Igazából... Már nem emlékszem hogy jutottam ki a város falai közül. Olyan gyorsan történt minden. Egyetlen pillanatig nem vigyázott rám senki és akkor... akkor végre elszökhettem.
Az adrenalin lassan távozott a szervezetemből ahogy futva távolodtam a várostól. Nem kaphattak el... Nem kaphattak el. Végre szabad voltam. Végre a magam ura voltam.
És nem tudhatott róla senki hogy szabad voltam.
Igaz az örömöm csak estig tartott. Odakint... hideg volt és nálam nem volt semmi csak a ruha amiben elszöktem. Szomjas voltam, éhes és fáztam.
A félelem, ami egy titánnál nem túl megszokott dolog, lassan átjárta a szívem.
Megbénított én pedig csak kucorogtama  sötétben egy fa tövében mint egy anyátlan kismacska. Ijesztő érzés volt ennyire kiszolgáltatottnak lenni.
A reggel ólomléptekkel jött el és az én lépteim ólomnehezek lettek. Nem tudtam merre megyek, nem tudtam hová tartok és a szabadság ami eddig megrészegített rettegéssé vált.
Nem volt hová mennem és erre csak most ébredtem rá.
Szomjas voltam, éhes és fáradt. A hajam ami általában fényesen verdeste a hátamat kócosan, izzadtan ült a fejemen, a ruháim amik máskor kényelmes melegséget nyújtottak, mereven mint a kartonpapír álltak rajta, minden lépéssel fájdalmat okozva.
Már csak az akaratom hajtott előre... A tudatom valahol kívül lebegett.
Felkészültem arra hogy meghalok. Itt... a semmi közepén. Por ízével a számban.
De szabadon.
Nem rabszolgaként. Nem katonaként. Nem gyilkosként.
Nem a pusztítás és a káosz hozójaként csak... csak mint önmagam.
Csak mint egy nevenincs lány az ég alatt.
Egyre csak néztem az előttem lassan kibontakozó város sziluettjét de nem láttam. Azt hittem hogy csak délibáb. Csalfa árny ami reménnyel töltheti meg a szívemet, de hamis és amint kinyújtom érte a kezem hoyg megérinthessem eltűnik.
Ráfüggesztve a tekintetem haladtam előre, várva a kegyes halált...
Napok óta csak mentem.
Nem tudom miben estem el.
Egyszerűen csak elterültem a koszos földön, aztán valami meleg csordogált végig a homlokom.
Az agyam azt mondta vér... Én nem tudtam megállapítani.
Aztán... csend lett. Meleg és csend.
Azt hittem meghaltam. Reméltem hogy így történt.
De egyszer csak újra érezni kezdtem. Már nem égetett a nap, a számból eltűnt a por keserű íze.
Jó illat volt... valami puhán feküdtem, kényelmes puha ruhákba bújtatva.
Ha nem lennék titán azt hittem volna hogy a mennyországba kerültem.
De még éltem. Éreztem a szívdobogásomat. Éreztem ahogy emelkedik a mellkasom miközben levegőt veszek.
Megrezzent az arcom és kinyitottam a szemem. Óvatosan, mintha félnék hogy szertefoszlik amit érzek.
Egy fiút láttam. Férfit ha úgy tetszik... nehéz volt megállapítanom.
Nem messze állt tőlem, de éppen nem rám figyelt.
- Ho-hol vagyok...? - a hangom mint a száraz levelek zörgése - Ki vagy te?