Csábos nézésemet, csak olykor szakítják meg félmosolyaim, miközben a férfi vonásait figyelem, minden apró redőit, mimikáját. Pontosan tudjuk, hogy mit akarunk a másiktól, mégis kerülgetjük egymást. Ez a legszebb a kapcsolatunkban.
Sosem hazudunk a másiknak, nem ámítjuk nagyratörő tervekkel a másikat, sem szépen hangzó ígéretekkel. Egyszerűen csak tudjuk, hogy nem akarjuk a másikat, néhány alkalmat leszámítva. Nem verjük nagy dobra, de nem is aprózzuk el.
A feszültség egyre inkább nő közöttünk, félő, hogy ez ki fog hatni a körülöttünk lévőkre is. Láncreakció alakulhatna ki, kár, hogy ezt kevés ember tudja igazán a helyén kezelni, ahogy mi tesszük.
- Édesem, ahhoz szívre is szükséged lenne - nézek rá, félig hátrafordulva, mindkét szemöldökömet a magasra emelve, csalfa mosollyal az arcomon. Előrebukó hajamat könnyed mozdulattal dobom a hátamra, most nincs dolguk itt elől.  Végül csak visszafordulok felé. Vannak dolgok, melyekre kíváncsi vagyok és tudom, hogy ezekhez a választ csak ő adhatja meg nekem. Még akkor is, ha a jelenlegire is megpróbál kitérni. Oh, ha tudnád, akkor nem hátráltatnál ennyire, de hát… nyilván nem tudod. Nem tudhattad.
Mennyire idegesít ez téged, Drágám?
Gondolataimra enyhén hunyorítva tekintek rá, hogy aztán egyszerűen vonjam meg vállaimat.
- Ha nincs ló, jó a szamár is, nem igaz? - kekeckedek vele, de csak mert megtehetem. Nem hinném, hogy sok nőtől elviselné ezt. Van egy sötét oldala is neki, mely nem mindig tűr ellenkezést. Oh, egy pillanatig sem hiszem, hogy ennyire különleges lennék a számára. Csupán tudom azt is, hogy szimbiózisban élünk egymás mellett. Ahogy nekem is szükségem van rá, úgy neki is rám. Ő megvéd - nem csak a hatóságtól - számomra értékes információkkal lát el. Én pedig őt értékesebbnél, értékesebb árukkal. Nem tartom magam nagyra, de tudom, hogy nálam jobb kincsvadász kevés van a városban. Magamtól küzdöttem fel magam ide.
Csendünket nem fogom fel kínosnak, inkább csak a feszültségünk növelésére használom. Lehetne ezt az egészet egyszerűbben is intéznünk, mégis ebben látjuk a szépséget mindketten. Enélkül oly személytelen és nyers lenne az egész. Ezáltal mutatjuk meg, hogy kik is vagyunk valójában és rejtjük el mégis valódi énünket.
Hasonló széles mosollyal, szikrázó apró, fehér fogakkal fogadom ő mosolyát. Nem kerüli el figyelmemet a ma esti pultos lány rosszálló pillantása, halk szidalmazásai, melyek legfőképpen engem illetnek. Nem veszem magamra, meddig fogom itt látni? Még jó pár napig esetleg?
Amíg Sebastian mellém lépdel a fiatal, ostoba lányra tekintek.
- Figyelj és tanulj - kacsintok rá, miközben lovagom felé fordulok. Egyik kezem a pultra simul, amíg a másik az ölembe pihen. Nyugodtan végiglegeltetem szemeimet a férfi testén, nem kapkodok el semmit. Mustrálom, akárha a vágóhídra hozott lovat venném szemügyre.
- Már azt hittem sose kérsz fel - vonom fel ívesen jobb szemöldökömet, az ölembe pihent kezemet pedig az övébe helyezem. Kecsesen leszállva a székről, odafigyelek, hogy ne helyezzek túl nagy súlyt egyszerre sérült bokámra.
Végig érzem a hátam közepén a pultos gyűlölködő pillantását. Hibáztatnám? Miattam kétszer annyi a munkája most.
Határozottan fordít szembe magával és húz magához én pedig egy percig sem ellenkezem. Egyik kezem az övében pihen, a másikkal a vállára simul. Hiába simul lábamra a magassarkú, még így jóval magasabb nálam. Fejem enyhén félrefordítva pillantok fel rá.
- Tudod, minden, amit az alkudozásról tudni kell, az benne van a milonga-tangóban, mondta egyszer egy igen bölcs ember - fittyet hányunk a zene valódi ritmusára, az ő fülében is más hangok uralkodhatnak, mégis hagyom vezetni magamat, ő a férfi, ez az ő dolga. - Eleinte ellenfelek a partnerek. Mindegyiknek van valami a birtokukba, mi a másiknak kell. Felmérik egymást, megbecsülik a kockázatot - búgom oly halkan, hogy csak ő hallhassa. Kivételesen még magasra sem kell pipiskednem, füle ott van az ajkam mellett. - kijelölik a határokat, provokálják egymást azok átlépésére. Érzéki csata. Késhegyen egyensúlyozó erőszak és szex. Nem adsz semmit, ami nem jár; nem veszel el semmit, amit nem adnak. Ez, az alku színtiszta lényege - vállán tartott kezemet lassan simítom Sebastian tarkójára, átható tekintettel nézve fel rá, miközben jövetelem lényegére térek rá..

Mondhatnám, hogy bókja jól esik számomra, ezzel azonban hazudnék, de még mekkorát. Persze a nők igénylik a figyelmet és a törődést - ahogy én magam is, azonban a hamis bók nem hat meg, egy töredék pillanatig sem. Mégis tehetek úgy, mintha tenné. Félrehajtott fejjel, mosolyogva vonom fel csak egy pillanatra a szemöldökömet, amolyan „na, ne mondd” felkiáltással. Ez az egész is csak egyszerű pszichológia.
Hasonlót művel ő is a nőkkel, s hihetetlen, hogy ezt vele is el lehet játszani. Kíváncsi lennék, hogy mennyire lehetne húzni az agyát, még akkor is ha évekig megtettem vele.
Nem vagyok egy erkölcscsősz, a férjemhez mégis a végletekig hűséges voltam, testemet akkor nem használtam fel arra, hogy megszerezzem amit akarja. A nehezebb út volt, ezt bevallom, de épp ezért volt annyira érdekes. Nem csak egy ostoba libaként léptem be az újvilág alvilágába.
- Az a baj ezzel - hajolok közelebb hozzá, mintha a világ legnagyobb titkát akarnám elsuttogni számára. - Hogyha könnyen megkaptál volna az elején, már rég eldobtál volna - kacsintok rá csalfán, miközben visszadőlök a szék háttámlájához. Nevezzetek kígyónak, csak nyugodtan, én ezt vállalom, mert valahol tényleg az vagyok.
De minél jobban megkaphatatlan vagy, annál jobban érdeklődnek irántad. De persze egy idő után meg kell, hogy kapjanak, ahhoz, hogy az érdeklődést fenntartsd. Épp csak utána is húzni kell az illető agyát. Ő is ezt csinálja sokszor a nőkkel.
Mit mondhatnék… remek tanárom volt, ezzel kapcsolatban. Emlékszem a „régi” szép időkre, amikor Noraval fogadásokat kötve figyeltük, hogy aznap melyik nőt szedi fel magának. Persze számos alkalommal nem tisztán játszottam, magam fizettem le a lányokat, nem a nyeremény miatt… hanem a győzelem íze miatt.
Na igen, ezen dolgok azért hiányoztak az elmúlt időszakban, figyelmemet mégis másra kell irányítanom. Most nem csak szórakozni jöttem.
A zene kellemes ütemével jár ujjam a pult tetején. Nem annyira hangos, hogy zavarja a beszélgetést, csak épp annyira, hogy ne halld másokét. A diszkréció, erre épül eme iparág.
Érzem, hogy könyököm mellé helyezi le italomat, egyelőre mégsem fordulok vissza. Időm, mint a tenger. Két hónapja vagyok végtelenül türelmes, ez a pár óra már nem oszt nem szoroz. Egyébként sem fejjel előre mennék a falnak, ha megtudnám a nevüket.
- Mégis megoldod, hogy mindenki bordélynak használja a helyet - mosolygok féloldalasan. - Arról nem is beszélve, hogy a rendfenntartó erők nagy része így is a zsebedben van - fordítom félig hátra a fejemet, hogy csak szemem sarkából figyelhessem a férfit. Könyökölésére mégis visszafordulok felé. Tehetek én róla? Vonz most a pasas, az istenadta, a kettőnk tánca perzselő. Szükségem volt már erre. Kell a változatosság, Zed már teljesen az agyamra ment. Mégis ő az egyetlen, kiben megbízok annyira, hogy tudom, senkinek sem árulta el, hogy tudja eltűnésem okát. Még Sebastiannak sem. Ez tetszik, ezért jár neki a pirospont, talán egy halk bocsánatkérés is.
- Mit is mondhatnék. Jobban lázba hoz, mint te - húzom aljas mosolyra számat. - És szívesen elbeszélgetnék vele, később - vele is. Lenne hozzá is pár kérdésem. Nem okolom a történtek miatt, nem erről szól az egész. Egyszerűen csak érdekel pár dolog, drága partnerem körül. Érdekes, hogy azóta nem volt semmilyen félvérrel szemben atrocitás, azon a környéken. A fülemet azért - Zed által - nyitva tartottam.
Újabb slukkot szívok cigarettámból, poharam peremén ujjammal játszok, mielőtt még belennék. Türelmesen várom, ahogy magának is tölt egy italt, számítottam rá. Szabad kezembe könnyedén fogom a poharat és koccintom a másikhoz. Hangja betölti köztünk a teret. Nem felelek semmit, sejtelmes hallgatásba burkolózom a bár vörös fénye és füstje között.
Tudom, hogy mit szeretnél tőlem, mégsem kapod meg. Nem itt és nem most. Nem mások előtt. Mindig, mindennek megvan a maga ideje. Fejem félrehajtva szopogatom a kesernyésen édes nedűt, dohányom utolsó szippantásai után, elegánsan nyomom el a hamutartóba a csikket.
- Kérj fel táncolni - figyelmem egészen eddig a hamutálat tüntette ki, ám ekkor átható tekintettel nézek fel a férfira. Egyáltalán nem zavar, hogy épp csúcsforgalom van, hogy a lányok pedig kevesen vannak. Számomra csak mi ketten vagyunk jelen a helységbe.
S a tánc lényege még csak most kezdődik.

Álnok félmosollyal adózom a felém vetülő pillantás láttára. Nincs is jobb érzés - főként egy nőnek - ha érdeklődést mutatnak irányába. Főként, ha ezt az a személy teszi meg, akinek a figyelmére a legjobban vágynak egy adott pillanatban. Bevallom őszintén nem szívesen ücsörögnék itt órákon keresztül, várva, hogy egyszer talán hozzám méltóztatik szólni a helység királya. Habár elgondolkoztam, hogy lakásának ajtajának zárját könnyedén feltörve ott várjam meg a hajnal hasadtával, avagy Norát ráveszem, hogy valamiért küldje fel.
Lényegtelen, ami számít, az a mohó pillantás, melyet rám vet. Persze, az információ, mely számára többet jelent mindennél a világon… majdnem mindennél. Vajon meddig menne el, hogy megszerezze azt, tudván, hogy csak tőlem remélheti azt? Akaratlanul is előrébb valónak tartom a vele való játékomat, mint a tényt, amiért valójában jöttem.
Az édes bosszú, no meg, hogy visszahelyezkedjem világunk kerékvágásába. Fenn kell tartani a látszatot, hogy tisztes állampolgár vagyok, ki tisztességes munkával keresi a pénzt. Ez évben mi is vagyok? Mindig elfelejtem a kamumunkámat.
A pultnál helyet foglalva csippentem a cigarettámat pirosra mázolt ajkaim közé, gyújtót nem keresgélek már. Táncpartnerem kínálja ezt fel nekem.
Galád félmosolyom most sem marad el. A szálat mutató- és középső ujjam közé csippentve, fújom Sebastian arcába az első slukk füstjét. Hetek óta nem szívtam a kártékony dohányból - orvosi utasításból. Igaz eleinte még nem is zavart, azonban Zed úgy gondolta, hogy nem szerez nekem. S mily indokból? Túl „gyanús” lenne. Persze ebben az új világban nem sokan élhetnek eme szokásnak. Szinte luxusnak számít. Szemembe huncut fényt csillantanak meg a vörössé meszelt lámpák.
- Ha gyakoriasítanám, akkor túlságosan hozzászoknál a látványhoz. Az érdeklődést örökké fenn kell tartani - térek ki a valódi válaszadás elől. Oh, drágám, pontosan tudom, hogy mire vagy kíváncsi, de tényleg azt hiszed, hogy ilyen egyszerűen megkapod tőlem a választ?
Ahhoz a tangónkat még csak most kezdtük el.
Kiegyenesedve dőlök előre, alkarjaim a hűvös padlóra simulnak. Nem most fogok azzal foglalkozni, hogy a hamu épp hova esik. Valaki úgy is feltakarítja majd - legfeljebb én leszek az a valaki.
Testem nem árulkodik az elmúlt hónapok viszontagságaitól. Enni ettem rendesen, nem többet, mint általában. Testemet edzettem, ahogy tudtam. Tény, hogy lábra nem tudtam állni, de felsőtestemet nem hagytam cserbe.
Sőt mi több, ma még mielőtt eljöttem volna órákon keresztül gyakoroltam miként tudok a legtermészetesebben közlekedni magassarkú cipőmben. Persze ez nem volt könnyű. Megsínyli a bokám, érzem a fájdalom lüktetését, de már nem foglalkozom vele. Ha kizárom elmémből, akkor nincs is ott. Innen pedig úgy érzem, hogy egy darabig nem fogok felállni.
No meg, előbb utóbb úgyis megtudja, mi történt velem, hiszen épp ezért jöttem ide.
- Természetesen - vetek rá csábos mosolyt, miközben kezébe tartott pohárra vetül pillantásom. Dupla whisky, csipetnyi mézzel és egy fél karika limemal. Néhány hóbort nekem is jár. Barna lélektükreimet lassan emelem fel arcára, fejemet enyhén félrehajtom, ahogy újabb slukkot szívok le mélyen cigarettámból.
- Mintha egy kicsit megváltozott volna a bár - lendülök el a pulttól, és ültömbe fordulok meg, hogy immár könyökeimmel támaszkodjak azon. Az elém táruló látványon legeltetem a szemem, lábaimat továbbra is keresztbe fonva. - Olyan… buja lett. Ennél jobban nem is adhatnád a világ tudtára, hogy ki is vagy te - mosolygok előre, fogalmam sincs arról, hogy lát-e, vagy mit csinál. - Mellesleg hol hagytad Norát? Percek óta nem láttam - hisz ha valaki, akkor ő mindig itt sündörög. Kedvelem a nőt, egy igazi szentnek tartom. Ő az egyetlen, ki hosszabb ideig képes elviselni Sebastiant mindenféle agybaj nélkül. Én két nap után kivájnám a szemeit. Még szerencse, hogy a munka bár sűrűn összehoz minket, mégsem tart egy találkánk se oly sokáig…

Benned a tűz, benned ébred.
Éjszaka fiatalon beindul az élet, a világ azt hitte, hogy ez az új világban nem lehetséges majd. Hogy a végítélet szélén az emberek kétszer meggondolják, hogy a szórakozás melyik válfaját választják. Valójában elgondolkodtató az emberi gyarlóság mélységei. Ahelyett, hogy a szeretteikkel foglalkoznának, hogy együtt lennének, ahelyett a besötétedett városban vádasznak az éjszakai prédájukra. Azt hiszik - főként a férfiak - hogy az éj leple alatt azok lehetnek, akik csak lenni akarnak. Senki sem kéri őket számon ezért őket.
Holott ha tudnák.
A simára aszfaltozott utat két markáns épület határolja körbe. Az egyik oldalán állva, cipőm sarkát ütemesen ütögetem a patkának. Vékonyszálú cigarettámba mélyen szívok bele, ahogy a túloldalon lévő helyet szemlélem. Ne értsen senki félre nem azért tétovázok, mert félnék betérni. Egyszerűen csak húzom az időt idekint, élvezem a friss levegőt, a tavasz bódító illatát. A hűvös levegő simogatja fedetlen karomat, vállamat. Élvezem, hogy végre gipsz nélkül állhatok mindkét lábamon.
Az utóbbi hetek maga volt a rémség. Ennyit arról, hogy az embereknek mennyire jól esik egy-egy randevú, nem igaz? Hogy csak meg kell próbálni, újra kell kezdeni, nincs abban semmi rossz. Na igen, egykor lehet így volt. Volt idő, amikor az ember úgy lépett túl igazán egy pocséknak nem mondható, de gajra ment kapcsolaton, ha új fickóba veti bele magát hosszabb távon. Volt idő, amikor ez működött. De nem abban a világban, ahol az egymás iránti gyűlölet a tetőfokára hágott. Amikor az ember, embernek gyűlölője és mindenkit, kiben más erőt lakoznak, lenéznek. Akiket bántatnak, megvetnek, terrorizálnak. A gondolatra újra és újra ökölbe szorul a kezem.
Szerencsétlen estén futottam bele a két félvér gyűlölő kopasz egyénbe. Hetek óta álmodok velük, pontosan tudom miként néznek ki. Eltettek láb alól. Legalább is pár hétre. Egyetlen személyben bízhattam eme világon, ki hazavitt akkor a kórházból. Ki heteken keresztül gondoskodott rólam, mi abból állt, hogy heti egyszer ételt hozott, amit muszáj voltam beosztani. Arról már nem beszélek, hogy sokszor még ezeket sem ettem meg, de ez lényegtelen.
A lényeg - azon túl, hogy az ilyen vizitjeinél folyamatosan belémpumpált minden megmaradt kaját, minek hatására úgy éreztem magam, mint megy jól megtömött pulyka - hogy eltűntem a világ szeme elől. Két és fél hónapra. Senki sem tud rólam semmit. Egy végzetes éjszaka miatt, amikor is azt tanácsolták lépjek túl Jasonon, pont úgy, hogy másokkal hetyegek. És akkor most nem fogom hibáztatni azt a személyt, ki összehozta ezt a randevút. Kíváncsi lennék, hogy Sebastian vajon tudja, hogy az utolsó egyén, akivel láttak, az pont Nora egyik kedvelt személye?
Nem hinném. Hírzárlatot rendeltem el mindenkitől, ki csak látott az utóbbi hónapokban. Senki sem tudhatott rólam semmit.
S ez a lényeg az egészben. Eltűntem a föld felszínéről, olyannyira, hogy vannak, kik halottnak hisznek. Ez pedig mindig csak az én előnyömre válik.
Hüvelyk és mutatóujjammal pöckölöm el bagóm maradékát. A vékony szál az utcára pattan, az égő csikk felszikrázik egy pillanatra, hogy aztán cipőm talpa alatt hunyjon ki tiszavirág élte.
Nyugodt léptekkel közeledem a pub felé. Az előtte felsorakozó férfiakkal nem foglalkozom, sem füttyögéseikkel, sem pedig kreatív megszólalásaikkal. Csábos mosolyt küldök feléjük, alig telik bele fél perc és máris az én kegyeimet keresik. Ez így van rendjén, ennek így kell lennie, ezzel itt mindenki tisztában van. Kivéve ezek. Ők újak a környéken. Egymást taposva versenyeznek, hogy ki nyissa ki nekem az ajtót. Én pedig nem siettetem őket. Nyugodtan állok, várom a végkifejletett. Minél tovább húzom az időt, annál jobban tudom, hogy Sebastian agya már elszállt.
Hiszen mániája, hogy mindenkiről tudjon mindent. Minden apró információt megjegyez és a galád megtart magának. Mindenkiről mindig tudja, hogy merre jár, mit csinált, mit készül tenni. A régi világban a maffia igazi vezére lehetett volna. Itt csak halvány mása ennek, kedvenc madárkájáról azonban nem tud semmit.
Vajon eltemetett engem? Oh, nem, ő ennél többre tart engem. Hogy ez nagyképűség lenne? Egyszerűen csak tisztában vagyok saját képességeimmel, és vele is. Nem állítom, hogy sokra tartana engem, de arra igen, hogy nem tudnak eltenni olyan könnyen a lábam alól. Szúrja az oldalát, hogy merre vagyok, hogy mi lett velem. Még ha meg is látogatott, nem nyitottam neki ajtót. Ha magától tette meg, nem talált engem ott. Mintha sosem léteztem volna.
Vajon mennyire van emiatt kétségbeesve? Mennyire kergette ez az őrületbe? Hogy van valaki, akiről semmit sem tud? Akit képtelen elérni? Pontosan ismerem az eszközeit, épp ezért tudom, hogy miként lehet ezt kijátszani.
Ahogy ő is pontosan ismer engem. Veszélyes játék ez a részemről, de mi értelme lenne az életnek, ha az nyugodtan töltenénk?
A Bittersweet ajtaja végül feltárul előttem, egy kopasz csávó nyit nekem ajtót, karján horogkereszttetoválás díszeleg. Mindenki mindig abban hisz, amiben akar. Mégis a kinézete szöget üt a fejemben. Ő lesz az én emberem, ha kedvenc vezírem nem lesz hajlandó segíteni.
Ugyanis felesküdtem, hogy akik elérték, hogy hónapokra eltűnjek, azok megérdemeljék, hogy újra találkozzam velük. Természetesen fittebb formában, az én kezembe is pár olyan fegyver, melyet kitűnően tudok forgatni. Megismertetem velük, hogy kivel is húztak pontosan újat.
Oly régen jártam már itt, hogy hirtelen megcsap a benti füst és meleg. Az alkohol és az izzadtság érdekes egyvelege, mely rögtön az orromba hatol. A vörös fény - ez mikor lett idebent divat? Rengeget minden történt az elmúlt hetekben, hónapokban. S mégis honnan szerezhetnék erről pontosabb tudomást, ha nem a kedves tulajtól? Persze a saját történetemért cserébe.
Pár lépés után a sötétséből kerülök ki a fényből, ezt az időt, pedig arra használom, hogy megkeressem a megtermett Sebastiant. Amint megpillantok, várok annyi időt, amíg felfigyel jelenlétemre. Ekkor azonban csábos mosolyt küldök felé, ujjaimmal pedig csalogató mozdulatot teszek felé, miközben a pult felé igyekszem.
Kényelmesen mászok fel a törzshelyemnek nevezett bárszékre. Elegánsan könyöklök a mocskos pultra, lábaimat szűziesen fonom keresztbe. Táskámba matatva nem veszem még elő a fantomarcaimat, inkább egy újabb szál cigaretta után kutatok.
Aztán csak várok.