Idegesen léptem be a terembe, hát mégis eljött ez a nap. Katona leszek, basszus, katona leszek! Eric és Zoey az épület előtt vártak rám, nem tudtam, meddig tart a jelentkezés és az egyéb papírmunka, de már menni akartam, hogy elbüszkélkedhessek nekik, felvettek! Egy álmom vált valóra, sokszor ugyan felmerült bennem, hogy jól döntöttem-e, éjszakákon át tanakodtam, de végül mégis csak emellett határoztam. Katona leszek, hogy vigyázzak a barátaimra! Nekem ez mindennél fontosabb, ők jelentik a családomat, ők nekem a minden!
Hónapokkal később fáradtan estem haza, újabb küldetés, újabb mocskos nap, ruhámból füst szaga áramlott ki, ahogy kezeim is koszosak voltak és véresek, szükségem van arra a forró zuhanyra. Mit fog szólni Zoey, ha így állítok be? Biztos le fog kapni a tíz körmömről, olyan volt ő nekünk Eric-kel, mint az idősebb nővér, aki a kisöccseit terelgeti a világban. Imádtuk és felnéztünk rá, büszkék voltunk arra, mikor elmondta, hogy tovább szeretne jutni, sokkal feljebb, hogy segítse a mostani politikai helyzetet, akár úgy, hogy bejut a felsővezetéshez, de ez nagyon sok munkába került neki, ahogy a tanulás is kimerítette; mégis volt mindig hozzánk egy-két bátorító szava vagy ölelése. Eric pedig, áh, fogalmam sincs, hol tanult meg az a pokolfajzat főzni, de valami isteni kajákat tudott rittyenteni a semmiből, hogy tíz ujjunkat megnyaltuk utána.
Néha felmerült bennem rosszabb éjszakákon, hogy talán el kéne költöznöm, felnőttek vagyunk, élnünk kéne a saját életünket, de ragaszkodtam hozzájuk, nem akartam magukra hagyni őket, ők bátorítottak, mégha nem is nézték jó szemmel, hogy csatlakoztam a sereghez. Megannyi kérdés kavargott bennem, amit fel akartam tenni nekik, de először is alig vártam, hogy lezuhanyozzam és megöleljem őket, Zoeynak adjak egy cuppanós puszit, amitől mindig csengeni szokott a füle, Ericet meg agyon szorítsam az ölelésemmel.
Szedtem a lábaimat, meggyorsítottam lépteimet, már haza akartam érni, nem tudom, mikor fogant meg bennem ez a szó, ez az érzés, de ők voltak nekem az otthon és én szerettem hazatérni hozzájuk. Arcomon hatalmas mosollyal, boldogan szaladtam a lakásunkhoz, de valami nem volt rendben. Miért volt résnyire nyitva az ajtó, Eric paranoiás volt, soha nem szokta nyitva hagyni és ezt Zoeynak sem engedte!
Szívem gyorsabb ütemre kapcsolt, ugye nem lett semmi bajuk? Kérlek, add istenem, hogy nem lett semmi bajuk! Könyörögtem mindenhez, amit ismertem, csak őket ne, kérlek, csak őket ne!
Lassan nyitottam az ajtót, reszketve álltam ott a küszöbön az elém táruló látvány miatt, hogy hatalmas levegőt vettem, úgy ordítottam fel fájdalmamban. Nem lehet, ők nem lehetnek, miért őket, miért őket?!


Hónapok teltek el, mióta elvesztettem őket. Nem a vírus, és nem is ellenállók végeztek velük, egyszerűen csak kivégezték őket; egy rivális banda, akikkel Eric seftelt, hogy megkaphassunk mindent. Régen mindig vicceltem vele, hogy majd nem a vírusba fog belehalni, hanem a nagy szájába és Canosszát járnak a fején. Most igazam lett és bár ne lett volna.
Összeszorított ajkakkal léptem az eligazítóba, újabb küldetés vette kezdetét, én meg új társat kaptam magam mellé. Nem bírtam sokáig egy személy mellett, vagy inkább fogalmazzunk úgy, ők nem bírtak velem. Forrófejű lettem, lobbanékony és mégis hidegvérű, aki ha parancsba kapja, hogy öljön, hát megteszi. Nekem nincs múltam és nincs jövőm, nekem csak a jelen van!
– Verkir! – hangzott el a nevem a vezető szájából, elé járultam, tisztelegve. – Új társat kap, legyen vele kíméletes! Ha meghallom, hogy kezet emelt rá vagy bármilyen módon sérülést szenved, én fogom megfenyíteni, nyilvánosan. Érthető voltam, Verkir?!
– Igen, uram! – csaptam össze a sarkaimat, de még mindig összeszorított fogakkal álltam előtte. Nem akartam új társat, nem akartam magam mellé senkit, mégis mindig jött valaki.