mennyire abszurd.
Végül mégis az apám volt az, aki bevitte a kegyelemdöfést.
-
Mi lesz anyáddal, ha most visszatáncolsz, Jessamine? Mi lesz velünk? – sorolta, pillantását keményen fúrva a szemeimbe, miközben beszélt. –
Te is tudod, hogy az üzlet a végét járja, Raymond viszont tudna támogatni bennünket is.Mindketten merőn bámultak rám, hogy erre milyen ellenvetéssel fogok élni, és amikor csendben maradtam, az anyám boldogan ütötte össze a két tenyerét.
-
Hát ez remek! Holnap hét órára hívtam meg Raymondot vacsorára.And so, day after day, they will do all that must be done. Pain is their ship, desire their compass.
-
Már megint? – mosolyogtam Leightre, ahogy összetalálkoztunk a vizsgáló ajtajánál.
Be sem kellett néznem, már a betegfelvételen kiszúrt friss nevekről azonnal tudtam, hogy Lincoln ismét jött meglátogatni a dokiját. Már egy ideje mindenki biztos volt benne, hogy a fiú lehet a Dr. Lockhart rajongói klub titkos elnöke, mégsem tette szóvá soha senki, hogy ilyen gyakori látogatója a kórháznak. Egyébként is, ki hibáztathatná a rajongói klubért? Én biztosan nem...
Nem is tartottam vissza a kedvenc doktorát a kissráctól, megsimítottam Leight karját, hogy menjen csak, majd a folyosóról intettem egyet Lincolnnak és a nővérének. Ma néhány apróbb karcolással érkezett, valószínűtlen volt, hogy szüksége lesz vérvételre.
A hátam mögött érződő döngő léptek zajára összerezzentem, lepergett előttem a jelenet, hogy Ray talán szemtanúja lehetett annak az előző mozdulatnak... de ahogy megpördültem, csak Zacharyt pillantottam meg, az egyik nagydarab, de határozottan ártalmatlan mentőápolónkat.
-
Dr. DeVaughn kérte, hogy menj az irodájába – felelte a kimondatlan kérdésemre.
Megforgattam a szemeimet; egyedül Raymond volt képes arra, hogy szolgálatban levő mentőápolókat használjon postásnak...
-
Kösz, Zack – mosolyogtam rá bocsánatkérőn. –
És bocs.-
Nem a te hibád, Jess – paskolta meg a vállam elmosolyodva, mielőtt a dolgára indult vona.
A nővérpult felé pillantottam, de Irina csak megrázta a fejét, így hát nem rendelkeztem egyetlen jó kifogással sem, ami visszatartott volna attól, hogy Ray elé kelljen járulnom. Nagy sóhajjal indultam el, átvágva a folyosón, majd a lépcsőházban felbaktattam két emeletet, meg sem állva a keserűen ismerős iroda ajtajáig.
Illetve ez a megfogalmazás nem volt pontos, ugyanis az ajtó mögül kiszűrődő dühös, fojtott hang még azelőtt megállásra késztetett, hogy kopogásra emeltem volna a kezem. Hátrébb léptem egyet, hogy ne láthasson meg az ajtó üvegén át sem, és lezserül a falnak dőlve úgy tettem, mint aki csak vár, és még véletlenül sem hallgatózik közben.
-
Ezerszer elmondtam már, hogy ne merészelj itt felhívni! Van fogalmad róla, milyen rohadt veszélyes játékokat játszol?! Mi lett volna, ha valaki más veszi fel? – A szemöldököm egyre magasabbra szökött Raymond szavait hallgatva, első nekifutásra azonnal egy szeretőre gondoltam volna, de abban a viszonylatban éppen a munkahelyi telefon lett volna biztonságosabb az otthoninál, nem? –
És ha figyelik a kórházi telefonokat? Eszednél vagy?! Képzeld csak el, mi lenne, ha beazonosítanának egy kívülről jövő hívást... hiszen nálatok még telefon sem lehetne, cseszd meg!Az utolsó mondatot meghallva döbbenten húztam ki magam. Kívülről jövő hívás...? Az azt jelenté, hogy... Nem, az lehetetlen. Raymondnak nem lehetnek külső kapcsolatai, hiszen odakint lázadók élnek, vagy olyan túlélők, akiket nem fogadtak be a városba. Náluk viszont nem lehetnek telefonok. Hacsak nem...
Nyeltem egy nagyot. Ez a lehetőség sokkal rosszabbnak tűnt a szeretőnél, utóbbi ugyanis egyenesen felmenthetett volna a házasság alól, viszont ez... ez valami sokkal szörnyűbbet sejttetett.
All that humankind is capable of.