Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Lift Hétf. Márc. 16, 2020 12:01 pm
To Adelice
I made a mistake
Egyikünk sem tudta úgy kezelni ezt a helyzetet ahogy kellett volna. Áltattuk magunkat egy számunkra könnyebb gondolattal, hogy még csak túl se kelljen esni ezen a beszélgetésen. De ez nem ilyen egyszerű és nem ilyen könnyű. Képtelenek vagyunk elnyomni ezt az érzés. Képtelenek vagyunk elfordítani a fejünket, ha egymás szemébe is nézhetünk. Hát fürkésztem lány pillantásait, valahol fel se fogtam mit magyarázott. Csak néztem rá és nem járt más a fejemben, mint az az éjszaka. Az éjszaka és a vágy a megismételésére. Lassan a vállamra hajtotta fejét, ahogy én a lift túloldalába bambúltam, melyet vörösre festette a vészfény. Furcsa érzés volt, ahogy hozzám ért. Egyszerre ijesztett meg és akartam, sose érjen véget. Csak maradjunk így és hadd érezzem még egy kicsit. Kézfeje combomon jelent meg. Érintésére a puha praclikra pillantottam, majd szemem sarkából Adelice arcára vándorolt tekintetem. A kérdésére azonban ismét magam elé pillantottam gondterhelt vonásokkal arcomon. Tudtam mit akarok, ugyanakkor döntés képtelen voltam. Pár másodperces csend ült le a lift talajára, ahogy ő az arcomon vizslatta, én pedig a lift túloldalát. Tudtam nem megoldás, ha azt mondom, legyen újra minden a régi. Hiszen úgy érzem csak magamnak akarom. De most vagy soha. Nincs több lehetőség, hiába mond bárki bármit. Tenyerébe csúsztatva enyém, fordítottam kezét kézfejjel felfelé és felülröl fogtam rá. Az én hátlim. Nehogy már ő legyen felül... Rá pillantottam, majd elmosolyodtam. - Testvéreknek kell maradnunk a család miatt. Ugyanakkor...- belém akadt a szó, ahogy a lift fényei felvillantak. Vállára téve kezemet, készültem arra, hogy kapaszkodni kell egymásba, azonban a rázkódás hamar véget ért, majd egy ismeretlen férfi hang szólalt meg az irányítópanel sarkából. ~ Hé! Ha valaki a liftben tartózkodik, jelezzen vissza! - vén szivar volt hang alapján. Hát a szavaira, azonnal eleresztettem Adelice-t, pillanatnyilag fel sem fogva, hogy félbeszakadt egy fontos beszélgetés. Rátenyerelve a mikrofon gombjára válaszoltam. - Victor vagyok. A lift világítása helyreállt. Azthiszem haladunk... - húztam el számat, miközben körbe pillantottam a plafonon, majd a szint számlálóra tekintettem. ~ Elnézést a kellemetlenségért. Meghibásodott az egyik telepünk. Minden rendben odafent? Van veled valaki? - Ketten vagyunk. - Ekkor Adelicera tekintettem vállam felett. Úgy tűnt nem érte semmi sérülés ahogy engem sem. Csak a lelkünket téptük ma darabokra, hogy újra összerakhassuk. - Jól vagyunk azthiszem. - folytattam. Ezután már nem érkezett válasz, én pedig mély sóhajjal fordúltam Adelice felé, hogy onnan folytassam ahol abbahagytam. Ajkaim szóra nyíltak, s alág jött ki rajta hang, mire csingelt a lift és szétnyiltak az ajtók. Olybá tűnt, a sors nagyon nem akarta, hogy megbeszéljük még ami ránk várt. Összepréselt ajkakkal intettem a lánynak a lift ajtó felé, ezzel is elsőbséget adva neki, ahogy ő kilépett a díszes folyosóra, úgy követtem én is. - Mit teszel, ha a nagyfaternek nem fog tetszeni a kiruccanási szándékod? - tettem fel a kérdést, majd pillantottam rá. - Márpedig nem fog rajongani érte...- vontam össze szemöldökömet magam elé emelve tekintetem, gyomorgörcsel figyelve a nagy Consul terem hatalmas ajtaját. Bármit is válaszolt, csak vettem egy mély és fáradt sóhajt, ezzel is felkészülve arra, ami esetlegesen minket várhat. - Hát akkor...- fogtam rá az aranyló, díszes kilincsre, hogy kinyissam a lány előtt, intettem egyet. Ahogy eltűnt az ajtó mögött, úgy álltam meg, majd néztem végig ahogy előttem sétált. Arcom elkomorodott. Fogaimnak egymásnak préseltem. - Sose lessz alkalmas... -, hogy megbeszélhessünk végre mindent. Hogy a karjaimba zárhassam. Talán csak áltatom magam, de ki mondja meg, hogy mikor kell feladni?
Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!
Ahogy a csuklómat fogta, szinte perzselte a bőrömet minden milliméteren, de ez egy cseppet sem zavart, ellenben azzal, amit mondott. Hitetlenkedve pislogtam rá, amikor kijelentette, hogy én tettem vele valamit. Mégis mit tehettem volna vele én, amiből neki bármiféle hátránya származhat. Ha csak… De az képtelenség, hiszen… Ekkor hasított belém igazán a felismerés. Talán mégis csak több van emögött, mint amiről valaha is feltételeztem volna. Talán mégiscsak lapul valahol egy érző szív abban az izmos testben ami akkor éjjel úgy szorított magához, mintha egész addigi életében csak erre vágyott volna. - Már megbocsáss, de ÉN mit csináltam veled? Ugyan mégis mit csinálhattam volna én veled? Hihetetlen vagy. – csóváltam meg a fejem hitetlenkedve. Nem akartam hinni a fülemnek, nem akartam elhinni, hogy szerinte én nem akartam Őt látni. Igen haragudtam rá és dühös voltam és csalódott és minden ilyesmi, de mégis mindezek ellenére szerettem őt. Talán ez volt az, ami igazán bosszantott, mert ha nem szerettem volna bele fülig, akkor most nem tartanánk itt, ahol tartunk. Nem szenvednénk mind a ketten és nem lenne folyamatos a feszültség kettőnk között amikor csak meglátjuk a másikat. Képesek lennénk tiszta fejjel gondolkozni és nem azon rágódnánk folyton ami a múltban történt. - Ahhoz képest elég jól sikerült. – motyogtam az orrom alatt, szinte hangtalanul amikor elengedte a csuklómat és eltávolodott tőlem. Végül rá kellett ébrednem, hogy nem csak én voltam olyan ebben az „aranykalitkába” mint egy riadt őzike, hanem Victor is. Mind a ketten zavarban voltunk, menekülni akartunk és ráadásul én még csak nem is könnyítettem meg az Ő helyzetén. Ott rúgtam belé, ahol a leginkább fájt neki és még élveztem is. Emiatt pedig olyan mértékű bűntudat kerített hatalmába, hogy legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna. - Én is sajnálom. – léptem oda mellé és majd egy fél pillanattal később már én is ott ücsörögtem a lift talaján Victor mellett. - Nem voltam túl kedves veled. Se most, se az utóbbi időben bármikor. De tudod… - hajtottam rá a vállára a fejem, mielőtt folytattam volna. - Egyszerűen nem tudtam hogyan kezelni az adott helyzetet. Főleg azok után, ami kettőnk közt történt. – kezdtem bele a lelkizésbe, miközben a hozzá közelebb lévő kezemet tenyérrel felfelé a combjára helyeztem. Talán éppen itt az ideje, hogy megbékéljünk egymással és egy tiszta lappal újra kezdjük a kettőnk kapcsolatát. Ha nem is onnan, ahol abbahagytuk, de talán van rá némi esély, hogy kevésbé fajuljanak el a dolgok közöttünk. Ki tudja, talán egyszer még lehet olyan minden, mint régen, bár ahhoz még sok mindennek meg kell változnia. Ehhez pedig mind a ketten kelleni fogunk. - Szerinted mit kellene most csinálnunk? – pillantottam oldalra, hogy láthassam az arcának minden rezdülését még akkor is, ha csak ez a halovány piros kis fény állt a rendelkezésünkre, mint világítás. Nem igazán tudom, hogy pontosan mire is akartam kilyukadni. Talán leginkább a kettőnk kapcsolatára, de nem vagyok benne biztos, hogy Ő ugyan abba az irányba képzeli az elindulást, mint én. Ebből pedig lehetnek még kisebb-nagyobb összezördülések közöttünk.
Csak csendben mélyedtem bele a tekintetemet vizslató szempárba. Az ujjaim végig szántottak derekán, majd hírtelen hátához érve húztam magamhoz szorosan. Lassan közelebb hajolva, egy pillanatra sem vettem le tekintetemet az övéről. Csak minden egyes szuszogással közelebb hajolva lassan érintettem meg ajkát az enyémmel, hogy aztán alá nyúlva felkapjam, a lift falának nyomva vad csókokkal lephessem el. De ez nem így történt. Csak álltam felette és hallgattam. Összeráncolt szemöldökkel fordítottam oldalra fejemet. Szabad kezemmel megfogtam csuklóját, ami a mellkasomnak támaszkodott. - Minden reggel ezzel kelek és minden este ezzel fekszek. Aztán azt hiszed holnap könnyebb lesz, pedig rohadtul nem. -Próbáltam túlesni ezen. Próbáltam felfedezni ezt az érzést. Éreztem már valaha, de már nem emlékszem ki iránt. Ha pedig haloványan is tapasztaltam, néhány kör rövid és néhány kör ágy torna.. Mindíg segített. De most semmi. Csak fekszek alattuk és nem érzek semmit. Semmi olyasmit, mint amit vele tapasztaltam egy éjszaka alatt. - Nem tudom mi ez Adelice! Fogalmam sincs mit csináltál velem! - ecseteltem neki válaszul háborogva némi kétségbeeséssel, miközben végig a szemeibe néztem. Próbáltam nem kiborúlni, pedig egyszerre mámorított az iránta való érzelem, s egyszerre rémített meg. Ez utóbbi volt a leg dominánsabb érzés talán. - Elfogadom ha látni se akarod a képemet! De azt akarom, hogy tudd: Sosem akartalak bántani! De legalább segíts, mert nem értem mi ez az érzés!- morrantam fel, majd eleresztve csuklóját léptem hátra. Az irányító panelre pillantottam, majd vissza Adelicera bociszemekkel. Sajnálkozva és egyszerre kétségbeesve. Ki akartam jutni innen, és egyszerre maradtam volna. Mert innen nem tudott hova menekülni. Végül egyszerűen a falnak vetettem hátamatm lecsúszva rajta értem a talajig kiterülő lábakkal. Karjaim az ölembe lógtak, miközben tekintetem az övét fürkészték. - Sajnálom..- fordítottam magam elé tekintetemet, miközben a velem szemben lévő falat vizslattam. - Ez most biztos túl sok lehetett...-motyogtam orrom alatt, egy halk sóhajt kieresztve ajkaim közül. Nem akartam letámadni, hiszen mi értelme van. Mellette úgy csináltam mint valamo dráma hercegnő. De elvesztem önmagamban, és sehol sem találom a labirintusból való kiutat. Azt mondják mindíg jobbra kell menni, de több bal lépést tettem mint jobbot. Akkor most hova és merre? Van egyáltalán kiút? Vagy másszak fel a falon és úgy átvághatok mindenen? Ki lehet egyáltalán innen találni? Fel is adhatom, és majd elfelejtem. Hisz eddig mindíg működött... Talán idővel most is működne, ha alkohollal fedném a gondomat. De ez a "Probléma" olyan, akár az olaj. Hiába öntesz rá vízet, az olaj mégis úszik a felszínen. Ha van rá gyógyszer, ismerni akarom egyáltalán?
Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!
Van egy olyan rossz szokásom, hogy ha bepánikolok akkor fecsegek össze vissza és sokszor meggondolatlanul olyanokat is kimondok, amiket később megbánok. De ami egyszer már kiszalad az ember száján azt nem lehet csak úgy visszaszívni, még ha akarjuk sem. Ugyanúgy ahogy a t4etteinket sem tudjuk semmissé tenni, próbálkozhatunk bárhogyan. Egészen addig fel sem fogtam, hogy nem eresztettem el Victor kezét ameddig ki nem húzta azt a nedves tenyerem alól és el nem hátrált tőlem. Akaratlanul is de megbántottam őt, ami fájdalmas felismerésként nyilallt belém. Bevallom őszintén, hogy volt egy időszak amikor tényleg bántani akartam. Azt szerettem volna, ha Ő is ugyan azt a fájdalmat éli át amit én átéltem amikor megláttam őt és a szobalányt a saját ágyamban. De ahogy azt mondani szokták, az idő minden sebet begyógyít, úgyhogy idővel én is letettem erről az őrültségről, most mégis megbántottam. Figyeltem ahogy próbálkozik és keresi a kiutat azért, hogy ne kelljen tovább egy légtérben maradnunk, de ismét alakba ütköztünk, de jelenleg szó szerint. Így nem maradt más megoldás, mint várni és megpróbálni megnyugodni. Ami sokkal nehezebb, mint azt bárki is gondolná, főleg úgy, hogy Vic ennyire közel van hozzám. Még hogy félreérthető helyzet… Az minden volt csak félreérthető nem. Éppen ezért is haragudtam rá annyira, hogy képes lettem volna Őt megfojtani egy kiskanál vízben. - Nem tudom Victor! Fogalmam sincs, de nem hagyom, hogy újra összetörd a szívem. – válaszoltam harciasan arra a kérdésére, ami igazából nem is volt kérdés, miközben könnyek gyűltek a szemeimben. Féltem újra ugyanabba a hibába beleesni, pedig a szívem és a testem minden apró porcikája vágyott arra, hogy mégis megtegyem. Engedni akartam a kísértésnek, hinni akartam benne, hogy tényleg szeret és tényleg érdeklem, de valami mégis visszatartott. Várni akart, várni arra, hogy ezúttal biztosan ne essen bántódásom. Hallgattam, amit mondott és egyre csak az járt az eszemben, hogy talán tényleg nem csak azt az egy éjszakát jelentettem számára, hanem egy kicsivel többet. Ő szépen felforgatta a körülöttem lévő állóvizet, én pedig azt hiszem elég alaposan belerondítottam a Kaszanova életstílusába. Mind a kettőnk élete megváltozott és ezért nem hibáztathatjuk a másikat csak is saját magunkat és az érzéseinket. Meglepetten tudatosult bennem, hogy egészen a lift hátsó faláig hátráltam ahogy ő közeledett felém. Nem azért, mert féltem volna tőle, csupán ki szerettem volna kerülni a bűvköréből, de mint az jól látható ez nem ment teljesen zökkenőmentesen. Mint ahogy más sem szokott, amiben Ő benne van, így meg sem lepődtem már. Nem úgy a hangos csattanás miatt, ami a lift oldalfaláról verődött vissza és amitől riadtan rándultam össze. Eddig a pillanatig próbáltam kerülni a tekintetét, de most nem tehettem, rá kellett néznem. Mélyen a szemeibe és felfedezni benne mindazt, ami megváltoztathat mindent, amit csak róla és a próbálkozásairól gondoltam az utóbbi időben. - Gyűlölöm, hogy ezt csináltad velem és még sincs olyan nap, hogy ne jutnál az eszembe. – motyogtam szinte hangtalanul, miközben a kezeimet a mellkasának nyomtam, hogy ennél közelebb már csak akkor tudjon jönni, ha én is úgy akarom. - Hidd el szeretnék bízni benned, de nem tudom képes vagyok e rá. – mondtam egy picit már magabiztosabban, miközben a tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Ingoványos talajon járunk, de ha egyszer meg kell tenni ezeket a lépéseket akkor legyen az a mostani pillanat amikor a külvilágtól teljesen elzárva várjuk az életünk „most akkor hogyan tovább” szakaszát.
Nem lehet mindent megoldani. Szavak és boci szemek semmit nem érnek és ezt én is nagyon jól tudtam, mégis reméltem, beharcolhatom magamat a szívének kis kalitkájába. Úgy, hogy sose tudjak kijutni, ha akarok sem. Magamnak akartam tudni, ahogy hinni akartam, hogy ő is ugyan ezt érzi. De sose tudtam bánni az emberekkel. Pocsék lelkitámasz voltam és nem értettem a kordában tarthatatlan szerelmemen kívül semmihez. Ezt a veszett szívet neki akartam adni minden hibájával, de még mielőtt megmarkolhatta volna, hogy kiszorítsa belőle a maradék vér is, keresztül döftem az övét. Hát szótlan tűrtem a szavait, mintha nem lenne mit mondanom rá. Lett volna, de talán csak rontottam volna a saját helyzetemen. Hallgattam hát, és próbáltam azzal törődni, hogy kijuttassam magunkat innen. Bár lett volna egy ép kéz láb ötletem rá. Supergirl most biztos kiégette volna a lift tetejét és kirepült volna innen. De nem vagyok Supergirl és még lány se. Nem lenne az az isten, hogy felvegyem azt a vörös latex szoknyát... Szóval nem is próbálkoztam hősködéssel, csak próbáltam önuralmat tanusítani. "beragadok ebbe a parányi liftbe, veled." Csak úgy visszhangzott a fejemben, mintha csak beordított volna egy végtelen alagútba, ahonnan sosem jut ki a hang. Falról falra csattant, s megannyiszor képen vágott. A gyomrom összerándúlt. Bűnbánó pillantást vetettem rá, s a kezemet szorító kezéből kibújva hátráltam el tőle. Szótlan maradtam. Belülről persze szét vetett az ideg és a bánat, mégis oda léptem az ajtó elé, majd ujjaimat közéjük ékelve húztam szét. Csak a beton fallal találkoztam... Eleresztve az ajtót, csattant össze fémes fennhangon, hogy fülembe hatolva egy pillanatra még csengett is. Végül véve egy mély sóhajt vetettem hátamat a falnak és fontam egymásba karjaimat a lány felé fordúlva. - Oké. Nézd elbasztam! Bele keveredtem egy rohadt félreérthető helyzetbe. Most pedig azért háborogsz, mert épp velem akadtál egy liftben. Nem tudom elégszer elmondani, hogy sajnálom, és ahányszor megpróbálok beszélni róla... Egyszerűen elmenekülsz. Mit vársz még? Mit tegyek? - már szinte könyörögő tekintettel néztem rá. Leeresztettem magam mellé karjaimat, majd léptem egyet felé. - Legalább adj egy esélyt, hogy bizonyítsak! - Csak elcseszett nekem mindent. Az életem jóval könnyebb volt mielőtt észrevettem volna, amit iránta érzek. Lyukról lyukra mászni. Egy éjszakás kalandokba fojtott unalmas percek. Földig részegedős bulik, addig míg azt is ki nem hányod amit még meg sem ittál. Nem volt ami bűntudatot okzott volna. De jött ő és nem tudom hogy kezeljem. Ez más szerelem, amit eddig éreztem... Más azért szeretni valakit, aki, mint azért mint ami külsőleg jellemzi. Mert Adelice nem volt kiemelkedő semmiben a szemein és a mosolyán kívül. Láttam már szebb testet is. Láttam már formásabb és nagyobb melleket is. De nekem ez a test kellett. Ez a mosoly. Ez a csók. Ez a pillantás... Erről pedig csak is ő tehetett. Mutatott valamit, amit képtelen vagyok kezelni. - Mert az őrületbe kergetsz, az istenért is!- morrantam fel, befejezve monológomat egy csattanó hanggal, amit öklöm oldala keltett a fém lift oldalán. Felette álltam, közel hozzá. S úgy belemerültem szavaimba, hogy észre sem vettem, hogy ha hagyta magát, eközben egészen a lift faláig tereltem lassú léptekkel. Ott állva csak oldalt tudott kitérni, én pedig felette tornyosultam összeszorított fogsorral, feszülő állkapcsakkal. Vártam, hogy leosszon egyet, vagy egyszerűen sírva kiabáljon velem. Bármi, csak végre adja ki amit lehet. Hallani akartam mindent... A vérző szívétől egészen a vágyakozó csókokig. MINDENT!
Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!
Egy kisebb pánikroham előtt álltam és nem tudtam eldönteni, hogy most az zavart jobban, hogy egy fém dobozban lógtam kitudja milyen magasan, vagy az, hogy Victorral vagyok összezárva. - Ezzel nem segítesz. – szóltam oda neki egy kicsit morcosabban, mint ahogy talán megérdemelte. Nem akartam még inkább elrontani a helyzetet kettőnk közt, mint amennyire neki azt már sikerült. De ideges voltam és pánikoltam. Fogalmam sincs róla, hogy emlékszik e rá, hogy van némi klausztrofóbiám, de ha nem akkor jobb lesz, ha mihamarabb felvilágosítom Őt. Viszont mire bármit is mondhattam volna, egy újabb kis magánakcióba kezdett, aminek csak megint csak érdekes következményei lettek. Először ugyan azt hittem, hogy innentől rendben leszünk, de aztán minden csak még rosszabb lett. A lift ide-oda imbolygott és lassan úgy éreztem magam mintha egy a tengeren hánykódó hajó utasa lennék egy nagy vihar idején. Egészen addig ameddig egy erős kar magához nem rántott és úgy tartott, mintha én volnék a legféltettebb kincse. Élveztem a közelségét, a körém fonódó erős karjait, a bőréből áradó ismerős illatot, de az agyam mégis tiltakozott az ellen, hogy élvezhessem egy picit is a kialakult testi kontaktust. Ami ugyan nem tartott sokáig, hiszen egy újabb rántás a kabinon és ezúttal a földön landoltam, Vic pedig úgy magasodott fölém mintha csak egy jelre várna. Egy jelre, ami szabad utat ad neki, hogy újra összetörhesse a szívem. Ott és abban a kiszolgáltatott pillanatban talán ha nem alakul máshogy a helyzetünk, talán még engedtem is volna a kisértésnek, de a ránk telepedő sötétségnek sikerült kijózanítania annyira, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat a fejemből. - Egy sajnálommal nem lehet mindent megoldani. – feleltem az iménti megszólalására, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét. A vöröslő fények és Vic kijelentése, miszerint áramszünet van, csak még jobban kezdték rám hozni a frászt. Így gondolkodás nélkül szorongattam Victor kezét. Fel sem tűnt, hogy talán el kellene engednem és a lift legtávolabbi pontjába menni tőle. Féltem és Ő volt az egyetlen biztos pont az egész épületben, akire az életemet is rábíztam volna. - Ez csodálatos. Még valami? Földrengés? Tornádó? Egyéb természeti katasztrófa? – kezdtem bele az esztelen locsogásba, lévén, hogy amikor ideges és tehetetlen vagyok akkor álandóan locsogok és be nem áll a szám. - Nem hiszem el, hogy egyszer jövök el erre a nyavalyás helyre, és akkor is beragadok ebbe a parányi liftbe, veled. – csak mondtam és mondtam, miközben még mindig a kezét szorongattam és nem is állt szándékomban elengedni a közeli jövőben.
Csak a szokásos... Válaszolta könnyeden, mire csak egy félmosolyra húztam ajkaimat, s dölöngélni kezdtem sarkamon egy pillanatra. Zsebembe dugva kezemet bámúltam magam elé. Nem tudtam mit mondani. Leginkább a hallgatás ment. Persze rákérdeztem ő miért és hova. Érdekelt, de leginkább csak a kínos csendet akartam megölni, ami urrá lett a liften. - A falon tú..?!- szavaimat egy hirtelen rázkódás, és a lift pislákoló fénye szakította félbe. A hirtelen elakadástól elveszítve egyensúlyomat, ágáltam a fal felé, ám időben kitámasztottam magamat hátulról, hogy aztán Adelicet elkapva tartsam meg őt is. Zavartan néztem riad szemeibe, ahogy mellkasomnak simúlva pislákolt fel rám. A hátamon végig futott valami kellemes hideg érzés, ami arcomig érve pirosította ki egy pillanatra. Ujjaim dereka érintésével bizseregtek. Karjaim egy pillanatra magamhoz szorították volna. Vágytam rá, vissza akartam kapni. Vissza kapni azt a forró pillanatot. Azt a gyomor szorító mámoros érzés, ahogy ajkait szántottam az enyém. Ám hamar ki kellett ábrándulnom, s visszanyerte eredeti színét arcom, ahogy eltávolodott zavartan. Szótlant egyenesedtem ki, majd pillantottam körbe a lámpákon, ami lassu pulzálásából lassacskán vissza nyerte eredeti fényét és stabilitását. Ezalatt Ade az irányítópanelhez lépve próbált kapcsolatba lépni a lift ügyeletes karbantartóival, természetesen sikertelenül. Rá pillantva továbbra is hallgattam, s próbáltam kiverni valamit a szerelemtől kábult fejemből. Valami értelmeset, amivel kijuttathatom magunkat ebből az istenverte kalitkából. - Picsába...- sziszegtem orrom alatt, majd húztam elő telefonomat zsebem mélyéről. - Semmi térerő. - pillantottam Ade-re gondterhelt tekintettel, majd az irányítópanelhez lépve kezdtem el nyomkorászni a segélyhívót. Mintha működne. Persze tudtam, hogy nem érek el vele semmit, de a pillanatnyi feszültség ellen, ami fel-le cikázott bennem, nos azon némileg enyhített. Vagy nem? Még feszültebb lettem. Mérgembe rávágtam eggyet, amire hirtelen megmozdult a lift. Ismét elkezdtem érezni a felhúzó erőt, ami egy pillanat erejéig a talaj felé vetett. Féltérdre rogyva támaszkodtam meg a falon, miközben felfele néztem, mintha bármit is látnatnék. Abban reménykedtem, hogy tartós, azonban a talajon lassan felemelkedve kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, ez nem lesz olyan egyszerű menet. A gravitáció ismét lerántott és ide oda dobált, miközben beterpesztve, s elkapva Ade-t, magamhoz rántva próbáltam magunkat stabilan tartani. Félig meddig talán sikerült is. Hisz ismét beindult a lift, majd újra elakadt a korábbihoz hasonló módon. A lendület azonban ezúttal hirtelen ért, s a földre teperve Ade-t támasztottam magamat felette. Az elterült szépség szemeiben elmélyülve alig tudtam magamat kirántani a kábító közelségből. Ajkainkat alig választotta el néhány centi, s ha rajtam múlt volna, semmi sem állt volna közéjük. - Sajnálom...- suttogtam halkan érces hangomon. Talán ez a sajnálom, nem is a leteperése miatt szólalt fel. Bármikor szivessen letepertem volna. De most egy a múltból előhozakodó emlék szólította a szót. Újra és újra elmondtam volna neki, ám féltem szavaim csak süket fülekre találnak. Szemeim egy pillanatra ajkaira szaladtak, majd vissza tekintetébe mélyültek ismét, hogy lassan ajkai felé eresztve magamat megérintsem, ám ránk borult a sötétség néhány másodpercre. Lábai között térdelve egyenesedtem fel, majd nyújtottam neki kezemet, ahogy az aranyló falak a vészfény vöröslő színét öltötték fel. Ha megfogta a kezemet, vele együtt egyenesedtem fel a talajról, s segítettem fel őt. Ám ha elutasított, egyedül álltam talpamra. - Áramszünet van. - állapítottam meg halkan suttogva.
Olyan nehéz visszautasítani valakit, mikor minden vágyunk, hogy igent mondjunk!
A szívem hevesen kalapált és úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt rémült kismadár. Teljesen kiborít ez az érzés, hiszen annak idején ez nem volt ránk jellemző. Mindig megtaláltuk a közös témát, amiről beszélhettünk, és nem kellett titkolóznunk és elzárkóznunk a másik elől. Persze mint minden testvérpár mi is vitáztunk, de ez most más, nagyon más. Jelenleg azt sem tudom minek hívjam magunkat, mik is vagyunk mi egymásnak. Testvér, ismerős, szerető vagy csak egy tévedés a mindennapokban. Szemmel láthatóan őt is zavarta, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk, de mit lehet tenni, ha már a hatalmas ajtók ránk zárultak. Csapdába ejtettek minket és nekünk mindehez még jóképet is kell vágnunk, pedig biztos vagyok benne, hogy ez egyikünknek sem túl kellemes. Fájdalmas és sebeket feltépő találkozás legalábbis a számomra mindenképpen az. - Ömm… Igen. – válaszoltam kissé zavartan és szem lesütve. Fogalmam sem volt arról hogyan is kellene viselkednem. Legszívesebben ordítottam volna ebben a lehetetlen helyzetben, de nem tehettem. Erősnek kellett maradnom, még ha pokolian nehéz is volt. Nem adhattam meg azt az örömet a nagyvilágnak, hogy lássa a szenvedésem, így inkább csak belülről emésztettem magam. - Áhhh, akkor csak a szokásos. – mosolyodtam el, miközben megcsóváltam a fejem. Nem is Victor lenne, ha nem csinált volna valami olyasmit, amivel kivívja apa figyelmét és adott esetben a haragját. Számtalan alkalommal volt már hasonló helyzetben, de úgy fest, hogy nem képes tanulni a hibáiból. Mondjuk ezt saját bőrömön is tapasztalhattam, ami eléggé fájdalmas tapasztalatszerzés volt. De attól tartok egyszer ez a felelőtlen és esztelen önfejűsége fogja okozni a vesztét. - Csak egy kérelmet akarok neki átadni. Szeretnék kimenni a falon túlra. – vallottam be neki az ittlétem igazi okát, miközben az idegességtől izzadt tenyeremet, próbáltam megtörölni. Csak tudnám, hogy azok után, ami történt velünk, miért ennyire erősek az érzéseim még mindig és miért vagyok vele ennyire őszinte. Tuti, hogy nem vagyok normális és bennem van a hiba, de nem engedhetek a kisértésnek. Amit mondjuk könnyebb mondani, mint betartani. De talán sikerülhet, a megpróbálok falakat emelni közénk amelyeken nem tud áthatolni soha többé. Ebben a pillanatban a lift olyan hirtelen rántással állt meg, hogy elvesztve az egyensúlyomat pontosan Victor karjaiban landoltam. Riadt tekintettel pislogtam fel rá, de amikor ráeszméltem mit is teszek, úgy távolodtam el tőle, mintha a karjai égő parázsként égették volna a bőrömet. Túl sok volt ennyi nekem jelen pillanatban, arról nem is beszélve, hogy ha hamarosan nem indul el velünk ez az aranykalitka akkor rám fog törni a klausztrofóbiám és az nem lesz éppen a legszebb pillanata a napomnak, bár ezen a napon már csak az segíthetne, ha valami jó is történne velem. Mondjuk példának okáért apa úgy döntene, hogy kimehetek a város falain túlra ahol egy picit talán a gondolataim is kitisztulhatnak és nem csak a kutatásomhoz szükséges alapanyagot szerezhetném meg. - Ez most csak valami hülye vicc, ugye? – kezdtem el már most pánikolni, ami talán még nem is a klausztrofóbiám jele, csupán azé, hogy féltem a kelleténél több időt Victorral együtt tölteni. Sietős léptekkel indultam meg a lift kezelőpanelja felé, hogy a földszinten lévő liftkezelővel tudjak beszélni, de hiába minden próbálkozásom, senki nem válaszolt a hívásomra. Úgyhogy úgy fest ketten maradtunk egy időre, amitől csak még inkább kezdtem bepánikolni. - Csak tudnám minek fizetik az ilyeneket, ha sosincsenek ott ahol lennijük kellene. – csattantam fel harapósan, miközben hátra hajtottam a fejem és úgy fújtam ki az addig a tüdőmben tartott maradék levegőt. Nem volt rám jellemző, hogy így viselkedjek, talán csak olyankor amikor tehetetlennek éreztem magam és fogalmam sem volt arról hogyan is tovább.
Tudod mi az igazi nagy szívás? Amikor úgy berúgsz, hogy képtelen vagy urrá lenni a gondolataidon. De a gondolataid számítanak a legkisebb problémának. Igazából az az igazi szívás, amit a gondolataid kiváltanak. Én és Adelice.. Nos mi együtt voltunk. Persze azóta minden elcsesződött, mert beköszöntött az úgynevezett múltam. Benyitott az ajtón, majd letolta a bugyiját... Lényegében ez történt. Ha pedig a jelenem és a múltam találkozik, néha nagyobb viharokat idéz, mint amit látsz leszáguldani a felhők közül. A fentről érkező rózsaszín szerelem és a talajról felnyúló sötét massza középen egymásba ér, és akkorát durran, hogy elcsesz mindent amit lehet. Szóval mérgemben néhányszor megpillantottam apokalipszisunk erjesztett szeszesüvegének alját. Szar az íze de baromi nagyot üt. Bár nem akkorát, mint amekkorát Adelicetól kaphattam volna. Szóval összeverekedtem valakivel valamiért. Semmire sem emlékszem az egészből. De ha apa fentről megjelenik a felhők között, és a nevemen szólít, mint Mufasza Szimbát, nos akkor nem Rafiki jön, hogy fejbe küldjön a fityegős botjával. Nekem kell felmennem az Olümposzra egy istenes lebaszásért. Egy biztos volt, megelőlegezhettem magamnak egy közmunkát. Aztán persze kiderül, hogy mit tartogat még a nagyember a tarsolyában. Beléptem komótosan, mélyet sóhajtva, abba a csiri-csáré liftbe, ami komolyan olyan hatást keltett mintha csak az Olümposzra vezetne. Bele túrtam a hajamba, majd tétovázva kezdtem el körözni a legfelső szint gombja körül ujjammal. Végül csak rászántam magam, hogy önként és dalolva szaladjak bele abba, ami jön. Bár minden porcikám ordított. A lift ajtó komótosan zárult, szépen lassan, mintha a sors azt akarná, hogy fussak amíg van rá lehetőség. Az utolsó pillanatban zengte be az aulát egy kellemes, fület simogató ismerős női hang. Adelice... A csalódott arca villant be először. Mondom sem kell, a gyomrom úgy rándúlt össze, ahogy illett. Talán az öregtől nem tartottam ennyire, mint most Adelice szemébe nézni... De csattantak az ujjak a záruló liftajtón, ami lendületesen húzódott szét. A fénylő ajtó mögül Adelice megszeppent arca tűnt elő, s bár jólláthatóan tétovázott, mégis úrrá lett azon a futási kényszeren, amin nekem is alig sikerült. Talán így érezhetett ő is... Egyszerűen mint aki lenyelte a nyelvét, tátottam el aprón számat, majd zavart oldalra pillantást követően léptem a lift közepére, hogy beengedhessem. S ahogy belépett, pillanatok alatt fagyott meg a levegő. A csendben a saját szuszogásom is túlon túl hangosnak tűnt. Az ajtó ismét csukódott, ezúttal pedig sokkal lomhábbnak tűnt, mint legutóbb. Hatalasat nyeltem. Abban a pillanatban képtelen voltam eldönteni, hogy fussak, vagy hagyjam, hogy sodródjon minden a maga medrében. Futni akartam, de mire megemeltem volna lábamat, hogy lelépjek... Az beszűrődő nap fénye úgy szakadt el a lift ajtó között, mintha csak ollóval vágták volna ketté. Ez egy durva menet lesz. - Igen... -feleltem, bár néhány másodpercbe bele telt, hogy kibökjem. - Te is? - pillantottam rá félszegen, mintha csak tartanék a viszonzó pillantástól. Nos ez valójában így is volt. A legtöbb ami tőlem telt, hogy úgy kezeljem a helyzetet, mintha nem történt volna semmi. Nem bírom a kínos csendet. - Azt hiszem berúgtam, és... csináltam valamit. -bigyesztettem ki alsó ajkamat, majd csücsörítettem egyet. Mutató ujjammal arcomat kezdtem el kapargatni, miközben szemeim fent akadtak a lift egyik sarkában. - Előbb vagy utóbb kiderűl, hogy mit... Inkább előbb. - vontam meg vállamat, majd eresztettem magam mellé karjaimat és pillantottam rá. - Neked mi dolgod a remeténél? - tettem fel neki a kérdést kiváncsiskodva, mintha tényleg nem történt volna semmi. Persze ha csak elárúlta, hogy ő is oda tart.
Kezdőlap 
Egyikünk sem tudta úgy kezelni ezt a helyzetet ahogy kellett volna. Áltattuk magunkat egy számunkra könnyebb gondolattal, hogy még csak túl se kelljen esni ezen a beszélgetésen. De ez nem ilyen egyszerű és nem ilyen könnyű. Képtelenek vagyunk elnyomni ezt az érzés. Képtelenek vagyunk elfordítani a fejünket, ha egymás szemébe is nézhetünk. Hát fürkésztem lány pillantásait, valahol fel se fogtam mit magyarázott. Csak néztem rá és nem járt más a fejemben, mint az az éjszaka. Az éjszaka és a vágy a megismételésére. Lassan a vállamra hajtotta fejét, ahogy én a lift túloldalába bambúltam, melyet vörösre festette a vészfény. Furcsa érzés volt, ahogy hozzám ért. Egyszerre ijesztett meg és akartam, sose érjen véget. Csak maradjunk így és hadd érezzem még egy kicsit.
┃
Tudod mi az igazi nagy szívás? Amikor úgy berúgsz, hogy képtelen vagy urrá lenni a gondolataidon. De a gondolataid számítanak a legkisebb problémának. Igazából az az igazi szívás, amit a gondolataid kiváltanak. Én és Adelice.. Nos mi együtt voltunk. Persze azóta minden elcsesződött, mert beköszöntött az úgynevezett múltam. Benyitott az ajtón, majd letolta a bugyiját... Lényegében ez történt. Ha pedig a jelenem és a múltam találkozik, néha nagyobb viharokat idéz, mint amit látsz leszáguldani a felhők közül. A fentről érkező rózsaszín szerelem és a talajról felnyúló sötét massza középen egymásba ér, és akkorát durran, hogy elcsesz mindent amit lehet. Szóval mérgemben néhányszor megpillantottam apokalipszisunk erjesztett szeszesüvegének alját. Szar az íze de baromi nagyot üt. Bár nem akkorát, mint amekkorát Adelicetól kaphattam volna. Szóval összeverekedtem valakivel valamiért. Semmire sem emlékszem az egészből. De ha apa fentről megjelenik a felhők között, és a nevemen szólít, mint Mufasza Szimbát, nos akkor nem Rafiki jön, hogy fejbe küldjön a fityegős botjával. Nekem kell felmennem az Olümposzra egy istenes lebaszásért. Egy biztos volt, megelőlegezhettem magamnak egy közmunkát. Aztán persze kiderül, hogy mit tartogat még a nagyember a tarsolyában. 