The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
+18
A mai nap folyamán olyan sok gondolat és érzés kavargott bensőmben, amiket képtelen voltam felfogni vagy feldolgozni. Teljes zűrzavar uralkodott elmémen, amit az alkohol csak még jobban fokozott, ám ahogy itt voltam a női mosdóban, és hagytam szabadon szárnyalni vágyaimat, minden korábbi aggályom, gondolatom, gyászom és szomorúságom köddé vált. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy még jobban magamban akarom érezni Leightont, hogy még többet akarok belőle. A lábammal, ami átkulcsolta a férfi derekát, megpróbáltam még közelebb vonni magamhoz, miközben halkan nyögdécseltem. Ahogy gyorsított a tempón, úgy kapott egyre nagyobb erőre az én hangom is. Volt, hogy a nevén szólongattam a férfit, volt, hogy azt szajkóztam, hogy még jobban akarom őt, igazából nem is jutott el a tudatomig teljesen a kéj ködén át, hogy miket ejtettem ki a számon. Körmeimmel a férfi hátába vájtam, amikor a G pontomat érte el, azzal sem törődve, hogy hagyok-e valamilyen nyomot a férfi hátán. Amikor elengedte a lábamat, még szorosabban öleltem át vele a férfi csípőjét. Megragadta a kezeimet, és a hideg csempéhez szorította őket, ám ez sem enyhítette a tüzet, ami bennem égett. Ajkai nyomán lángolt a bőröm, lábaim pedig beleremegtek csókjaiba. Vadul ostromoltam ajkait, amikor száját a számra tapasztotta, folyton belenyögve a csókba, hiszen a tempón egyáltalán nem lassított mindeközben. Felfokozott vágyaimnak és a gyors tempónak köszönhetően, amit Leighton diktált, éreztem, hogy lassan kezdek eljutni a csúcsra, bár azt kívántam, bár tovább tartana ez az önfeledett pillanat, bár ne kellene visszatérni a valóságba soha.
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Az ingemnél fogva húzott közelebb magához. Megnyaltam az ajkaimat a kérdése hallatán, majd lehunyjam a szemeimet a nyakcsókjaira. Egyszerűen képtelen voltam válaszolni bármit is, mert a csókjai elvették az eszemet. Jóleső borzongás futott végig rajtam, miközben apró sóhajok hagyták el a számat. Ám nem maradtam én sem adós, hisz a kezem barangolt a testén, érintve mindenhol, ahol csak lehetett. Nem akartam lerohanni, bár minden porcikám kívánta őt, azonnal. De volt bennem még annyi lélekjelenlét, hogy ne siessem el a dolgot. Vágyakozva csókoltam, falva az ajkait. Bele is nyögtem halkan, mikor a csípőjét a férfiasságomnak dörzsölte; égtem a vágytól. Sőt, már szinte azt éreztem, máris szétrobbanok. A válaszára csak egy gyors mosoly futott át az arcomon, majd megszabadítottam magamat a nadrágtól annyira, amennyire szükséges volt. Nem volt kedvem már vesződni a vetkőzéssel, csak a lányban akartam lenni és élvezni ezt az egészet. Azt mondják, a szex jó stressz levezető is; hát most majd meglátjuk, mennyire az. Tövig hatoltam belé, elmerülve abban a forróságban. Lassan kezdtem csak mozogni, mert attól féltem, azonnal elélvezek. - Nem is tűnsz annak, Caia… - Suttogtam válaszul, ahogy közelebb simultam hozzá. Halk nyögés hagyta el a számat egy-egy csípőmozdulatnál, majd egyre gyorsabb tempót kezdtem diktálni. Eközben félig magamhoz öleltem őt. Egyre vadabban, keményebben mozogtam benne és már a hangomat sem fogtam vissza. Élveztem. Aztán a lábát elengedtem és a kezeit fogtam meg, majd a fülke falának nyomtam, így hajoltam a nyakához és csókoltam bele vadul, miközben újra és újra elmerültem benne teljesen. Egy pillanatra sem álltam le, a fellegekbe akartam repíteni őt és magamat is. Végül az ajkaihoz hajolva csókoltam meg, nyelvemmel az övét keresve.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
+18
Egy halk hang továbbra is a fülembe súgott, óvatosságra buzdítva, hiszen én egyáltalán nem törődtem azzal, hogy ki látott meg minket, vagy hogy éppen a női mosdóban készültünk kielégíteni vágyainkat. Volt itt vajon más is? Be fog jönni vajon más is, és akkor meghall? Ha józan lettem volna, több mint valószínű, hogy elborzadtam volna a viselkedésemen, de most egyáltalán nem zavart. Sejtettem, hogy ha láttak Leightonnal bejönni a mosdóba, akkor biztosan nem fog senki utánunk jönni, hogy hallgassa, amit csinálunk. Végül aztán ezeket a gondolatok teljesen elmosták Leighton csókjai. Pimasz mosolyát látva ugyanolyan pimaszul pillantottam vissza rá, majd az ingénél fogva még közelebb húztam magamhoz. - Tán jobban beindítaná, doktor úr, ha így beszélnék Önhöz? – suttogtam a fülébe kéjesen, majd meg sem várva a választ ezúttal én voltam az, aki nyakát kezdte el csókokkal elhalmozni. Érintéseivel borította el a testemet, miközben a ruháimtól szabadított meg. Először a nadrágomtól és fehérneműmtől, majd a pólóm is a földön landolt a többi között. Egy szál melltartóban álltam előtte, míg ő túlságosan is fel volt öltözve, de valahogy még ezt is vadítónak éreztem. Ismét megcsókoltam őt, egyik kezemmel a hajába túrva, míg csípőmet neki dörzsöltem az ágyékának. Éreztem, hogy kemény ott lent, hogy ő is ugyanannyira készen állt már, mint én. - Soha – sóhajtottam fel, miközben testem jól esően beleborzongott a vágytól fűtött hangjába, a lélegzetébe, amit bőrömön is éreztem, majd lecsaptam az ajkaira, miközben ő kigombolta a nadrágját. Hagytam, hogy felemelje a lábamat, és ahogy megéreztem férfiasságát a combomhoz simulni, még nagyobb forróság gyűlt az ölembe. Magamban akartam érezni, teljes egészében, és ezt meg is kaptam a következő pillanatban, amikor tövig belém hatolt. Egy hangos nyögés szakadt ki torkomból. Igyekeztem csípőmet befordítani és még közelebb nyomni hozzá, hogy minél mélyebbre tudjon hatolni bennem. - Ne aggódj miattam, nem vagyok egy törékeny virágszál – ziháltam a kérdésére, miközben az ing alatt teljesen átöleltem a hátát, azzal is tartva magamat ebben a pozícióban. Ahogy elkezdett lassú tempóban mozogni, halkan nyögdécseltem. – Gyorsan és keményen akarom – préseltem ki ezt a pár szót nyögések között, mert ma nem akartam semmi finomkodást, semmi gyengédséget.
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Rosszalló pillantást vetettem rá, mikor arra tett utalást, hogy őt előbb érné a halál, mint engem. Valahogy elfogott egy rossz érzés, de az alkohol miatt ez hamar el is illant a fejemből. Főleg, mikor megéreztem az ajkait az enyémen; abban a pillanatban minden gondolat kiürült a fejemből és csak rá tudtam koncentrálni. Vágytam rá, túlságosan is, miközben tudtam, hogy rettenetesen nagy marha vagyok. Mégis követtem őt a mosdóba, mindennemű tiltakozás ellenére, még csak körbe sem néztem, hisz felesleges lett volna. Pontosan tudtam, hogy néhány szempár ránk szegeződött és azt is tudtam, hogy a pultos még fog megjegyzéseket tenni nekem, ha újra betérek ebbe a bárba. De talán többet ide nem szabadna jönnöm majd… A fejem ismét csak kiürült, mikor beértünk a fülkébe és azt magunkra zártam. Csak Caia érdekelt, az ajkai, a teste, a vágyaim és az ő vágyai; nem számított semmi és senki. Már az sem érdekelt, helyes-e vagy sem, egyszerűen csak a vágyam vezéreltek. Bár nem terveztem teljesen levetkőzni, hagytam, hogy az ingemet kigombolja annyira, amennyire akarta. A fölötte levő dzsekit pedig lerángattam magamról és az viszont a földön landolt. - Szóval már tegeződünk, hmm? – Kérdeztem egy pimasz mosollyal, miközben a testén barangolt a kezem, bejárva minden zeget-zugot, érintve őt lassan, érzékien. Közben a nadrágjától szabadítottam meg, ezt követően az alsóneműt is leszedtem, aztán a felsőjét húztam le róla. Ezután hozzám dörgölte a csípőjét, mire felszakadt a torkomból egy halk sóhaj. Hozzásimultam, szinte nekinyomtam teljesen a fülke oldalának. Kezeim a derekán pihentek, tovább csókolgattam őt, ahol értem, majd elkezdtem kioldani az övemet. – Meg fogod bánni ezt – Mormogtam a fülébe, miközben letoltam a nadrágomat annyira, hogy a férfiasságomnak helyet adhassak; aztán a lány combjára simítottam, végül a térdhajlata alá nyúltam és így emeltem fel az egyik lábát és simultam újfent hozzá. Ezúttal a férfiasságommal feszültem neki, míg ajkaim az övével forrtak össze. Vadul csókoltam, vágytól fűtötten. Nem tudtam parancsolni magamnak és ez biztos, hogy az alkohol miatt volt leginkább… a következő pillanatban ugyanis a magamévá tettem a lányt. Tövig elmerültem benne, majd megálltam, az ajkaitól elszakadva néztem le rá. Szabad kezemmel a derekára simítottam, míg másikkal tovább tartottam a lábát, amit végül a derekam köré fontam. - Jól vagy? – Ösztönösen bukott ki belőlem a kérdés, ahogy őt figyeltem. Aztán lassan megmozdítottam a csípőmet, hogy lassú, követhető tempót kezdjek diktálni.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
+18
Aprót rántottam a vállamon, amikor Leighton a szerelme védelmére kelt, mondván, hogy ő biztosan nem házasodna meg ilyesmi okokból. Én nem ismertem a nőt, akiről beszéltünk, így nem állíthattam róla teljes bizonyossággal semmit. Ha a doki úgy gondolta, elképzelhetetlen, hogy ez a nő ne szerelemből házasodott volna, akkor annak úgy kellett lennie. Egyébként sem volt semmi jogom mások életébe avatkozni, főleg úgy nem, hogy az enyém darabjaira hullott. - Sajnálom, doktor úr, nem akartam megbántani, vagy hiú reményeket plántálni Önbe. Tudom, hogy annál nincs rosszabb – sóhajtottam fel, majd pillantottam bűnbánóan a férfira, remélve, hogy elnézi nekem szavaimat. Azt hiszem, ideje volt felhagynom azzal, hogy másoknak adjak párkapcsolati tanácsokat, amikor nekem még soha nem volt ilyenben részem. Legalábbis komolyban nem. Egyetértően bólogattam, amikor a véleményét fejtette ki arról, hogy szerinte soha nem fogunk átfogó képet megismerni a túlvilágról, addig legalábbis biztosan nem, amíg mi magunk oda nem jutottunk. Nem tudtam vitába szállni a szavaival. - Mondanám, doktor úr, hogy ha engem ér előbb utol a halál, akkor majd elmondom, hogy milyen a másvilág, de azt hiszem, ez lehetetlen – nevettem fel, és csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire borzalmasan részeg voltam. Egyébként nem beszéltem volna ilyen butaságokat, pontosabban, hangot nem adtam volna ezeknek a gondolataimnak. – Inkább felejtse el azt, amit mondtam, csak sokat ittam – legyintettem, reménykedve abban, hogy nem fog emlékezni a szavaimra holnap. Nem hiányzott, hogy még egy agyturkászhoz is elküldjön, mondván, hogy öngyilkos hajlamaim vannak. Pedig nem voltak… jelenleg. Éppen csak reálisan láttam a helyzetemet. - Igen, biztosan jobb, ha erről a témáról nem beszélünk többet, mielőtt kikotyogok valami olyat is, amit nem kellene – kuncogtam tovább, enyhítve a téma komoly hangnemén, és egyáltalán nem bántam, hogy Leighton nem akart erről többet beszélni. Sőt, hálás voltam is ezért, mert még részegesen sem volt könnyű a saját érzéseimet magyarázni Aztán megtörtént az, amire nem számítottam, hogy meg fog, főleg nem éppen a doktorommal, volt doktorommal. Ha józan lettem volna, biztosan nem viselkedtem volna így, tisztában voltam azzal, hogy helytelen volt tőlem kihasználni a férfi helyzetét, hiszen éppen az előbb vallotta be, hogy szerelmes valakibe, én meg hirtelen letámadtam… A legmeglepőbb az egészben viszont az volt, hogy Leighton ugyanolyan vadsággal viszonozta csókomat, mint én. Ez pedig eloszlatta minden kételyemet, megszüntette a rosszalló hangokat a fejemben, én pedig átadtam magamat teljesen a vágyaimnak. Ahogy kezdett forrósodni a hangulat, rájöttem, hogy nem éppen a pultnál üldögélve kellett volna tovább folytatnunk kis románcunkat, ezért a mosdók felé kezdtem vezetni őt, lévén, hogy ez volt a legközelebbi helyiség, ahol kettesben tudtunk lenni. Ellenkező szavait hallva azt hittem, hogy akkor nem fog követni, ám volt elég részeg ő is ahhoz, hogy elnyomja magában ezeket a hangokat. Épphogy beértünk a női mosdóba, egyből behúzott egy fülkébe, és nyomott a falnak. Jóleső bizsergés futott végig a testemen, ahogy megéreztem a kezét a testemen, szívem szerint csak még közelebb húztam volna magamhoz őt, teljesen hozzásimulva, ám akkor nem tudta volna levenni a ruháimat, ezért muszáj volt visszafognom magam kicsit. - Akarlak, Leighton, most – nyögtem ki vágytól fűtött hangon, miután elszakadtam tőle, ám épp csak annyira, hogy segítsek neki megszabadulni a ruháimtól. Halkan nyögdécseltem, miközben ő csókokkal lepte el a nyakamat, majd amint kioldotta a nadrágom övét, lehúztam a cipzárt, és kiléptem abból. Mohón estem neki kigombolni az ingjét, azt szerettem volna, ha minél előbb megszabadult volna tőle. Amint az anyag felfedte mellkasát, végighúztam az ujjaimat izmain, és csípőmet nekidörgöltem az ágyékának. – Kérlek – pillantottam fel a férfira, majd amint nem a nyakamat csókolgatta, ismét lecsaptam az ajkaira. Mohó voltam és követelőző, de a vérem pezsgett a vágytól, és nem tudtam, meddig tudok tovább várni. Akartam őt.
✗ The man, who ruined my life, Vincent ✗
✗ My best friend, Lia ✗
War does not determine who is RIGHT - only who is LEFT.
Reagok száma :
21
Tárgy: Re: Pult jobbszél Csüt. Jan. 30, 2020 3:12 am
To: Caia Rockwell 16+
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Nem mondhattam volna el magamról, hogy megannyi baráttal rendelkeztem volna. Sőt, nagyon kevés ember volt olyasféle, akivel igazán mertem beszélgetni, akiknek meg mertem nyílni. Ezért is lepődtem meg saját magamon, arra vonatkozóan, hogy mennyire könnyedén kezdtem el mesélni Caianak azt, mégis ki az, aki megolvasztotta a jégszívemet és ki az, akiért én annyira odáig vagyok, s ki az, aki igazából nem is lehet az enyém soha. Az élet tele van kudarcokkal, nem de? Sőt, veszteségekkel, elérhetetlen álmokkal, beteljesületlen vágyakkal. Jessamine is egy volt közülük. Egy részem megkönnyebbült attól, hogy kiadhattam ezt magamból, egy másik pedig óvva intett volna… de nem tette. Ugyanis a józanságomnak már nyoma sem volt. Talán pont ezért beszéltem ennyire szabadon arról, mit éreztem. Caia szavaira, amiket minden bizonnyal azért mondott, hogy némiképp felvidítson, csak halványan elmosolyodtam és megráztam a fejemet. - Nem hiszem, hogy Jessamine efféle okokból házasodna. Okosabb ennél. Ha házasságra adja a fejét, annak szerelem az oka – Valahogy könnyebb volt ezt mantrázni magamban, bár most, hogy ezt említette, még nekem is beugrott egy-két árulkodó jel arra vonatkozóan, hogy a kedves vőlegénye nem is annyira kedves és… a kapcsolatuk egyébként roppant furcsának tűnik kívülről. Még néhány emlékkép is felrémlett bennem Jessamine sérüléseit illetően, de aztán megráztam a fejemet. Kezdtem azt hinni, hogy jelenleg csak képzelődöm, vagy a fene tudja. – Kérem, Ms. Rockwell… ne keltsen hiú reményeket bennem. Nem az a fajta vagyok, aki belegázolna egy kapcsolatba önös érdekekből. Az… az nem az én asztalom, tudja? – Halványan, kissé szomorkásan mosolyogtam rá. Tényleg nem akartam olyan ábrándokba bocsátkozni, amik nem voltak valósak. Jessamine jobbat érdemelt nálam; sokkal jobbat. És igen… amúgy sem volt időm egy kapcsolatra. Jó mentsvár volt ezt szajkózni. Az embernek ugyanis arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Bármilyen munka mellett lehet időt szakítani a szeretteinkre, ugye? Hát persze. De nekem annyira nem volt senkim, hogy könnyebb volt beletemetkeznem a munkába. S itt… a kórházban legalább fontosnak is érezhettem magam. - Ms. Rockwell… - Suttogtam a magabiztos mosolya láttán, majd nagyot nyeltem. Nem is tudom, meséltem-e valakinek valaha arról, hogy miféle tanulmányokat olvastam a halál utáni vélt-életről. Talán senkinek, mert valahogy nem ez volt az általános beszédtéma az emberek körében. Ahogy a lány összegezte a hallottakat, avagy véleményt formált, bólintottam neki. - Ebben egyetértünk. Engem is foglalkoztat, de nem kergetek tévképzeteket sem. Amúgy is… pontosan akkor tudjuk meg, mi van a halál után, amikor mi magunk meghalunk. Addig kísérletezhetnek a világon annyit, amennyit csak akarnak. Nem hinném, hogy valaha a teljes és valós képet megkapnánk. Hiszen minden csak teória… találgatás. Semmi egyéb – Vállat vontam. Ráncolni kezdtem a homlokomat, próbálva minden egyes szavát, mondatát értelmezni, majd oldalra döntöttem a fejemet. - Hm… nem értek egyet, de azt hiszem, nem kellene beleártanom magamat olyasvalamibe, amihez igazán nincs közöm – Félrenéztem. Nem akartam viszont, hogy magát okolja, hisz elég ideig tette ezt, s sokáig is volt egymaga. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam, hogyan tehetném. Talán nem is nekem kellett volna bármit is tennem, hanem neki. Felkeresni a régi barátait és helyrehoznia mindent… ez lett volna a legfőbb feladat. Ami a beszélgetésünket követte, nos, egyáltalán nem számítottam rá. Flörtölés ide vagy oda, nem hittem volna, hogy Caia meg meri tenni ezt a lépést. Azt sem gondoltam viszont, hogy én ennyire vágyni fogok a csókjára. Ebből is látszott, hogy nem voltam már a józanság közelében sem, s az is, miként mennyi ideje nem voltam nővel sem… valahogy szánalmas volt az egész, mármint, én; de nem tudtam ellene semmit sem tenni. A válaszára egy félmosollyal feleltem, mielőtt összeforrtam volna vele egy csókban. Kizártam a külvilágot és csak a lányra koncentráltam, holott le kellett volna állnom. Sőt, fel kellett volna állnom, kifizetni a számlámat és eltűnni. Etikátlan volt, amit csináltam és amire vágytam. Nem szabadott volna egy betegemmel bárminemű kapcsolatot létesítenem… főleg nem ilyen. Átkoztam magamat, miközben gyengéden becézgettem az ajkait, teljesen belemerülve. Aztán elszakadtunk egymástól és ködös, fátyolos tekintettel néztem rá. - Micsoda? – Kissé lassan kapcsoltam a szavakra, főként az utolsó háromra, majd megráztam a fejemet. – Azt nem kellene… - Suttogtam, majd felálltam és követtem őt a mosdók felé. Valahogy már nem volt kedvem sem gondolkodni, sem kifogásokat keresni. Tudtam, hogy hibát követek el, de tartja a mondás, hogy a férfiakat mi is vezérli olykor… hát, sajnos az én esetemben is így volt ezúttal. A mosdóknál még hátrapillantottam, majd beléptem utána a feltételezhetően női mosdóba. Aztán az egyik fülkébe húztam, gyengéden fogva a kezét, ott pedig a fülke falának nyomtam és sokkal vadabban csókoltam meg, mint odakint. Kezemmel közben végigsimítottam az oldalán, a derekán, majd a nadrágja övét kezdtem kioldani. Minél előbb azt akartam, hogy az enyém legyen… türelmetlenül vágytam rá. A csókjaimmal a nyakára tértem át, hevesen harapdálva olykor a bőrét. Égett bennem a vágy, képtelen voltam uralkodni magamon.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
Különös, azonban nagyon jó érzés volt itt ülni a bárban Leighton társaságában, még ha a témák, amiket pedzegettünk, nem voltak éppen vidámnak mondhatók. Egy kicsit úgy éreztem, hogy visszakaptam egy szeletet abból az életből, amit Raziel haláláig mondhattam a magaménak. Amikor nem volt semmi gondunk, s mi is csak így ültünk a bárban viccelődve, történeteket mesélve egymásnak, vagy olykor épp komolyabb témákat boncolgatva. Raz, Electra, Vincent és a társa, valamint én és Sedrick – a régi szép idők emlékei keserédes ízt hagytak a számban. Tudva, hogy mindez hazugság volt. Vajon Vincent milyen régóta utálhatott minket? Milyen régóta tervezhette azt, hogy valamilyen úton-módon eltesz minket láb alól? Én lehettem a célpont vagy a bátyám? Esetleg mindketten? Oly sok kérdésem volt, válaszom azonban egy sem, s tudtam, hogy nem lesz könnyű kideríteni az igazságot. Habár igazából nem is számított. Egyedül a bosszú volt a fontos, hogy Vincent megfizessen bűneiért, így vagy úgy – az indítékai, a miértek nem voltak fontosak. Csak az eredmény. Meglepődtem azon, hogy a doki végül elkezdte mesélni a kapcsolatát a szerelmével, és őszintén szólva, egyáltalán nem irigyeltem ezért a helyzetért, amibe keveredett. Együttérzőn hallgattam a mondanivalóját, s habár igazán átérezni a helyzetét nem tudtam, az arckifejezése épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, ez egy állandó tüske a szívében. Főleg, hogy kollégák is voltak. Biztosan nem lehetett könnyű nap, mint nap ránéznie, látni a gyűrűt az ujján, tudva, hogy mással jár jegyben. - Tudja, nagyon sok más oka lehet annak, ha valaki valakivel jegyben jár. Vannak páran Kristályvárosban, akik nem szerelemből házasodtak össze, hanem hogy például a családjukat juttassák kedvezőbb helyzetbe – magyaráztam neki, megpróbálva egy kicsit felvidítani, habár azt is tudtam, hogy a hiú remény a legrosszabb méreg a világon, a legkegyetlenebb kínzóeszköz. – Ha a hölgy részéről is úgy érezte, hogy több van köztük… Tudja, ha megvolt a szikra maguk között, akkor lehet egy kérdést megérdemelne a dolog. Legalább akkor biztosan tudná, hogy tovább kell lépnie. Addig is megvan a remény, hogy mi van, ha mégis… - Persze, lehet vajmi kevéssé tudtam azt, amiről beszéltem. Soha nem voltam szerelmes, elképzelni se tudtam, hogy milyen érzés lehet. Persze, voltak pasijaim, akik iránt vonzódtam, de vonzódni és szerelmesnek lenni valakibe két teljesen külön dolog volt. Azt az érzést azonban nagyon is jól tudtam, hogy milyen hiú ábrándokat követni, abban reménykedni, hogy mi van, ha mégis… Puszta önámítás, s egyben önkínzás is. Amikor azt mondta, hogy lehet, jobb is így, mert a munka mellett nem lenne ideje egy kapcsolatra, csak bólintottam egy aprót, mert teljesen meg tudtam érteni ezt a gondolkodásmódot. Nem mondom, hogy nem vágytam olykor-olykor a szerelemre én is, a szeretett férfi karjaiban aludni el, s ébredni fel biztosan felemelő érzés lenne, azonban olyankor mindig rájöttem, hogy valószínűleg én nem fogom megérni azt, hogy valaha megtaláljam a nagy Ő-t. Az öregkort sem fogom megélni, de ez a munkánk természetes velejárója volt, s akkor a bosszúmról nem is beszélve… - Szeretem a kihívásokat, doktor – villantottam rá egy magabiztos mosolyt, s az alkohol ködén keresztül, ami kezdett egyre jobban az elmémre telepedni, nem is igazán fogtam fel, hogy ez már több volt csipkelődésnél. Sőt, szinte égtem a vágytól, hogy megkíséreljem a lehetetlent. Ami lehet, nem is lett volna olyan lehetetlen, mint ahogy az elsőnek tűnt. - Nem szabad játszani a tűzzel, mert könnyen megégsz, tartja a mondás, nem igaz? Kétségtelenül megértem, hogy azokat a hallgatókat miért érdekelte, hogy mi van a halál után, főleg tudósként biztosan nagyon foglalkoztatta őket, de butaság volt tőlük ezt tenni. Mindenesetre, bármit is tapasztaltak, már nem élték meg, hogy utána elmondhassák nekünk, úgyhogy ez bizonyosan nagyon sokáig fogja még foglalkoztatni a teológusokat és másokat - sóhajtottam fel egy nagyot, miközben elképzeltem, hogy az én másvilágom hogyan nézne ki. Sötét, hideg és magányos lenne? Vagy ott lennék elvesztett szeretteim körében, Belle-lel és Raziellel? Bármi is a valóság, biztosan nem én leszek az, aki el tudja majd mondani Leightonnak azt, amit tapasztalt. - Tudja, most nagyon is igazat szólt, az én esetemben azonban ez pont fordítva volt. Két évig ámítottam magamat, próbálva elmenekülni az igazság elől, másokat hibáztatva a történtekért, holott leges legelőször magamba kellett volna néznem, mintsem másokra mutogatni – feleltem szórakozott mosollyal az ajkaimon, ezt a témát azonban ezennel lezártnak tekintettem, mert nem akartam a férfi szánalmát, vagy bárki másét. Már épp eleget kaptam abból másoktól. Először Raziellel mi voltunk azok a szerencsétlenek, akiket megtalált az elszabadult guardian, s elvette szeretett testvérünk életét, majd én lettem a szegény azért, amiért a bátyámat is elvesztettem, mellette a karommal és lábammal együtt… Elegem volt ebből. Minden cselekedetnek és döntésnek megvoltak a maga következményei, amiket el kell fogadni, s örökre magaddal kell cipelni. Ezt a terhet pedig nem kellett még jobban megnehezíteni a szánakozó pillantásokkal. A férfi a következő mondatát nem tudta befejezni, ugyanis belé fojtottam a szavakat. Egyértelműen az alkohol dolgozott bennem, azonban meglepően hiányzott már egy férfi érintése, még ha tudtam is, nem tartós dologról van szó. Vagy csak hivatalosan is megőrültem. A gyász és az alkohol nem volt jó párosítás együtt. Nagyon nem. S akkor, amikor Leighton vadul viszonozta tartózkodó csókomat, tudtam, hogy innen nincs visszafordulás. Lehet meglepő, de nem bántam. A levegő hiánya vetett véget első csókunknak, szívem a torkomban dobogott, ami betudható volt az izgatottságnak, a kifulladtságnak és az alkoholnak is. Megpróbáltam rendszerezni légzésemet, miközben Leigthon homlokát az enyémnek döntötte. Lehunytam szemeimet, s így élveztem a pillanatot, a vérem azonban mást követelt. Többet akart, többet egy csóknál, itt és most, én pedig képtelen voltam már nemet parancsolni. Egész testem égett a vágytól. - Tudja, tele vagyok meglepetésekkel – villantottam rá egy kihívó mosolyt, Leighton azonban válasz helyett ismét megcsókolt, szenvedélyesen, időt sem hagyva a gondolkodásra, mintha holnap lenne a világ vége. Becsatlakoztam a táncba, ujjaimmal szőke fürtjeibe túrva, és szívem szerint itt helyben letéptem volna róla ruháit, hogy további csókokkal lephessem el őt bárhol és mindenhol. Amikor legközelebb elszakadtunk egymástól, ezúttal én voltam az, aki először megszólalt, habár hangom halk volt. - Azt hiszem, ezt nem itt kellene folytatni, habár ha engem kérdez, jelenleg az sem érdekelne, ha közönségünk lenne – hadartam szenvedélytől fűtötten, majd amennyiben ő is egyetértett velem, megragadtam a karját, és a mosdók felé vettem az irányt, jobb és közelebbi hely híján. Nem akartam időt hagyni arra, hogy bármelyikünk meggondolja magát. Lehet felelőtlenség, sőt, rossz volt ezt tenni a doktorommal, de valahogy még ennek a bűnösségnek a gondolata is csak még jobban feltüzelte vágyaimat. Nem ma este volt helye a józanságnak és megfontoltságnak.
1056 words ◆ Nem vagyok ám mindig ilyen érzelgős ◆ Try ◆ credit
Caia Rockwell
Guardian
A lesson without pain is MEANINGLESS
That's because no one can gain WITHOUT sacrificing something.
Múltam darabkái :
But by ENDURING that pain and OVERCOMING it, she shall obtain a powerful, unmatched heart...
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Kezdtem elveszíteni a józan ítélőképességem; már nem érdekelt, mennyire mászik bele a magánéletembe, avagy tesz fel „kellemetlennek” titulálható kérdéseket. Egyszerűen csak megmosolyogtam, mikor megkérdezte, a hölgy is kedvel-e engem. Felnevettem röviden és hallgattam, hogyan szabadkozik. Azonban figyelmen kívül hagytam és így válaszoltam. - Nem tudom, hogy kedvel-e. Kollégák vagyunk és barátok, ez biztos, de fogalmam sincs, jelentettem-e neki valaha többet. Nyilván, ha most jegyben jár, akkor nem voltam sosem olyan helyen a… - Elgondolkodtam. - …szívében, mint nekem ő. Nem? – A lányra pillantottam, majd hanyagul megvontam a vállamat. – De az élet már csak ilyen. Mint mondtam, amúgy sem lenne időm egy kapcsolatra ilyen munka mellett. Valahol pedig nem is bánom – Tekintve a csodálatos családi hátteremet, avagy a példát előttem. Nem tudom, valaha képes lennék-e egy saját családban megmaradni, mármint… biztos, hogy nem bánnék úgy a feleségemmel, ahogyan apám bánt anyámmal, de mennyire lehetnék jó férj? Jó apa? Hisz csak rossz példa van előttem. Vagy csak nem kellene ennyire rágörcsölnöm erre a témára. - Miért töri ezen a fejét, Ms. Rockwell? Talán meg akarja próbálni a lehetetlent? – Kérdeztem csipkelődve, majd utólag le is esett, hogy ez nagyjából felhívás volt keringőre. Holott nem annak szántam, csak szórakoztató volt, ahogy a lány azt pedzegeti, hogy majd ő megront engem. Amúgy is előbb rontottam volna meg én őt… hisz én voltam az idősebb. Egek, öreg vagyok én már ehhez. Megköszörültem a torkomat, majd hálát adtam a másik témának. Részben, legalábbis. Viszont le kellett rombolnom az illúzióit a túlvilágról alkotott képéről; én nem hittem, hogy olyasmi létezik, amit megannyian mesélnek. Igen, mesélnek. Bólintottam a lánynak a szavaira. - Igen, talán csak vigasz. – Sóhajtottam egy aprót, majd a sörömre emeltem a tekintetem. – Egyszer… még gyerek voltam, mikor egy fiatal, orvostanhallgató csoport próbálta feszegetni a határokat. Őket is érdekelte, van-e a halál után bármi… mi történik az utolsó szívverés után… kísérletezni kezdtem, de mondanom sem kell, hogy mi lett a vége. Belehaltak – A szemem sarkából néztem Caiara. – Ezt még az egyetemi éveim első félévében olvastam. Persze, nem tananyag volt, csak… én voltam túl kíváncsi – Vállat vontam. Aztán ezt követően hagytam, hogy még letargikusabb hangulatba kerüljünk. A történetek, amik elhangzottak… nem voltak szívderítőek. Viszont nem akartam, hogy a múlt terhét cipelje, legalább egy kicsit el akartam belőle venni. Vigasztalni próbáltam, de úgy tűnt, hogy végül nem sikerült. - Nem inkább azt akarja hinni, hogy az ön hibája? Néha könnyebb magunkat hibáztatni, mint belátni az igazat... mert néha hazugságban élni egyszerűbb, mint a valóságban… - Anyám jutott eszembe. Aztán meg is ráztam a fejemet, mert nem akartam a szüleimre gondolni. Caia viszont nagyon meglepett a szavaival. Nos, nem szándékoztam félreérthető lenni, de úgy tűnik, sikerült. - Mi rosszra…? – Kérdeztem halkan, de az utolsó szó már szinte az ajkaimra forrt, ahogyan az ő ajkai elértek engem. Ledöbbentem a hirtelen jött csóktól, de valószínűleg az alkoholnak köszönhetően nem tiltakoztam. A tarkójára simítva húztam magamhoz és csókoltam vissza sokkal mohóbban, mint ahogyan ő kezdeményezett. Bár idejét sem tudtam, mikor ért hozzám nő… Sajnos, vagy sem, nem akartam eltolni magamtól. Vadul csókoltam, amíg a levegőnk el nem fogyott, akkor is csak annyira szakadtam el tőle, hogy a homlokának döntsem az enyémet. - Meglepett, Ms. Rockwell… - Ziháltam, ahogy kiejtettem a szavakat. Aztán ezúttal én kezdeményeztem egy csókot, szinte arról is megfeledkezve, hogy hol vagyunk éppen.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
Tudtam, hogy a doki csak szeretett volna felvidítani vagy megvigasztalni, s azért mondta azt, hogy mindenből van kiút, én azonban nem értettem egyet ezzel. Persze, minden helyzetből ki lehetett szabadulni így vagy úgy, csak ugyebár pont ez nem volt mindegy: hogy hogyan történik meg ez. A saját esetemben pedig pontosan tudtam, hogy hogyan végződhet csak a történet: bosszút állok Vincenten, kerül, amibe kerül, s addig nem fogok nyugodni, amíg a túlvilágra nem küldtem azt a rohadékot azért, amit tett. Ez volt az egyetlen, ami jelenleg éltetett, s habár tudtam, hogy a bosszú nem volt helyes, számomra már semmi sem számított. Minden más lehetséges út elúszott abban a pillanatban, hogy Raziel meghalt. Leighton szavaira végül csak egy hálás mosollyal feleltem, s nem is bántam a következő témaváltást, mert ez csak rossz emlékeket idézett fel bennem. Még az volt a szerencse, hogy volt annyi önkontrollom, hogy ne essek rögtön Vincent torkának, bár legszívesebben azt tettem volna. Egy aprót ráztam fejemen, hogy elkergessem ezeket a gondolatokat ismét, s ellazítottam az öklömet, amit észre se vettem, hogy mikor szorítottam össze ennyire. - Áh, értem. – Csak ennyit tudtam felelni a következő szavaira, miszerint ugyan van egy nő, akit kedvel, de jegyben jár, szóval… - És a hölgy is kedveli Önt? – kérdezgettem tovább, de aztán észbe kaptam, hogy túlságosan a magánéletében kutakodok, ami, nos, nem kicsit volt illetlen. – Ne haragudjon, nem akarok a magánéletében kutakodni, vagy ilyesmi. Inkább felejtse el a kérdésemet. Nem tartozik rám, csak tudja, rossz szokásom mások dolgába ütni a dolgomat – tettem még hozzá, majd inkább gyorsan kiürítettem a poharamat, s megrendeltem a következő körömet. - Miből gondolja, hogy lehetetlen lenne? Hiszen én nő vagyok, maga meg férfi… Mind a ketten itt vagyunk magányosan – magyaráztam neki mélyen a szemeibe nézve, s azt hiszem, egy kicsit talán túl sokáig is tartottam fogva Leighton tekintetét. Végül zavartan fordítottam el fejemet, és rántottam egy aprót a vállamon, megpróbálva ezzel a hangulatot visszaterelni a normális kerékvágásba. Vagy csak én éreztem ezt a furcsa légkört? - Könnyen előfordulhat, hogy csak mese. Hogy csupán az agy vetít le halálunk pillanatában egy olyan helyet, élményt vagy épp emléket, ami azt az érzetet kelti bennünk, hogy van még valami a halálon túl. Őszintén szólva, nem tudom, melyik az igaz, doktor úr. Csak tudja, ez egyfajta vígasz a hátramaradottak számára, hogy segítsen a továbblépésben, tudva, hogy szeretteik már egy jobb helyen vannak – magyaráztam neki, majd az ezt követő szavak csak úgy maguktól kezdtek el jönni. Elmeséltem neki Belle halálát, és hogy utána Razielt is elveszítettem… Amint megérkezett a következő pohár whiskym, gondolkodás nélkül hajtottam fel az egészet egyből. Nem volt jó ötlet, ebben egészen biztos voltam, mert már így is nagyon a fejembe szállt az alkohol, de muszáj volt tompítanom a szívemben érzett sajgást. Bűntudatom volt? De még mennyire. Hogy nem az én hibám volt? De, igen, az enyém volt. Lehet nem egész részben, de bizonyos szintig én is felelős voltam azért, amiért nem vettem észre időben Vincent terveit. Pedig minden, egyszerűen minden tény ott feküdt előttem, csupán én nem voltam hajlandó összeadni az egy meg egyet. - Köszönöm, doktor, hogy megpróbál megvigasztalni, de sajnos tisztában vagyok azzal, hogy Raziel halálát részben az én naivitásom okozta. És ez egy olyan teher, amit örökre cipelni fogok – válaszoltam, halvány mosolyt erőltetve az arcomra, bár inkább volt ez mondható szomorú mosolynak, hiszen a szemeim ezt tükrözték. Meg sem próbáltam elrejteni. Felesleges lett volna. A következő szavain nem kicsit lepődtem meg, s tűz gyúlt a bensőmben. Nem volt minden esetben piszkos a fantáziám, azonban most, kellő mennyiségű alkohollal a fejemben, nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak néztem Leighton szép szemeit, ajkának vonalát, s képtelen voltam elszakítani tekintetemet onnan. Akarva-akaratlanul is elképzeltem, vajon milyen érzés lenne, ha ajkaink találkoznának… - Doktor úr, ha ilyeneket mond, rosszra fogok gondolni. – Ennyit tudtam kinyögni, ám e szavak is halkan jöttek ki számon. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, mi ütött belém, azonban ha Leighton nem szakította el eddig tekintetét rólam, akkor én nem bírtam türtőztetni magamat tovább. Hirtelen szeltem át a távolságot, ami arcunk között volt, s egy gyengéd csókot leheltem ajkaira, nem tudva, el fog-e utasítani, vagy sem. Ha nem tette, akkor isten irgalmazzon, de nem hittem, hogy én le fogok tudni állni.
692 words ◆ Nem vagyok ám mindig ilyen érzelgős ◆ Try ◆ credit
Caia Rockwell
Guardian
A lesson without pain is MEANINGLESS
That's because no one can gain WITHOUT sacrificing something.
Múltam darabkái :
But by ENDURING that pain and OVERCOMING it, she shall obtain a powerful, unmatched heart...
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Határozottan rossz ötlet volt beszélgetésbe kezdenem a lánnyal. Nem azért, mert ne kedveltem volna, csak nem akartam a határokat átlépni. Az orvosa voltam, nem a barátja, nem igaz? S ennek így is kellett volna maradnia. De minél többet tudtam Caiaról, annál inkább embernek láttam, nem pedig egy betegnek a sok közül. Lincolnt illetően is eljutottam már erre a szintre és féltem, hogy ennek komoly következményei lehetnek. Az én szakmámban a kötődés… nem a legjobb ötlet. Elgondolkodtam némileg, ahogy hallgattam a lányt. Gyávák útja? Igaza lehetett, így bólintottam is egy aprót. Aztán a továbbiakra meg is álltam a mozdulatban és újra rápillantottam a lányra. A vállrándítás jelezte felém, hogy mennyire megpróbálja semmiségnek beállítani a dolgot, de ez csak a páncél volt. Hisz ez nem volt semmiség. A testvérét veszítette el két éve… a bátyját. Ez pedig nem semmiség. - Mindenből van kiút, ne felejtse el – Közöltem a ma esti sokadik bölcsességemet, mégha félig hazugság is volt. Nem volt mindenből kiút, legalábbis nem olyan, amit józan ésszel elképzelnénk. A kiút olykor fájdalmasabb, mint maga a megtörtént esemény. Hisz a továbblépés… az bizony minden kínnál rosszabb. Amíg át nem lendül az ember egy adott ponton túlra. Láttam rajta a meglepettséget és végül ennek hangot is adott. A bökésre elmosolyodtam és röviden fel is nevettem, hitetlenkedve a szavain. - Ms. Rockwell, ez közel sem olyan egyszerű. Még ha lenne is valaki… akad egy kis probléma – A gyűrűs ujjamat fogtam meg, jelezve, mire is gondolok, miféle problémára – Az illető jegyben jár. Szóval, bátran kijelenthetjük, hogy nincs senki – Vállat vontam, ezúttal én és nem a lány. A címlap sztoris megszólalására csak nevetnem kellett. El sem tudtam képzelni azt, amit lefestett elém: hogy ő fosztana meg a tisztességességemtől… na persze. - Lehetetlen – Kortyoltam a sörömből inkább, mielőtt a fantáziám kissé megszaladt volna. A címlap sztorin túl egy fél pillanat erejéig elképzeltem, ahogyan nekem esik Caia az ajkaival… Tiszta hülye vagyok. Az alkohol a felelőse a bűnös gondolatoknak! Le kéne állnom vele. Szinte mantráztam magamnak, de végül olyan témák felé eveztünk, ami amúgy is elvette a kedvem a fantáziálgatástól. Persze, az italozási kedvemet viszont felerősítette. Komolynak kellett lennem, nem elviccelni a helyzetet, hisz nem is volt az. - Gondolom, az a személy a társa… - Jegyeztem meg halkabban, a lányt fürkészve. – Nem akarok tolakodni, félre ne értse. Csak… még mindig élénken él bennem a nap, mikor ön magához tért és a társa elég rossz állapotban rohant el a kórházból – Fogalmam sem volt arról, tudta-e egyáltalán, hogy az a fiú sírt is miatta. Bár nem mondtam ki, de az utalásom azt hiszem, elég erős volt rá. Ahogy a saját betegemről kezdtem mesélni, Belleről, néha visszaidéződött bennem egy-egy alkalom, mikor kezeltem őt. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Mindig jókedvet hozott a kórházba. Jólelkű teremtés volt és mindent megadtam volna azért, hogy időben megmentsük… hogy tehessünk érte valamit. De túl későn jött a segítség. Elveszítettük. - Gondolja, létezik túlvilág? – Kérdeztem vissza, bár a válasz az elmondása alapján egyértelmű volt. - Persze, sok kutatás, jegyzet, „túlvilági” élményekről vannak feljegyzések, állítólagosan megtörtént események… amiket a betegeink éltek át, mikor leállt a szívük, de én úgy gondolom, hogy mindez csak az agy illúziója. Képtelenség, hogy lenne túlvilág, Ms. Rockwell. Szerintem ez csak mese – Újból a sörömért nyúltam. Tudtam, hogy vigasztalásnak szánja, amit mondott, de képtelen voltam elhinni ezt a mesét. Túlvilág, mennyország meg hasonlók. Nem. Én maximum a békére lelésben hittem. Másban nem. Abban hittem, hogy egyszerűen megszűnünk létezni. Érdeklődve kezdtem hallgatni, mikor belefogott a saját történetébe. Nem hittem ugyanis, hogy bármikor mesélni fog magáról, főleg nem ilyen súlyos történésekről. Az viszont kissé szíven ütött, hogy volt egy húga és a neve… a neve Belle volt. Mint az én betegemé. A sors fintora volt ez, gyanítom. Vagy inkább kegyetlen tréfája. - Ms. Rockwell… - El sem tudtam képzelni, hogy milyen érzés lehetett mindkét testvérét elveszíteni. Vagyis ez így nem pontos… tudtam, mit jelent a veszteség, de valahogy, ahogy ránéztem erre a lányra, fogalmam sem volt, hogyan volt képes mindezt túlélni. Azt hittem, „csak” a bátyját veszítette el, de úgy tűnik, ő már a második vesztesége volt. – …nem az ön hibája volt. Biztos vagyok benne, hogy nem ön okozta a halálukat – Ebben szinte biztos voltam. S abban is, hogy ostorozta magát és bűntudata volt. Nagyot nyeltem. - Nem haragszom. Ha van még valami, ami a szívét nyomja… én meghallgatom. S ha akarja, a ma estét önnel töltöm – Tettem hozzá, bele sem gondolva, hogy néhány perce még azon filóztam, mennyire nem kellene közelebb kerülnöm hozzá vagy kapcsolatot létesíteni vele. Nem hagyhattam magára. Nem akartam, hogy egymaga rostokoljon egy sötét sarokban, temérdek whiskyt iszogatva holnap reggelig… annak nem lett volna értelme. Ahogy újból kortyolni akartam a sörömből, feltűnt, hogy a korsóm üres. Gondolkodás nélkül rendeltem új kört, majd a mellettem ülő lányra pillantottam. Fáradt voltam, de kitartottam amellett, hogy nem mozdulok mellőle.
Kezdőlap 
A mai nap folyamán olyan sok gondolat és érzés kavargott bensőmben, amiket képtelen voltam felfogni vagy feldolgozni. Teljes zűrzavar uralkodott elmémen, amit az alkohol csak még jobban fokozott, ám ahogy itt voltam a női mosdóban, és hagytam szabadon szárnyalni vágyaimat, minden korábbi aggályom, gondolatom, gyászom és szomorúságom köddé vált. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy még jobban magamban akarom érezni Leightont, hogy még többet akarok belőle. 
◆ 
◆ 
