- Hát nem érted, Will? – kérdeztem tőle csillogó szemekkel, miközben ezúttal én voltam az, ki végigsimított a férfi arcán. – Pontosan ezért illünk össze. Nem te vagy az egyetlen, aki megjavíthatatlanul törött, de melletted, melletted egésznek érzem magam, oly régóta először. Engem nem érdekel a korod, a pozíciód vagy a múltad, engem csak te érdekelsz. – Gyengéd mosoly játszott ajkaimon, majd mondandóm végére kezeimet a mellkasára helyeztem, pontosan a szíve fölé, hogy tudja, a külsöségek cseppet sem számítanak. Csakis az, aki ő volt, a szíve mélyén.
Melegség járta át a bensőmet, amikor oly határozottan kijelentette, hogy őt nem érdeklik a szóbeszédek, amik rólam keringtek, vagy azok a dolgok, amiket a múltban tettem. Hát miért nem volt képes megérteni, hogy én is pontosan ugyanígy éreztem iránta? Félt, én is féltem, de azzal is tisztában voltam, hogy minden egyes másodperccel, amit külön töltöttünk, csak még inkább széttörtünk. De ketten együtt egészek voltunk. Ez pedig az a csók óta a napnál is világosabb volt a számomra. Biztos voltam abban, hogy Will is érezte ezt, ismertem már annyira, hogy tudjam, mikor volt szokása a végkimerültségig a munkába temetkezni, és most pontosan ez történt meg. Annyira fájt így látnom őt, nem értve, mégis miért áll ellen még mindig. Mindaz az ok, amit felsorolt, pusztán kifogás volt, és ha valóban szeretett, akkor mégis miért, miért akart állandóan eltaszítani magától?
- Will… ha te rossz embernek gondolod magadat, akkor én mégis mi vagyok? – húztam szomorkás mosolyra az ajkaimat. – Igen, nem tudok mindent a múltadról, és igen, láttál rossz dolgokat, és kellett rossz dolgokat tenned, de mondd Will, élvezted te bármelyiket? Az, hogy a szükség, a helyzet mire kényszerít, az nem jelenti azt, hogy rossz ember lennél. Az pedig, hogy még annyi év után is ekkora bűnbánat van benned, pontosan az ellenkezőjét bizonyítja. Te jó ember vagy, és ezt mindenki tudja. Nem érdekel, hogy az apám mit mondana, ha kell, bárhová elszöknéd veled, William Jonah Holland, nekem csakis te kellesz, hallod, csak is te. – Minden erőmmel azon voltam, hogy meggyőzzem őt arról, mennyire nincs igaza, hogy mennyire felesleges ez a húza-vona, mégis, ahogy teltek a percek, éreztem, ahogy egyre messzebb kerül tőlem. Láttam a szemein, a tartásán, és tudtam, ha most ezt annyiban hagyom, akkor örökre elveszítem azt a férfit, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Azt a férfit, akit olyannyira nem érdemeltem meg, mégsem tudtam feladni. Ő volt számomra az éltető oxigén, nélküle végleg meghaltam volna belül.
Will ekkor elhúzódott tőlem, és kijelentette, hogy máskor kellene ezt megbeszélni. Meg akart hátrálni, de én nem voltam hajlandó hagyni neki, hogy megfutamodjon. Elég volt a menekülésből.
- Nem – jelentettem ki határozottan, és mielőtt még rájöhettem volna, hogy mit teszek, már ott is voltam Will ölében, arcát két kezem közé fogva. Így kényszerítettem rá, hogy rám nézzen. – Kérlek, ne menekülj tovább. Szeretlek, William, és nem tudok nélküled élni. – Nem tudtam elrejteni, a kétségbeesés ott lapult a vonásaim között, elrejtve, de érezhetően. Féltem, rettegtem attól, hogy elveszítem őt. Mióta Kristályváros első számú hölgyévé lettem, ő volt az első igazán jó dolog, amit kaptam, és ha ez is elvész, ha ő sem lesz többé… én is örökre elveszek a sötétben.

Tisztában voltam azzal, hogy mennyire illetlen volt az éjszaka közepén betörnöm a férfi házába, és hogy milyen botrány keveredhetne ebből, ha nyilvánosságra kerülne, de oly hosszú évek óta először most nem érdekelt, hogy az emberek mit gondolnak rólam, vagy hogy mi történne, ha mindez napvilágra jutna. Csak azt tudtam, hogy mennyire szükségem volt a férfira, még ha az csak annyi volt is, hogy egy légkörben tartózkodtunk. De féltem, rettegtem attól, hogy amint meglát, rögtön elküld, mint oly sokszor korábban, amikor megpróbáltam vele beszélni. Ám ez nem történt meg. Láttam az arcán, a vonásain, a mozgásán, hallottam a hangján, hogy mennyire fáradt volt ő is. Lehet, csak sokat képzeltem magamról, vagy csak sokat képzeltem bele mindebbe, de olyan érzésem volt, megpillantva a férfit, hogy ő is pontosan ugyanannyira szenved ebben a kialakult helyzetben, mint én. Mintha azzal, hogy megcsókoltuk volna egymást, elindítottunk volna valamit, aminek hiába próbál most már bármelyikünk is gátat vetni, már képtelenség megállítani az eseményeket.  
Öntudatlanul mozdultam, álltam fel a székből, és léptem a férfi felé, amint megláttam őt. A szívem szakadt bele, hogy ilyen állapotban láttam őt. Szerettem volna megérinteni az arcát, és azt mondani neki, hogy most már minden rendben van, hogy itt vagyok, de nem tehettem meg ezt. Mintha egy mágnes vonzott volna egymáshoz minket, úgy mozdult Will is az irányomban, mielőtt azonban a mozdulatom célba érhetett volna, leengedtem a karomat, és inkább visszaültem a fotelbe. Amint feltette a férfi azt az egyszerű kérdést, áttört bennem a gát, és beszélni kezdtem. Hol a fotelben ültem, hol előtte járkáltam idegesen, hol könnyes szemekkel pillantottam rá, hol a földet stíröltem, de közben láttam, ahogy ő is magába dönt a whiskyből, amit magamnak hoztam fel, annak reményében, hogy kicsit lenyugtatja az idegeimet. Ami nem történt meg.
Amint kifogytam a szuszból, és a férfi fejére zúdítottam mindent, ami a szívemet nyomta, visszaomlottam a fotelbe, ám már képtelen voltam megállítani a könnyeimet. Ahogy gyengéd hangon megszólított Will, kezét a vállamra simította, egyből rápillantottam. Kissé suta volt a mozdulata ugyan, a belsőmet mégis melegség járta át már pusztán ennyitől. Amikor megkérdezte, hogy tudni akarom-e, mit jelentett számára az a csók, gondolkodás nélkül bólintottam. Nagy szemekkel néztem, ahogy gyengéden beszélt hozzám, miközben ujjával letörölte a könnycseppjeimet. A szavait hallva a szívem hevesen kezdett el verni, hogy azt hittem, majd kiszakad a helyéről, a gyomromban is mintha pillangók repdestek volna. Hirtelen lett izgatottság úrrá rajtam, miszerint ő is szeret, hogy az érzéseim nem viszonzatlanok. A kezdeti izgatottság azonban hamar szomorúsággá vált, ahogy a férfi kiejtette azokon a csábos ajkain azt a két szót, mely oly régóta visszhangzott az én fejemben is: nem lehet. A szavai mégis megmelengették a szívemet, és csak még inkább azt mutatták, mennyire tiszta is William valójában. Halvány mosolyra húztam ajkaimat, miközben gyengéden megszorítottam a kezét az arcomon.
- Az valójában csak kilenc év, Will – pontosítottam a férfi kijelentésén, miközben végig a szemeibe pillantottam. – Soha nem hagynám, hogy bárki ártson neked, ugye tudod? Még ha csak szóbeszédek formájában is. Túlságosan sokat jelentesz nekem ahhoz – beszéltem tovább őszintén. Már nem zokogtam, a könnyek is elapadtak, de a szemeim még mindig csillogtak. Soha korábban nem éltem még át ilyen érzelmi hullámvasutat, mint ezzel a férfival. – Tudod, Will, ettől inkább nekem kellene félnem. Senkinek eszébe sem jutna azt mondani rólad, hogy tisztességtelen lennél, az emberek szeretnek és tisztelnek téged. Ellenben rólam szállingóznak rosszmájú pletykák az emberek körében, és nem alaptalanul. Te vagy túl jó nekem, William, nem fordítva – beszéltem tovább, miközben szomorú mosolyra húzódtak az ajkaim. Valóban túl jó volt Will nekem, nem is kellett volna itt lennem, mégis itt voltam.

Ahogy Will hálószobájában ültem, a whiskyjét kortyolgatva, azon töprengtem, hogy mégis hogyan közöljem vele azt, amiért idejöttem. Számos variációt elképzeltem a férfi reakciójára, amikor meglát itt, én pedig minden egyes eltelt perccel egyre jobban kezdtem tartani az előttem álló találkozótól. Féltem az újbóli elutasításától, féltem a válaszától, attól, hogy végleg ellök magától. Ő volt az én ópiumom, és bármennyire is tudtam, a tűzzel játszom, képtelen voltam leállni. Ő jelentett már számomra mindent.
Magam elé bámultam, miközben éreztem, ahogy az alkohol végigáramlik testemen, az idegeim pedig szépen lassan megnyugodtak. Legalábbis addig a pillanatig, amíg meg nem jelent Ő. Halkan, a tudatom legszélén hallottam a kulcscsörgést, majd a bejárati ajtó nyitódását és csukódását, ám egészen addig nem fogtam fel, hogy Will megérkezett, amíg előttem nem állt, és meg nem szólított.
Lassan emeltem szemeimet rá, miközben a szívem egyből szaporán kezdett el verni. Képtelen voltam megszólalni, csak figyeltem meglepett arcát. Sejtettem, hogy nem számított a megjelenésemre, viszont örültem, hogy nem az volt az első reakciója, mint amire korábban gondoltam. Láttam azokban a gyönyörű íriszekben, melyre halvány fényt vetett a lámpa, hogy nem tudja eldönteni, valóban itt vagyok-e, vagy csak a képzelete játszik vele. És ekkor megpillantottam a sötét karikákat a szeme alatt. Arca nyúzott volt és rettentően fáradtnak tűnt, mint aki képtelen volt kipihenni magát az utóbbi időben. Mintha a saját tükörképemet láttam volna.
Nem is gondoltam át, hogy mit teszek, csak egyből felpattantam a fotelből, és elé lépve nyújtottam a kezemet, hogy végig simítsak arcán, mintha egyetlen érintésem elég lett volna ahhoz, hogy elűzze a fáradtságot a férfi vonásairól. A kezem már félúton járt, amikor rájöttem, hogy éppen mit készültem tenni. Ajkamba harapva, zavartan pillantottam el róla, miközben leengedtem a kezemet, és inkább visszaültem a fotelba. Ostobának éreztem magamat, amiért az iránta érzett aggodalom minden elővigyázatosságot kizárt az elmémből. Amiatt pedig csak még ostobábbnak, amiért ennyire vágytam akár egyetlen érintésére.
- Ne haragudj, amiért az éjszaka közepén csak így rád rontottam – pillantottam bűnbánóan a férfira, miközben a whiskys poharat letettem a kis asztalra az üveg mellé. – Csak… beszélnem kellett veled, Will – sóhajtottam fel, de nem mertem az arcára tekinteni. Féltem a vádaskodó pillantásától. – Úgy érzem, hogy ha nem beszéljük meg, mit jelentett az a csók, akkor én megőrülök – ismertem be, immáron könyörgőn tekintve fel rá. Hirtelen felpattantam, mert úgy éreztem, hogy nem tudok ülve maradni. Idegesen járkálgatni kezdtem. – Folyamatosan rémálmokat látok, Will, az első éjszaka óta. Most már azonban nem én vagyok az, akit lelőnek, hanem te. – Amikor ezt mondtam, egy pillanatra megálltam, és ijedten néztem rá, majd ismét járkálgatni kezdtem. – Látom, minden egyes este látom, ahogy elvérzel, én pedig nem tudok tenni ez ellen semmit, istenem, még megmozdulni sem tudok az álmomban! – Végül megálltam, miközben könnycseppek gyűltek a szemem sarkába. Bármennyire is utáltam gyengének lenni vagy sírni, most az egyszer nem érdekelt. A kétségbeesés határán álltam. – Tudnom kell, Will, hogy mit jelentett az a csók neked, nekünk, hogy miért mondtad azt, hogy nem lehet! Hogy miért kerültél azóta folyamatosan! Will, azt hiszem, kezdek megőrülni – zokogtam fel, miközben visszaültem a fotelba, lehajtott fejjel, kezemmel a hajamba túrva. Szánalmasan viselkedtem, de ez a férfi teljesen elvette a józan eszemet.

Ma éjjel is izzadságban fürödve riadtam fel az éjszaka kellős közepén. A balesetem óta folyamatosan mindenki azt kérdezgette tőlem, hogy jól vagyok-e, én pedig egy megnyugtató mosollyal mindig azt feleltem, hogy persze, minden a legnagyobb rendben van. Senki nem tudott a rémálmokról, amik éjjelente kísértettek, meggátolva abban, hogy kipihenjem magam. Napközben a sötét karikákat el tudtam rejteni az alapozóval, s mivel tökéletesen értettem a különböző álarcok viseléséhez, egyáltalán nem esett nehezemre megtéveszteni bárkit. De nem voltam jól, nagyon nem. Nem volt, akihez fordulhattam volna a rémálmaim miatt, nem volt, akihez éjjelente mehettem volna biztonságot keresve. Amikor kislány voltam, és rosszakat álmodtam, Max megértésére mindig számíthattam, még akkor is, amikor már tinédzser voltam. Miután azonban Victorral elköltöztek az O’Connor kúriából, egyedül kellett megküzdenem az olykor rám törő rémálmokkal. Amiket újabban láttam viszont másak voltak, mint a korábbiak – sokkal valóságosabbak, s emiatt félelmetesebbek is. Azt hittem, kihevertem a halál közeli állapotot, azonban ez nem volt így, Will egyértelmű elutasítása pedig csak még jobban rontott a helyzeten. Olykor sírva aludtam el, vagy éppen könnyek között ébredtem fel, mert minduntalan azt láttam szemeim előtt, ahogy a férfi meghal. Igen, az álmaimban már nem én voltam az, akit lelőttek, hanem Will, én pedig végig ott álltam, és nem tudtam tenni ez ellen semmit, csak figyelni, ahogy lassan elvérzik, ahogy az élet eltűnik szemeiből. A helyszín és a körülmények mindig változtak, azonban mind ugyanúgy végződött, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy nem bírom ezt tovább, hogy megőrülök.
Már fél 11 volt, engem azonban nem érdekelt, az sem, hogy éppen életem második legnagyobb hibáját készültem elkövetni. Muszáj volt Will-lel beszélnem, a csókról, hogy az mit jelentett, hogy miért mondta azt, hogy nem lehet – úgy éreztem, ha nem kapom meg a válaszokat, abba bele fogok őrülni. Hálóingemet lecseréltem az első ruhára, ami a kezem ügyébe akadt, majd elhagytam a szobámat. Szóltam a sofőrömnek, hogy nem érzem jól magam, és muszáj az orvosi konzul házához mennem. Persze ő a kórházba akart volna vinni, engem pedig egy hajszál választott el attól, hogy ráförmedjek a fickóra, csak tegye azt, amit mondok neki. De végül sikerült nyugalmat erőltetnem magamra, és megmagyaráznom neki, hogy miért nem jó ötlet a kórház, ő pedig többet nem szólt, csak követte az utasításaimat.
Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, de nagyon nehezen ment. Zaklatott voltam több okból kifolyólag is, és tudtam, hogy őrültség, amit most tenni készültem. Elcsentem apám irodájából Will lakásának a pótkulcsát, hogy azzal menjek be a házába. Sejtettem, hogy ma is, mint minden nap, hosszan dolgozott, és hogy valószínűleg nem fogom még otthon találni – ezt nem is bántam, mert így legalább nem volt esélye egyből elküldenie. Muszáj volt meghallgatnia.
Ahogy megérkeztünk a lakásához, a sofőröm felajánlotta, hogy megvárja, amíg végzem, de elutasítottam az ajánlatát. A szívére kötöttem, hogy ne merészeljen erről bárkinek is beszélni, mert nem akarom, hogy feleslegesen aggódjanak értem a többiek, ő pedig azt felelte, hogy így fog tenni. Reméltem is, hogy így lesz. Idegesen toporogtam az ajtó előtt, arra várva, hogy mikor hajt el végre az autó, majd amikor kellő távolságba ért, megfordultam, és a kulcsot a zárba helyezve kinyitottam az ajtót. Vissza is zártam, mert nem akartam, hogy Will gyanút fogjon, amikor megérkezik. Hülyén éreztem magamat, amiért így rátörtem a férfira, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Végül megkerestem az italos szekrényét, kivettem egy üveg whiskyt és kerestem hozzá egy poharat, majd bevonultam a hálószobájába. Volt ott egy karosszék, mellette egy kis asztal, arra letettem a poharat, töltöttem magamnak az alkoholból, majd helyet foglaltam. Reméltem, hogy a whisky képes lesz lenyugtatni kissé az idegeimet, késleltetve a teljes megőrülésemet.
Már csak Willnek kellett megjelennie.